Amerikai Magyar Szó, 1983. július-december (37. évfolyam, 27-49. szám)
1983-07-21 / 29. szám
8. AMERIKAI MAGYAR SZÓ Thursday, July 21. 1983. Szó botka Tibor: AVONAT ELINDUL Az egész csalad kint áll a pályaudvaron. A fiú, aki elutazik, az ablaknak támaszkodik, apja, anyja, két kis húga az ablak alatt állnak. "írjál" - mondja az anya. Hetedszer mondja, de más nem jut az eszébe. Mit fog irni a fiú? "Kedves Szüleim! Örömmel tudatom veletek, hogy megjöttem és jó egészségben vagyok. Hát a Rozsika hogy van? Fáj-e még a Fáni néni lába? Sokszor csókol mindnyájatokat Benő." - "Hm"- fogja mondani az apja, és kicsit irigyelni fogja Benőt, mert fiatal és külföldön van. "Vigyázz magadra, meg ne fázzál"- mondja' újra az anya. A fiú kicsit idegesen bólint. Ezt már biztosan két hete hallja. Azért is meg fog fázni. Ez helyes is. A fiúnak joga van hozzá, hogy megfázzon, az anyának, hogy óvja Őt. Az apa végignéz a kocsikon. "Szép hosszú vonat" - mondja. Talán hónapokig, talán évekig nem fogja látni a fiát, most utoljára azt mondja neki: szép, hosszú vonat. Milyen örömmel, milyen biztonsággal fog a fiú az ismeretlen jövőbe nézni, ha apja szavai fognak fülében hangzani: szép hosszú vonat! Egyszer, amikor már öreg lesz, könnybe lábadt szemmel fog visszagondolni erre a búcsúra, és idézni fogja apja szavait. A kislányok nem szolnak semmit, a kocsit nézik titkon, amit egy fehér kabátos fiú tologat, aki kiabál: "Cukorkát, csokoládét, cukorkát, csokoládét tessék!" Furcsa, zúgó zaj tölti be a pályaudvart, a kiáltások nyújtottan visszhangzanak. "Cukorkát, csokoládét tessék!" - "Még van öt perced" - mondja az apa, és sokáig nézi az óráját. Egyszer meg is fordítja, aztán füléhez tartja, mintha rosszul járna, pedig nem jár rosszul, éppen csak nem tudja, hogy mit csináljon ezzel az öt perccel. Öt perc általában nem nagy idő, de vonatindulás előtt végtelenül hosszúnak tűnik. Az anya felszól: "Jól ülsz, fiam? Elég kényelmes a helyed?" "Tessék beszállni!" - kiáltja a kalauz, és sorba csapkodja az ajtókat. "Hát vigyázz magadra" - mondja most az apa, és felnyújtja a kezét. A fiú mosolyog, most hirtelen összeszorul a torka, eszébe jut, hogy egyedül marad, "gyere velem, apus" - szeretné mondani, de szótlanul és mosolyogva kezet szőrit az apjával, az anyja sir, hangosan fújja az orrát, a zsebkendőbe, az orra egészen vörös, a kislányok meg vannak ijedve. Az anya felágaskodik, és az arcát nyújtja, a fiú lehajol, de nem éri el, kicsit úgy marad, félszeg mozdulattal, aztán megcsókolja az anyja kezét. Az apa ezalatt felemeli a kislányokat, örül, hogy evvel el lehet foglalva, a fiú cuppanósan megcsókolja egyiket a másik után, aztán nyikorgás hallatszik, a kocsik Összeütődnek, majd megrándulnak, és lassan elindulnak. Az ablakokban fehér zsebkendők virulnak ki, lent, a vonat mellett lépésben mennek az emberek, és integetnek, aztán egyre gyorsabban kattognak a kerekek; az emberek elmaradnak, csak a két kislány fut még velük, boldogan és felszabadultan szaladnak és integetnek, már csak nekik integet az egész vonat, a fiú is integet, kicsit homályos a szeme, pedig örül, tudja, hogy most kezdődik az élet, az ö élete, ez eddig csak a család élete volt, de valami rosszul esik neki, nem érti, csak soká, negyven-ötven év múlva fogja megérteni. A vonat saalad ki a búra alól, a kislányok is eltűntek, a zsebkendőket bevonják, mindenki leül a fülkéjébe, és körülnéz. Horváth György .* RAFFAELLO A forma, harmónia, szépség festője A FEJEDELMEK festője volt, amig élt: megbízások sokaságával halmozták el a pápák, barátságáért és müveiért versengtek a reneszánsz Roma egyháznagyjai és világi méltóságai. Es fejedelemként viselkedett maga is: fiatal festők tucatjai követték minden lépését, remélve, hogy műhelyébe fogadja őket, hogy részt juttat nekik valamelyik feladatából, vagy egyszerűen csak abból a fényességből, amely alakját körülvette. Helyzete gőgössé tehette volna, ám Raffaello lénye sokkal tisztább volt annál, semhogy visz- szaélt volna természettől juttatott, s minden oldalról elismert kiválóságával. Ellenkezőleg, életének első krónikása, Vasári tanúsága szerint: "Raffaello láttán minden rossz szándék erejét vesztette és minden alacsony és hitvány gondolat kiszállt az emberek fejéből." Létezése a kiválo'ság és a jóság harmóniájának jegyeben telt: etikus lénye a maga felfogása szerint rendezte maga kóré a világot, fel sem