Amerikai Magyar Szó, 1983. január-június (37. évfolyam, 1-26. szám)
1983-06-16 / 24. szám
Thursday, June 16. 1983. AMERIKAI MAGYAR SZO 9. Illyés Gyula: /I Puó^taJz yVepe Nem kapták meg s erről igen tömör, igen erélyes mondatokban értesültek. Mentek is azonnal kifelé, gyorsan, szerényen, illedelmes köszönések közben. Az ajtóban ismertem fel közöttük egyik közeli rokonunkat, apám egyik unokatestvérét, aki a többieknél még mélyebbet, még alázatosabbat hajolt nagybátyám felé. Oly zavart voltam, oly kínosan éreztem magam, hogy magam is szerettem volna minél előbb kívül lenni. Megkaptam a szokásos egy koronát, kezet csókoltam és iszkoltam kifelé. Zavaromban a pénzt a következő mellékuccáig elvesztettem. Meglehet, hogy akaratlanul eldobtam; utólag büszke lennék rá, bár akkor órák hosszat forgattam utána valamennyi zsebe- met,majd sirva fakadtam nagy kapzsiságomban. Azonosítottam magam, hacsak a lélek egy kis reflexmozdulatának erejéig is, a pusztaiakkal? Még messze voltam attól. Aki a cselédházak közül indul embernek, az kezdetben oly törvényszerűen lelöki magáról és elfeledi pusztai mivoltát, akar ebihal alakját a béka. Ez a fejlődés útja és nincs más ut. Szivet és tüdőt kell cserélnie annak, aki a puszták levegőjét elhagyja, különben elpusztul az uj környezetben. S szinte a világot kell megkerülnie, ha újra vissza akar jutni. t Magam is átmentem e kínos metamorfózis szakaszain s csak a hatodik-hetedik forduló .után váltam annyira emberré, hogy vállalni mertem a pusztát, újra lélegzeni próbáltam benne, eldobtam a nemesi pecsétgyűrűt, melyet a család felső rétegé a metamorfózis egyik állomásán kicsit ünnepélyesen s homályos magyarázatok keretében ujjamra húzott. A természetben csak ugrások vannak s igy természetesen a visszahasonulás sem ment túlzások nélkül. A bordeaux-i néger kikötómunkások gyülekezőhelyéig kellett vetődnöm, pontosan az Atlanti óceán partjára, lángoló szónoknak, mig végre eszembejutott, mi is indított útra. Mig a kénytelen-kelletlen hazatérések után, melyek alatt nemcsak az istállók, cselédviskók környékét, de a pusztán még a naplementét is sivárnak éreztem, üresebbnek, mint másutt, végre lelkemet is visszavihettem. Mig, mentesen a parasztrajongástól, sÖt a nagy. megtérók otthon-rajongásától is, széttekinthettem a tájon. Tárgyilagosan vettem szemugyre. Hasonlóan az idegenként megszólított Öreg béresekhez, akik bizalmasan hunyorogva hallgatják a beszédet s egyszerre gyerekkori Pali bácsikká és Mihály bácsikká leple- zödnek le, a völgyek és dombok jobban ismertek engem, mint én azokat. Gyanakvóvá tesz, ha valaki túlsókat beszél a "gyökereiről", főleg mielőtt gyümölcseit mutatná. A tavasszal megtérő gólyák, melyek világrészeket nyílegyenesen repülnek át, órákig keringenek régi fészkük fölött, mig végre leszállnak. Mitől tartanak? Minden ágat megvizsgálnak benne. így közeledtem én is, igy vizsgáltam gyermekkorom agyát, magátol kell kiderülnie, hogy mivégre. *** Újabb irodalomtörténészeink szemében kitűnő ajánlólevél a Dunántúlról kelt születési bizonyítvány. Aki onnan jón, arra valami csodálatos, eddig ki nem derített félreértés folytán látatlanba és számolatlanul tukmálják a műveltséget, a pallérozott h^Gí-BU típusú Giróteodolit a terepponti irányok csillagászati azimutjának meghatározására szolgál. Az időjárástól, napszaktól, mágneses anomáliáktól és külső elektromos zavaró hatásoktól függetlenül terepen és föld felszín alatt nagy