Amerikai Magyar Szó, 1982. július-december (36. évfolyam, 26-49. szám)

1982-07-22 / 29. szám

Thursday, July 22. 1982.

AMERIKAI MAGYAR SZO

13.

M4rics Zsigmond

Elmentem. Nagyon szép tavasznap vót, nagyon szépen virított mán minden. Mikor a tiszaújlaki hídhoz érek, ott Becs alatt, jön a hídról három jány. Nézem, merre akarnak ezek menni, hát ezek is a becsi útra kanyarodtak. Szép három kisjány vót, különösen az egyik, a legkisebb nagyon kedvemre való vót. Olyan kis nevető jány vót, mingyán a kedves kis Annuska jutott eszembe róla, mer ez is szőke vót, de nem vót ojan nagyon szép szőke, hanem azér meglehetős vót. Hát ahogy nézem őket, éppen ez a kicsi megszólít:

— Ne nézzen ojan nagyon, mer meg tanál vakulni. De nevetett hangosan, csak úgy szólt a kacagása,

mint a kismadár fütyörészése.

— Megvakulok? — mondom. — Nem akarok pedig.

— Nem az akaraton múlik.

Evvel mingyán hozzájuk léptem, és azt mondom:

— Hova mennek a kisasszonyok?

Mongya a kisjány:

— Órunk után egyenesen.

— Én meg maguk után egyenesen.

Erre nagyot nevetett.

— Csakhogy — azt mondja —, aki bogár után megy, az sárba lép.

De kimondta magyarosan. Mondom:

— Hamis maga, kedves.

— Hamis a hamisat megismeri — azt mondja.

így elkezdtünk beszélgetni. Nagyon jó friss esze vót a kicsinek, a többi meg nevetett csiklandósan.

így mentünk Becsig, rövid út, de a végén már azt mondja a kicsi:

— Eljöhetne mihozzánk is, ha nem kommendálták

ki. -------------— Honnan tudja, hogy engem elkommeudáltak?

— Ugye — azt mondja nevetve. — Kitanáltam. De igazán jöjjön csak mihozzánk, ha házasodni akar, jó helyre jön.

— Ohm — mondom —, még ennek fele se tréfa. Hány esztendős maga?

— Éppen elég — azt mondja.

— No hát, én megtapasztalom.

Ahogy bemegyünk az udvarukra, jön ki az anyja, a kisjány meg szalad hozzá, mondja:

— Nézze csak, édesanyám, mijen hosszú legényt fogtam.

— Hallgass, te bolond — mondja neki az anyja —, mit beszélsz.

De a meg csak erősítette, hogy ő fogott el engem, nem én őtet.

— Ijen e — mondja az anyja —, ami szívén, az a nyelvén.

így behívott aztán az anyja is, leültetett, az ura meg a fia nem vótak éppen odahaza, hát csak velük beszélgettem. Kikérdezte, ki vagyok, hát mondja, hogy ismeri édesanyámat, mert az ő anyja Rettegi-jány, és rokonságban vannak. Valahonnan a csécsi rokonokkal. Mingyán otthon is éreztem magamat. Tetszett nekem a szép ház. Nem volt új ház, de nagyon jó kétvégű ház vót. Aztán megjött az ember is, a kisjány apja, az is nagyon szíves vót, nevetett, hogy a kisjánya hozott be az útról. Megmutatta az istállót, nagyon szép két csikó volt, elmondtam a lovam históriáját, tanított, hogy mit kellett volna csinálni a kehes lóval. Nem szabad meghajtani. Tehene is vót éppen ellőfélbe, és nagyon szép tiszta az udvar, mintha kérőt vártak vóna a házhoz, pedig fiatal vót még a kisjány, tizenhat éves.

Eltőtt a nap. Hozattak bort, mert mondtam, hogy én a pájinkát nem szeretem. Beszéltem Pestről, hogy mijen világot járt vagyok. Ez is jó család volt. Szőke Lajos, de a felesége első család, Rettegi, régi nemes család, még főispán is vót belőle.

