Amerikai Magyar Szó, 1983. július-december (37. évfolyam, 27-49. szám)
1983-12-15 / 47. szám
8. AMERIKAI MAGYAR SZÓ Thursday, Dec. 15. 1983. BATA IMRE: ADY ENDRE KARÁCSONYAI Nem karácsony a karácsony, ha nem fehér. így tartotta ezt Ady Endre is, ahogy néhány verse tanúskodik réla. 100 esztendővel ezelőtt azonban fekete volt a karácsony Erdmindszenten. Legalábbis igy találjuk ezt a Kis, karácsonyi ének cimü versében, amely a 10-es évek elején Íródott. A vers zárlatában datálva van az emlék időpontja: " így dudolgattam én/ Gyermek-hittel, bátran,/1883/ Csúf karácsonyában/. De miből következtetünk rá, hogy az a karácsony fekete volt. Ady másutt is használja a "csúf" jelzőt a "fekete" helyett. Emleget például "Csúf ravatalt", s nem gondolnám, hogy azért, mert a ravatalt csúfnak, csúnyának tartotta volna, de biztosan feketének látta azt, ezüsttel díszített feketének. A fekete karácsonyra utal a Kis, karácsonyi ének első versszaka is:"Tegnap harangoztak,/ Holnap harangoznak,/ holnapután az angyalok /gyémánt-havat hoznak." Vagyis bizonyosra vehetem, hogy 1883 karácsonya- legalább annak vigíliája és első napja- fekete volt Érdmindszenten. Akkor válik beszédessé ez a meteorológiai tény, ha már azt is észleltük, hogy valahány karácsonyi verse van Acfynak, valamennyiben fehér - havas - a karácsony. "Jön a karácsony fehéren..." - olvasom az Egy jövendő karácsony első sorában, de olvashatom A lelkem Kánaán magvai első strófáját is: "Majd elmúlnak ezek a remegések,/ Lesz az Életnek cukros bora,/ Majd zúgni fog kis templomban az ének,/ Havas karácsony s Ur-vacsora,/ És rigmu- sos gyermekek jönnek." Fehér a többi karácsony is, mind havas, hogyha vágy és jövő konstituálódott a karácsonyos versben, de a Kis, karácsonyi ének-ben fölidézett gyerekkori karácsony, 1883 csúf karácsonya, az bizony fekete. Csak a jövendő, vagy lehetséges karácsonyok fehérek Ady verseiben; amelyik azonban megtörtént, s az emlékezet örzötte,,. az fekete. A későbben írott Virágos karácsonyi ének talán fölvillant valamit megfigyelésünk értelméből." Óhajtozom el a Magasságba,/ Nagy a csúfság idelenn,/ De van Karácsony, Karácsony..." f Istenhez hanyatló árnyék,kedvet vesztette férfi már Ady, amikor a Kis, karácsonyi énekbe foglalt emléket papírra vetette. Nincs elég indulata hozzá, hogy harcaihoz szövetséget az Istentől követeljen. Nem hívja már az Urat, hogy perlőivel pereljen. "Tekints meg engem, tekints meg, Uram/ Ejtesd el bolond fegyverem./ S ha mindenek ellen vad düh kinoz,/ Fektess le szépen halottaimhoz,/ S arcomat hozzád emelem..." zengi a XXV, zsoltár parafrázisát. Nem, nem a pajzsos és dárdás éneket, hanem a szelídet, a "Szivemet hozzád emelem..." kezdetüt parafrazálja. Az okot is magában keresi immár, nemcsak az okozatot panaszolja, sőt akkor is magával van baja, ha más ellen fordul: "Magam utálván mást is gyilkolok—" A Patyolat üzen , neki, mert nem kíván más lenni, csak "Elet tagadó, szűz, makulátlan, ágytalan és tiszta..." Alig három évtized választja el egymástól a két életérzést, de az érdmindszenti fekete karácsony gyermeki sóvárgása és a harmincas éveit tapodó férfi komor belátása közt mérhetetlen a távolság. Nemigen lehet ezt a távolságot áthidalni. Kellene pedig Adynak a gyerekkori emlék biztatása, kellene a bátor gyermekhit, az örökös karácsonyi harangszó, hiszen nagy a csúfság idelenn a világban. Nem is veletlen, hogy féltucat emlékezetes karácsonya közt éppen az / / KIS,KARÁCSONYI ENEK Tegnap harangoztak, Holnap harangoznak, Holnapután az angyalok Gyémánt havat hoznak. Szeretném az Istent Nagyosan dicsérni, De én még kisfiú vagyok, Csak most kezdek élni. Isten-dicséretre Mégis csak kiállók, De boldogok a pásztorok S a három királyok. Én is mennék, mennék, Énekelni mennék, Nagyok között kis Jézusért Minden szépet tennék. Uj csizmám a sarban Százszor bepiszkolnám, Csak az Urnák szerelmemet Szépen igazolnám. (így dúdolgattam