Amerikai Magyar Szó, 1982. július-december (36. évfolyam, 26-49. szám)

1982-11-04 / 41. szám

Thursday, Nov. 4. 1982.

AMERIKAI MAGYAR SZO

9.

HUNGAROTEX H-1804 BUDAPEST 5 ROB 100

Karácsony akkor valahogy úgy esett, hogy szerdacsütörtökre esett, én meg vasárnap mentem haza, hát vót két napom. Hétfőn leöltem a disznót, elkészítettem takarosán.

Kedden reggel meg azt mondja édesanyám:

— Égy mán, hozz egy kis szalmát, fűteni akarok, látod, hogy mán bedagasztottam a kalácstésztát.

Kimegyek, nézem, hát a sok esőbe a szalmakazal beázott kegyetlenül. Nézem elölről, nézem hátulról, sehol nincs abba száraz. Belenyúlok könyökig, csupa merő víz. Mán evvel nem lehet fűtőzni, most mit csi- nájják. Mer kicsi a kazal, mind a négy ódalárul ázik. Bezzeg a nagy kazlak nem vizesek, mer nagyok, annak a teteje megtartja a vizet, lejjeb lehet belőle húzni.

Errül osztán eszembe jut valami jó, nem szólok édesanyámnak, elmegyek. Vittem magammal egy jó kötelet. Mingyán lesz szalma.

Kimentem a mezőre, kiválasztottam a legközelebbi

szalmakazlat, mer minálunk kinn csépelnek még ma is, nem hordják szérűre a termést, ki-ki a maga fődjén csépel, osztán kinek több van, kinn hagyja a kazlat télire.

Meghúzom az egyik kazlat, szépen megkötöm, veszem fel a vállamra.

Igen, de a kerülő meg meglátott, utánam ered. Mán a faluho közel vótam, mikor elért. Megkiált, hogy ájjak meg.

Megfordulok, nekem szól? Minek ájjak?

Jön osztán, hogy hogy mertem én azt megtenni.

— Jóember — mondtam neki —, egy kis szalma, ezér nem kell olyan nagy lármát csinálni.

De neki a kötelessége. Menjek vele a bírónál.

Nem megyek én, inkább itt hagyom az egészet. Fogtam magam, lelöktem a fődre, leódtam a kötelet, mérgesen otthattam űket. A kerülőt a szalmával. Én meg elmentem, kerültem egyet, hát hogy visszanézek, egy

kicsit vártam, hát a vén égetnivaló nem bekötötte az én jó húzott szalmámat, osztán ű vitte haza. Szalmáér ment ű is a mezőre. De hogy kerülő, nem hagyhatta szó nélkül, hogy más meg viszi a szalmát.

— No megájj — mondom —, majd én lelek szalmát, míg odahaza jársz.

Látok egy jó kazalt a másik ódalba, közel a faluhoz. Odamegyek, meghúzom, rakok egy jó rudast, két- olyat, mint e vót, megkötöm, felveszem, megyek haza vele a kerteken.

Micsoda? Édesanyámnak három sütésre elég vót.

No, mondom neki: no, édesanyám én se lopok többet, ha nem muszáj... vagy ha jó alkalom nem kínálkozik. Először loptam életembe, most is megfogott a kerülő, de kíváncsi vagyok, hogy megjelent-e. Mer ha meg, akkor én is megmondom, hogy ű vitte haza az én lopományomat.

De nem lett belőle semmi, nem szólt az az ég világon senkinek.

Estefelé kiállók a kiskapuba, arra megy Kánya Zsig- mondné:

— Mér nem nősülsz mán meg?

— Majd. Ráérek.

— Nősülj meg. Anyád itt marad halva. Sose vagy itthon. Azér nem akarsz — azt mondja —, mert Vára- di Piroska nem megy hozzád.

Evvel elmegy, én meg csak nézek egy nagyot.

Nem jön hozzám?... Még nem is kértem ... No ezt megtudom, hogy jön-e hát, vagy nem.

De mérges vótam kegyetlen, hogy minek avatkoznak bele az én dógomba.

Mingyán mentem arrafelé, amerre Váradi Piroskáék laktak, a felvégre. De nem hozzájuk mentem be, hanem a kocsmába. Az ott vót akkor közel hozzájuk. Kocsis Ambrus vót akkor a kocsmáros, azér is vállalta a falu kocsmáját, hogy ha úgyse lehet a feleségét egyébre használni, hát erre jó lesz, mert kikapós vót az asszony.

Bemegyek, leülök. Rendelek egy liter bort.

Mán fele bennem vót, mikor bejön Balog István. Az öreg. Aki első béres vót, mikor én Salánky Árvádnál ostorosgyerek vótam. E vót az, amékre nagyon haragudtam, mert fődhő vert, mikor szántottunk, hogy az ökröt nem jól vezettem, hanem kicsapott a boroz- dábul. Nekem jött, torkon fogott, és fődhöz vágott, hogy mér nem vezetek jól, mikor éppen úgy törekedtem, de mire elibefordultam a marhának, azok a fiatal tinók már ki is rángatták az ekét a borozdábul.

Osztán e meg ahelyett, hogy helyre térítette vóna őköt, engem vert a fődhő. Nagyon haragudtam én akkor arra, megfogadtam is, hogy eccer megfizetek neki érte.

Hát most ott ült velem szembe. Eltelt azóta tíz esztendő, én már jó magam-kőttes legényke vótam, e meg olyan kis öreg lett, mint egy csutka.

Mondom neki:

— No, István bácsi.

Azt mondja:

— Ismerlek, öcsém.

— Ismer kend? Hát tudja kend, honnan dörög az ég?

Avval felállók, odamegyek hozzá.

— Emlékszik kend, hogy mikor a Salánky tagjába szántottunk, osztán kend tartotta az ekét, én meg vezettem a tinókat, osztán kicsaptak a borozdábul, míg fordultam vele, osztán kend megfogott, osztán fődhő vert.

— Gyermek vótál még akkor, öcsém.

— Éppen a, hogy gyermek vótam, semmit se tudtam, annyit tudtam, mint az a tinó. Hát meg kellett akkor engem fogni magának, osztán a fődhő?

Avval megfogom a kis öreg embert, a mejjin, osztán úgy ahogy vót, felemeltem a levegőbe, megráztam.

— Mit szólna kend ahhó, ha én most kendet a fődhő mázolom, hogy taknyán csúszik, vén kutya?

Avval letettem a fődre. Aligség alig tudott lábára állani.

No, mikor esszeszedi magát a nagy ijedtségből, azt mondja:

— Igazad van, öcsém, mer most mán te vagy az ember, én meg mán semmi se vagyok.

(folytatjuk)

SZEREZZEN EGY UJ EL&FIZETŐT

85.

Móricz Zsigmond