Este elmentünk a bálba, táncoltam a kisjánnyal, megismerkedtem a rokonsággal, nagyon jó éreztem magam. Micsoda, má éjfélkor azt monta nekem a kis Szőke Zsuzsika, hogy ő eljönne hozzám feleségnek. Nem kellett ott semmi kérő násznagy, senki, megmondta ü maga, csakúgy kikottyantotta, én meg nagyon szerettem, hogy nem húzódós, nem kéreti magát. Ki tudja, a jó Isten, hogy szánta nekem, akit akart. De azér azt mondtam neki:

— Tudja, még nem mondhatok semmit, elébb meg kell beszélni édesanyámmal, mert én szeretem az édesanyámat, ha neki nem lesz ellene kifogásolása, akkor nem mondom, lehet valami a dologból.

Éjfélkor hazamentem Ligetre, és még akkor éccaka elmondtam édesanyámnak, hogy mijen szerencsém volt, azt nem mondtam, hogy az úton fogott meg a kisjány, csak hogy a bálba ismerkedtem meg a családjával.

— Ó, fiam — mondta édesanyám —, a nagy család. Rettegi, azok első család a nagy Tiszabecs kösségbe, de még a vármegyébe is. Jaj, ha az Isten azt adná, akkor megnyalhatod mind a tíz ujjadat utána.

No, hogy így neki se volt semmi kifogása, én csütörtökön már el is mentem utána, és eljegyeztem a kis- jányt. Vittem neki jegyet. Piros selyemkendőbe egy húszkoronás aranyat. Az egész meg át volt kötve kékselyem pántlikával, szívformán.

Akkor meg jobban éreztem magamat. Ottmaradtam náluk megint éjfélig, akkor a bátyja Jani befogott, és szekéren vitt el haza egész a ligeti faluszéléig, így mentem haza. Avval a Janival is nagyon összebarátkoztam. Igen jó fiatal fiú vplt, tizenkilenc esztendős, de nagyon dógos vót, ahogy láttam, ha apja, anyja, fia mind ilyen, akkor a kisjánynak is csak jónak kell lenni.

Meg is ölelgettem persze a kis Zsuzsikát, és nagyon kedvemre vót, hogy ojan fiatal lédre nem ijedezett a csókjaimtól.

No, mondtam, már akkor rendbe van az én életem, hálistennek.

Ojan vígan dógoztam én azon a héten, hogy csak úgy égett a kezem alatt a munka. Mer egész más az, mikor az embernek rendben van a szénája. Még azt is elgondoltam, hogy ők otthon vannak elegen, én csak azt kívánom tőlük, hogy segítsenek hozzá, hogy felépíthessem az új házat, nem is kell más, majd megkapjuk az örökséget annak idején. .

(folytattuk)

EGY KIZSURIZETT BOSZORKÁNY (folytatás all. oldalról)

dókat költenek az emberek horoszkópokra, jóslatokra, csodatevő talizmánokra és egyéb bazári árukra. A tudás meg-megtorpan, minduntalan átfogalmazza tételeit, de a hit határtalan és végtelen. A szeretett bölcs es csalhatatlan vezéreknek is megvolt a maguk korszaka, “személyi kultusz” gyűjtó'- néven, ebben is nagy szerepe volt a hitnek, egy Ids adminisztratív segítséggel megtámasztva. De változnak az idők, változnak a hitek is és kezdődhet minden elölről.