tételez- ye, hogy más is lakik abban, mint ami Őbenne el. S ahogy megélte, úgy is látta művészetében. A vivődő Leonardóval, a kétségek szándékait járó Michelangelóval szemben Raffaello - Fülep Lajos professzor találó jellemzése szerint - "az abszolút művész, problémái nincsenek -akármihez nyúl, forma, harmónia, szépség lesz belőle". Az akadémiák festőjévé lett halála után - az erkölcsi biztonsággal megalkotott világ, mely festészetében kerek egészként jelent meg, mintegy a való égi másaként, nélküle, kisebb lelkek és szellemek kezén forogva, egyre üresebbé lett, mig végül szabállyá kényszeredett mindaz a forma, harmónia és szépség, amit ő maga még saját világnézetének teremtett meg. A megüresedésnek ebben a tragikus processzusában persze hogy vétlen volt Raffaello. Es sem ő, sem az akadémiák ellen fölkelő uj festönemzedékek nem tehettek arról, ami^ bekövetkezett: a megmerevedett, kanonikus alkotó módszerek elsöprésére indított csatában a zászlóra tűzött Raffaello is megtépáztatott, majd a győztesek egyszerűen félresöpörték - azokkal együtt, akikhez szelleme szerint semmi köze nem volt - uj példákat emelve piedesztáljára, Rembrandtot, Michelangelót. Eleinte félénk és mentegetőzésekkel kisért jelenség volt ez a csere. Delacroix, a romantikusok nagymestere mindenesetre még saját naplójában is jónak látta óvatos félmondatokkal kisérni ítéletét. De már kereken kijelentette, hogy: "valamikor talán fölfedezik, hogy Rembrandt sokkal nagyobb festő Raffaellonál. Leirom ezt a szentségtörést, melytől az iskolák embereinek a haja égnék mered... Rembrandtban, megengedem, egyáltalán nincs meg Raffaello emelkedettsége"... ámde: többre becsülhető ugyan "Raffaellonak némely témához jobban illő fenséges" lendülete, "mégis ki lehet mondani az igaz és egyenes ízlésű emberektől való megkóvezés veszélye nélkül, hogy a nagy hollandi eredendőbben volt festő, mint Perugino szorgalmas tanítványa". Néhány év, és az impresszionisták már nem is emlegették. És azóta? A MŰVÉSZETTÖRTÉNÉSZEK és a turisták festője lett e detronizálás után az egykori festöfeiedelem. Büszke és boldog minden város es minden muzeum, ahol műve van: az útikönyvekben többcsillagos rangot jelent minden, az o kezétől származó becses tárgy, fő müvei pedig éppenséggel zarándokhelyei minden utonjárónak. MunkásMadonna. Firence-i Uffizi Múzeumban. ságának higgadt elemzései pedig kimutatják, hogy egykori tevékenysége sajátos csomópontját jelentette kora művészetének: Raffaello festészete mindent magába szívott, s mindent egyetlen nemes anyaggá - Önmagává - ötvözött, Peruginotól a nagyreneszánsz firenzei festőstilusán át a Leonardóban és Michelangelóban formálódva forrongó világ szellemi és fizikai-formai eleméig. Mégis, az emberek világában ma Raffaello nincsen igazán otthon. Kétségkívül századunk keveset tud kezdeni Raffaello egyenletes tökéletességével, belső és külső biztonságával. Leikéhez közelebb állnak a kételkedők, a vívódók, a magukat marcangolok, a korukat nem összefoglalni, de felboncolni törekvők. Életrajza - kell-e mondani ezek után - szinte napra ismert, kezdve attól, hogy apja, Giovanni di Santi (Vásári jellemzése szerint: "nem nagyon kiváló festő, de jófejű ember") miképpen örvendezett egyetlen gyermeke születésén, folytatva azzal, hogyan adta öt - miután belátta, hogy fia magasabb pályát képes befutni, mint amilyenre ő indítja - Peruginó műhelyébe, aztan a firenzei és a római évekkel - beleértve mindebbe azt is, hogy kivel érintkezett, kibe volt szerelmes, milyen megtiszteltetésekben volt része a pápai udvarban s milyen javadalmakat élvezett munkájának jutalmaképpen - egészen addig amig harminchetedik születésnapján - Vasári pletykálkodását mai fogalmákra fordítva: "orvosi műhiba folytán" - meghalt. TÁVOZTÁVAL hogy kit veszített a világ, pontosan tudták a kortársak, sőt, kimondani se szégyellték. A sírjára állított emléktábla szövegét Bembo fogalmazta meg: "Ez itt Raffaello; a dolgok szülóanyja félt tőle, hogy legyőzi, amig el, és félt, hogy halálával ő maga is meghal." Eretnek, szinte pogány színvallás! Raffaello - és Gyula és Leo pápa - Rómájában azonban éppenséggel nem idegen a templomfalon sem. SŐt természetes. Az újjászületett antik szellem jegyében fogant; ugyanaz a világszemlélet a szülóanyja, amely Raffaellot magát, személyiseget és életművét, korának esszenciájaként megalkotta és felnövelte. TERJESSZE LAPUNKAT!
