Amerikai Magyar Szó, 1983. július-december (37. évfolyam, 27-49. szám)
1983-11-10 / 42. szám
8. AMERIKAI MAGYAR SZÓ Thursday, Nov. 10. 1983. Vegh Antal: TALÁLKOZÁSAIM SZABÓ PÁLLAL Ha figyelembe veszem, hogy a tanítói pályafutásomat egy Bihar megyei községben - Gáborjánban - kezdtem, amely igen közel esik Biharugrához, akkor én Szabó Pálnak földije vagyok. De vele először nem Biharban találkoztam, se nem Pesten, hanem a lélek mezején egy film közvetítésével. A Talpalatnyi földről van szó. Aki annak idején látta ezt a filmet, és Góz Jóska sorsán nem szorult Össze a torka, nem mart bele valami a szivébe, annak kár volt valaha is könyvet olvasni, filmet nézni, magyar embernek születni. ügy látszik, nekem nem volt kár, mert ezt a filmet azóta se tudtam elfelejteni. Ha én akkor elhittem volna, hogy később, évek múlva az iró Szabó Pállal találkozni fogok... Személyesen, közelről, úgy hogy még ezt a szót is leírhatom, ezen a helyen: barátság. Soha nem mertem volna gondolni, hogy engem Szabó Pál a barátságába fogad. Biharban tanítván, mint magyar nyelvet és irodalmat kedvelő fiatal pedagógus sokszor vettem részt továbbképzéseken Berettyóújfaluban. Ott az volt a szokás, hogy időről időre valamelyik tanitótársunk előadást tartott az általa nagyon szeretett, szívesen tanított élő magyar íróról. így kerül egyszer terítékre Szabó Pál is. Akkor tudtam meg, hogy Biharban született, és hogy Berettyóújfaluban öt szinte mindenki ismeri, ügy volt, hogy erre a pedagógusnapi továbbképzésre Szabó Pált is meghívják. Napokkal előtte valami furcsa láz égett bennem. Közelről fogok látni egy embert, aki könyveket ir, akit olvasva elérhetetlen magasságban láttam minden ember fölött. Szabó Pál nem jött el a találkozóra. De még igy is nagy élmény volt nekem az a nap, mert az idősebb tanitótársak olyan közelségből beszéltek Bihar Írójáról, mintha ő is jelen volna egyazon társként az irodalom, a könyv szeretetében. Pestre kerülvén már jó néhány írásom megjelent, amikor csak úgy véletlenül kezembe akadt egy Szabó Pál-novella. Nem is emlékszem már a címére, arról volt benne szó, hogy téli estén fázik a faluvégi szegény család, tüzelő nincs, de a meleg még kellene. A gazda fog egy baltát, hogy szerez valami gyors tüzelőanyag-pótlást. Közel a temető, onnan hoz egy fejfát, hogy majd aprít belőle a tűzre. Bent a házban, a lámpa fényénél vette észre, hogy az a fejfa az apja sírjáról való. Nagyon megfogott ez az irás. Az, hogy Szabó Pál olyan szelíden, egyszerűen tisztán és könnyfacsaróan irta le azt a családot, azt a tűzhelyt, a fejfát. Oda képzeltem magamat Biharba, Gáborjánba, valamelyik ágrólszakadt régi tanítványom családjának faluvégi viskójába, a faluvégi viskó dermedt téli szegénységébe. Nem tudtam megállni, papírra vetettem az érzéseimből néhány sort, és ezt a kis vallomást meg is jelentettem az Uj írásban. Levelet kaptam rá Szabó Páltól, sót egyszer személyesen is megköszönte soraimat, találkozván egy irószö'vetségi tanácskozáson. A személyes találkozás Szabó Pál olvasására buzdított. Ekkor olvastam a Papok, vasárnapok cimü kötetét is, amelyet se az ő, se a más írásaihoz hasonlítani nem lehet, de nemcsak íráshoz, máshoz se, csak egyes-egyedül egy tiszta vizű, füves partu patak vizének gyöngyöző csobogásához. Az olyan vizekhez, amelyek Biharban