pontosságú, rövid idő alatt elvégezhető mérést tesz lehetővé. ALAGUTAK FÚRÁSÁNÁL, BANYAVAGATOK KÉSZÍTÉSÉNÉL NÉLKÜLÖZHETETLEN MŰSZER mom Budapest MAGYAR OPTIKAI MÜVEK Leveleim: H»1525 Budapest Postafiók 52. Távirat: "MOMER" Budapest Telex: 22-4151 momos-h lelki egyensúlyt, a latin-katolikus szellem bölcs mérsékletét, derűjét és éleslátását, egyszóval a nyugatiasság minden ragyog- ványát, mely ezt az országrészt elönti, abból az egyszerű okból, hogy Magyarországon arra felé nyugszik legkésőbb a nap. Egyideig szemrebbenés nélkül zsebeltem a váratlan ajándékokat. Bólintva fogadtam a dicséretet a nyugati civilizáció letéteményeseiről és előretolt bástyáiról, a dunántúli városokról. Mig egyszer bűntudat lepett meg, orgazdának éreztem magam a vállamra^ hulló veregetések miatt, egyetlen dunántúli várost sem ismertem. Városban tízéves koromig egyetlen egyszer fordultam meg, Szekszárdon, a kórházban, szememben valami vasszikrát vive, melyet horgolótűjével, lapulevelével és különféle kenőcseivel hasztalan próbált kikűrálni Varga néni, a kultúra letéteményese otthon, a pusztán. A latin-katolikus szellem, a higgadt bölcselet fellegvárait, a városokat, melyekben derűs polgárok csellóznak, méltassa más, hasonlóképen a nemesi kúriákat is, melyek ambitusán a házigazda Horatius hátlápjára jegyzi fel az évi robotot, - a tájon, amelyről én beszélek, kétnapi járóföldre sem akadt város. Szellős volt az, üres, tágas, akár Lebédia. A vidéki, aki a hazáról kezd beszélni, az előbb-utóbb a szülőföldre, a "szőkébb pátriára" lukad ki, egy falura és legesleg- végül egy udvarra, onnan a konyhán át egy kétablakos szobára, amelyben anyja nyelvét megtanulta. Vagyis öntudatlanul újra éli visszafelé egy szó történetét, Ízleli az ősi pillanatot, amidőn a ház és haza egy dolgot jelentett. A hazám a házam tája, mely pillantásommal, ahogy növekszem, egyre bővül, széles gyűrűkben egyre távolabb területekre terjed, mint a hullám a vízbe dobott kavics körül; világokat hódíthat, elérheti a csillagokat, - mikor a régi ház már örökre elmerült. Ha szülőföldemre gondolok, nekem is egy kis vidéki ház jut eszembe. De csak a házra emlékszem, a két szobácskara és köztük a földes konyhára. Udvara addig terjedt a háznak, ameddig a tekintet. Ahogy a lekoptatott küszöbön legelső ízben átvergődtem^ tétova lépteim elé rögtön a végtelen világ terült. Dombon állt a ház, alatta a völgyben a puszta szokásos, mindenütt oly egyforma képe: jobbra egy épülettömbben a kovács- és bognármühellyel a kulcsár, a béresgazda, a kömives, a bognár lakása, balra három-négy oszlopban a hosszú cselédházak, évszázados fák közt a kastély és a tiszti lak, szemben egy empire-stilusu nagy szekerszin, majd kis emelkedésen a magtár és az ököristálló. És körben a végtelen határ távoli falvak csóppentett mészfoltjaival. A pusztai őslakók vágyódva pillantgattak e falvak felé, hogy melyikben és végre mikor vethetnek horgonyt egy életig tartó hányódás után, melyről én tudom, hogy már évezrede tart. A pusztát mindnyájan átmeneti területnek tekintették. Aki valamelyik falu végén egy kis zsellér-telket tudott szakítani maganak, az már odavaló- sinak vallotta magát. Pusztainak lenni kicsit szégyen volt, a talajtalanságot, a földönfutást, a hazát- lanságot jelentette, ahogyan az is. Akinek sehol sem akadt talaj a talpa alá, az az apja, vagy a nagyapja lakhelye vagy sírhelye után csatlakozott valamelyik faluhoz. (folytatjuk) TERJESSZE LAPUNKAT!