— A Bago-hegy boszorkányában egy ritka nagyszerű embert ismertem meg. Azt az Öregasszonyt, aki pontosan maga sem tudja, mikor született, el- mult-e már kilencvenéves. Egyedül él, szociális otthonba nem megy, úgy műveli kertjét, ahogyan Voltaire tanácsolta az emberiségnek. As, kapál, gereblyéz, metsz, zöldségét, gyümölcsöt termel. Még nevetni is tud. Amikor szóba kerül a boszorkányság vadja, legyint: “Sok beszédnek sok az alja!” Rontás? Mi az? Elmondja, hogy az ura a nagy háborúban — igy nevezik az öregek az első világháborút — mondom, a nagy háborúban tűnt el, tizenhétben vonult be, azóta semmit sem hallott róla. Kisfia tízéves korában halt meg. A riporter megkérdezi: “Miért nem ment újra férjhez?” A kicsit nagyothalló asszony megismételteti a kérdést, aztán szinte

I H 4/ • • I®

sértődöttén mondja ki a szivet melengető p'onvoru szavakat: “Vártam az uramat.” Múlnak az évtizedek, ö csak dolgozik, műveli a földjét és var. Mire? Kire? Azt hiszem, tudom. Varja az urat. Ez a három szó egymagában megérdemelte volna, hogy némi figyelmet szenteljen neki a miskolci elózsuri.

A TANÚ

Jelenet A Tanú (The Witness) c. kitűnő magyar filmből, melyet most játszanak a new yorki 68th St. Playhouse-ban (68 St. és Third Ave. sarok). A szatirikus, nagyon szórakoztató, kacagtató filmben, mely a 49-50-es evek politikai visszásságait tükrözi vissza, a legjobb magyar színészek lepnek fel, mint Kallai Ferenc, Öze Lajos, Monori Lili, Fabri Zoltán, Both Béla Rátonyi Róbert. Rendezte Bacsó Peter. Ezt a filmet senki se mulassza el! Angol felirattal.

A RAJK-PER (folytatás a 10. oldalról)

voltak, akik pedig a kapitalista országok testvér- pártjaiban, illetve a spanyol polgárháborúban harcoltak, az imperialista hírszerző szervek ügynökei lettek ...”

Ez a csoport a maga kisszerű és bűnös törekvéseit össze tudta mosni a Sztálin értelmezése szerint való nagypolitikával, a béke megőrzésének létfontosságú gondjával, a nemzetközi proletariátus vélt érdekével; ily módon nemcsak szolgalelkű kiszolgálói, de élősdi haszonélvezői is lettek e hibás eszmeiségnek és a hozzá kapcsolódó bűnös metodikának. S mivel a fogalmak menthetetlenül összeku- szálódtak, képes volt maga mellé állítani, bűnrészessé tenni — akaratán kívül — e hibás eszmeiség nevében a „régi gárda” egy részét, más részét pedig — az eszme iránti hűségre építve, vagy ha másképpen nem ment, a félelemkeltés eszközével — hallgatásra kényszeríteni; s amellett, hogy megtalálta cinikus-romlott, vagy éppen primitív „szolgaszemélyzetét”, ki tudott nevelni egy „fiatal gárdát" is, amelynek tagjai már elhitték, hogy a „cél minden, az ember semmi” elv végsőkig való alkalmazása a hősiességnek és önfeláldozásnak egy módja, igazi forradalmár tulajdonság, tragikus hcroizmus — s ennek megfelelően a szánalom, az emberiesség: kispolgári, sőt ellenforradalmár nyavalygás.

így keveredett össze végzetesen hősies önfeláldozás és aljas önérdek, lelkesedés és cinizmus, romlottság és naivitás, gyávaság és sunyi karrierizmus, így válhatott áldozattá az akaratlan bűnösök egy része, s így lehettek önnön halálukban bűnrészesek maguk az áldozatok ... [...]

(folytatás a 11. oldalról) ORDAS VILÁG ... is, mindenütt ott gurult a nyomában.

Kötetre valót tudnék mesélni ezekről a kemény emberekről ,az ordas világ szülötteiről. Anyám nagybátyjáról, ki, ha bement a kocsmába, onnan mindenkinek tirhulnia kellett- Ha nem mentek, kiverte őket, egymaga. De a szomszéd falvakban ugyanezt csinálta. Ha bandában rátámadtak, végül, áld meg megmaradt, elmenekült. Úgy birták megölni, hogy elaludt a szekéren, álmában agyonverték, a lovak hazataláltak a holttestével.