folydogálnak, leszaladván az Erdélyországszéli dombok oldalairól. Nem kerestem a Szabó Pállal való találkozások lehetőségeit. Nem akartam lábat- lankodni körülötte. JÓI éreztem a nagyság rendjét, a távolság mértékét. Jól érzem még ma is. Szinte fáj, ahogy manapság egy-egy irószövetségi tanácskozáson jelen vagyunk. Hogy néhány évvel ezelőtt még kik is jelen voltak... Nem akarok megbántani senki ma élőt. De, uramisten, milyen hamar, milyen váratlanul jutottunk el a súlytalanság állapotába... Kik beszél- nek-beszelünk manapság, s kik beszéltek néhány évvel ezelőtt? Szabó Pál minden irószövetségi tanácskozáson jelen volt. Sose látszott gondterheltnek, szomorúnak. Mindenen, amin nevetni lehetett, nevetett, ügy tudott nevetni, ahogy csak az igaz emberek tudnak. Egyszer a Frankel Leó úti lakásomban vendégül láthattam volna őt. Sajnálom,-hogy ez egy véletlenség miatt nem sikerült. Valahol a városban tekeregtem, késő este értem haza. Mondja a házmester, hogy egy idős, vékony, magas ember keresett. Várt is rám egy jó ideig, a kertet az utcától elválasztó köpárkányon ült sokáig. Nem üzent semmit, de hagyott itt egy csomagot. Néztem: fehér csomagolópapír, zsineggel átkötve; Szabó Pál akkor megjelent két kötete, ajánló sorokkal. Személyesen hozta el. Kérkedésnek hatna, ha leírnám, milyen szavakkal ajánlotta nekem a müvét. Hogy akkor nem talált otthon, később egy személyes találkozás alkalmával meghívott, keressem meg a Diana utcában. Nem kell előre megmondanom, mikor megyek. ö mindig otthon van, bármikor járok arra, megtalálom. Mégis jeleztem a menetelemet. Éppen irás közben találtam. Úgy gondoltam, nem maradhatok perceknél tovább, de ö megnyugtatott, majd eljön az idő, hogy megtudod te is: egy iro számara micsoda istenáldása, ha munka közben rányit valaki. Legalább nem kell tovább írni. Biharból járt fent nemrég valaki, hozott egy kis pálinkát, abból iszogattunk. Sok mindenről beszélgettünk. Arra emlékszem leginkább, hogy nagy hévvel, szenve- delyesen mondta: az istennel se törődj, csak azzal, amit írsz! Semmi sem lehet egy írónak olyan fontos, mint az irás. Felejts el mindent, mindenkit irás közben, csak a leirt mondataidra figyelj! Meg azt is mondta, hogy senkit ne érezzék fontosabbnak, mint magamat. És azt, amit irok. Mert enélkül nem megy. Lehet, ezzel együtt se megy, de nélküle: biztos! Bemutatott a feleségének is. Azt mondta, hogy én is az ó vére vagyok... Szabó Pál a beszélgetés, a pálinkázás közben igen szép cifrákat tudott káromkodni. De igy sem volt drasztikus. ' Csipkefinomságu káromkodásaiban nem lehet semmiféle kivetnivalót találni. Szépen, színvonalasan tudta káromolni az istent. Azt, hogy a nemzeti parasztpárt miként és hogyan oszlott fel a konyhájukban - Etus néni jelenlétében -, azt a feleségével mondat-. ta el. ő csak hümmógött közben, és eregette cifra káromkodásait. Arról is szó esett, hogy méltatlanul kevés külföldi kiadásban látnak napvilágot a könyvei. Azt mondta rá, hogy ez az ő bajuk! Aztán szóba került, hogy Péter bácsinak valaki levelet küldött, és csak az állt a borítékon, hogy Veres Péter, Magyarország, és megkapta! - Az semmi! - mondta Szabó Pál. - Nekem egyszer egy olyan levél jött, amelyiken a nevem után csak az állt, hogy Európa! KETFELE MÉRTEK? Tíz évvel ezelőtt, 1973-ban, egy bizonyos ország