én Gyermek-hittel, bátran, 1883 Csúf karácsonyában.) a csúf, az a fekete jutott eszébe. A karácsonyi díszletek azonban beragyogják az erdmindszenti sarat. Az Istenhez hanyatló árnyék ugyan mítoszait már kinőtte, az egesz mitológiából már csak a Végzet maradt, az súlyosodik a vállán, de a sápadtan menekülő Élet arcára pirt von mégis a Kis, karácsonyi ének, s a pirba borult arcra a harmadik versből hullik bőségesen a karácsony hava, a ez a vers A nagyranött Krisztusok. Ez is karácsonyi vers; mint a Kis,karácsonyi ének-nek, ennek is van zárlata. Rigmusos, bájos darab amaz, s emennek hatalmas gondolati ive van; nem hasonlítanak egymásra, mégis van közös elemük. Mind a kettő a karácsonyhoz tartozik. Régi karácsonyt idéz az egyik, a jelenvaló karácsony koholta a másikat. A Kis, karácsonyi ének gyermek hőse arra vágyakozik, vajha kántálni mehetne, a kántálók változnak át nagyranött Kristusok- ká a másik költeményben. A regi karácsony kisfiúja a mítosz közepén áll, s aki ezt a régit megidézte, jelen karácsonyát a mítoszból kivetkÖztette. A régi történet és a jelenben föllobbant látomás egymásra vonatkozik. A múlt mélyéről előszökö gyermek igy rajong: "De boldogok a pásztorok / S a három királyok..." Boldogok, mert mehetnek Jézust dicsérni. A gyermek ugyan nem tesz különbséget köztük. Nem tudja még, hogy a pásztorok tapasztalati sugalombol vágnak neki az istenkereső útnak: látják a csillagot; a három királyok - a keleti bölcsek - messzebbről indultak, hamarabb kerekedtek föl, mert őket a szent könyvek igazították el, hogy fölkel majd a ' csillag, s megmutatja a Helyet, ahol az isteni Gyermek megszületett. Az érdmindszenti kisfiú egyszerűen csak tenni szeretné, amit a nagyobbak, a felnőttek tesznek, a kántálók közé vágyik az Istent nagyosan dicsérni. Aki azt a régi falusi karácsonyt megidézi, az már ért mindent; megválthatatlansága tudatával néz körül a roppant földkerekségen, ahol "Betlehem hires csillagának/ Hire maradt csak, se hamva, sem űszke," de a végzet súlyával a vállán is merész belátni, hogy " ezernyi fényes csiUagra/ Az emberagy lobogóját kitűzte". S ha a Kis, karácsonyi ének az érdmindszenti élő mítoszt, A nagyranött Krisztusok a teremtő embert idézi. "A Bibliának egy világa/ Milyen lassú, tétova kézzel készült/ S ma egy-egy uj világ mily készen/ Ugrik ki terhes tüzes emberészbúl." A gyerekkori karácsony tere a zárt falu, a felnőtt korié a földkerekség. Amannak zárt világa a mítoszban tágul végtelenné, emennek egén a Végzet komorlik ugyan, de a teremtó ember uralkodik rajta. A régi kántálók átváltoznak, s ők a nagyranött Krisztusok hada. A mítoszból kizuhant, a Végzetet tudva hordozó emberé "a teremtés S Isten csak egy megócskult koronája". Ady szavában a teremtő ember istenül: "S mert halhatunk bármelyik percben/S célunk mégis az örökkévalóság,/ Minden igaz ember ezert hős/ S az emberszivben van a legtöbb jóság." A mítoszból kizuhant ember történelmi: "Tomjénbúzős, gaz korszakokban,/ Mikor Öltekj raboltak Krisztus-hitbenj/Akkor is az emberben maradt meg egyedül es legtisztábban az Isten." A Végzetet tudva viselő nem krisztusi ember Ady gondolatában, hanem nagyranött Krisztus. "Erezzük növekvő lelkűnkben“./ A Lehetetlent legyőző hatalmat/ S' hogy egykor eggyé egyesülnek/ Az uj világok, az uj-birodalmak." 1983 karácsonyán jut eszünkbe az a hat esztendős kisfiú, akinek gyermekhitét a 10-es évek elején a Kis, karácsonyi énekben elevenítette föl Ady Endre. Valahol most is van talán olyan falu, amelyikben még kántálnak, mint a hajdani Érdmindszenten, s akad ott hatesztendős fiú is, aki szeretne kántálni. 2010 táján már ő is megírhatja a maga Kis, karácsonyi énekét, s ha azt megírja, még a vers párját is^ A nagyranött Krisztusokat. Miért ne hinnénk a magunk századvégén az eljövendő poétában, aki majd megint szimultán érzi gyermek—hitét, ember-sorsát és teremtő erejét karácsonykor? Molnár Tamás rajza