repülői lelőtték egy másik ország Boeing 727-es tipusu személyszállító repülőgépét. Odaveszett 110 ártatlan férfi, nő és gyermek. A bizonyos ország védelmi minisztere kijelentette, hogy az nem volt vetkes cselekedet, hanem az ország életfontosságú katonai bázisának védelme. Ugyanezt a magyarázatot hallottuk a Szovjetunió részéről a koreai repülőgép - incidenssel kapcsolatban. Az a bizonyos ország Izrael volt, a védelmi miniszter Moshe Dayan, a lelőtt gép Libia polgári légivállalatának gépe. A Szovjet-Korea-i incidenst követő példátlan, hivatalosan keltett hisztéria közepette kevesen említették a tiz év előtti izraeli precedenst. Mai modem világunkban az ilyen tragédiák nem egyik, vagy másik ideológia következményei, hanem abból az irracionális atmoszférából erednek, amelyet nemzetek közötti fokozott feszültség hozott létre, és az állhatatos készülődés a háborúra, inkább mint higgadt tárgyalásra, mint a béke megőrzésének eszköze. Reagan és ENSZ-beli nagykövete, Jeane J.Kirkpatrick ellentétesen argumentáltak, erőteljesen, és elsöprő általánosításokat vontak le a koreai tragédiából a szovjet társadalomra és vezetőinek céljaira vonatkozóan. Ha igaz az, hogy a szovjet magatartás ez ügyben elkerülhetetlen következménye rendszerüknek, hogy lehet megmagyarázni az egészen hasonló magatartást egy demokratikus társadalom részéről? Annak idején Dayan kijelentette, ^ hogy felülvizsgálta az ügyet és nem talált hibát Izrael részéről, igy nincs szükség további vizsgálatra. Bemutatta a pilótát, aki lelőtte a gépét, aki elmondta, hogy a libiai gép furcsán viselkedett, nem válaszolt a leszállásra felhivő jelzésre, nem vette tudomásul az intő lövéseket, és nyilván kémkedett. Egy héttel később Golda Meir Washingtonban volt. Elismerte, hogy a libiai gép, miután túlhaladt Kairó repülőterén, már majdnem visszatért Egyiptom légterébe, amikor lelőtték. Azt is mondta, hogy az izraeli pilóta nem tudta, hogy a gép személyszállító volt, mert az ablakfüggönyök le voltak húzva. Tiz évvel ezelőtt a USA sokkal csöndesebben reagált az incidensre, mint most. Előbb Nixon kormánya ellenzett egy ENSZ határozatot, amely elítélte Izraelt, majd, miután leszavaztak egy amerikai módosítást, hogy kihagyják Izrael nevet, az USA delegátus leadta szavazatát eqy határozatra, amely az ügy kivizsgálását követelte. Egy héttel később, amikor Golda Meir 10 napos látogatást tett Washingtonban, szívélyesen fogadták a Fehér Házban. Az újságírók hada nem ostromolta öt barátságtalan és provokáló kérdésekkel. A New York Times nem áldozott két héten át oldalakat az ügynek, mint azt tette a koreai incidens esetében. Henry Kissinger, akkori külügyminiszter, emlékirataiban nem is említi a libiai repülőgép-incidenst, de elmondja, hogy március 1-én, röviddel a repülőgép-incidens után, titkos egyezmény történt Izraelnek adandó katonai repülőgépek ügyében. Izrael esetét sokkal nyugodtabban fogadták az USA- ban, mint a szovjet esetet. Végső soron, ez a megkülönböztetés nem olyan fontos, mint pozitív tanulságok levonása, hogy miként lehet hasonló tragédiákat megelőzni a jövőben, és a katonai erőbe vetett eltúlzott bizalom veszélyeiről. Figyelemre m'eltó a New York Times egy akkori vezércikke: "Nem szolgál semmi jó célt haragos vitatása annak, hogy ki a hibás!" , , , Vágó Osztoar
