Amerikai Magyar Szó, 1982. július-december (36. évfolyam, 26-49. szám)
1982-10-14 / 38. szám
22. Thursday, Oct. 14. 1982. AMERIKAI MAGYAR SZO SZEMELVÉNYEK REV. GROSS ÍRÁSAIRÓL (folytatás a 21. oldalról)- éppen azért, mert ezt a hatásos és áldásos ördögűző munkát közvetlen közelről van alkalma megfigyelni és bámulni - szent lelkesedéssel csatlakozott ehhez a munkához, amelyben nem volt nehéz felfednie a krisztusi jelleget. Ezek a papok nem ellene, hanem mellette prédikálnak ennek a munkának és bizony mondom, ez a magatartásuk sokkal jézusibb, mint a "szabad" országokban élő ama papoké, akik kigyöt-békát kiáltanak és válogatott átkokat szórnak a népi demokráciák vezetőire, csak azért, mert ezek nem "ővelük" járnak egy utón. Jaj volna ennek a világnak, ha az uj "ördögűzők" is a hivatalos tanítványok kátyúhoz vezető útját járnák. Ez az ut nem irtotta az ördögöket. hanem szaporította a számukat. Az uj exorcisták viszont több ördögöt űztek ki az emberiség testéből néhány rövid év alatt, mint a hivatalos egyház két évezred alatt. Jézussal együtt további sikereket kívánunk az uj ördögűzőknek! (1952) „Nem maradsz büntetlenül..." , i "Mert azt mondja az Ür: íme, akiknek nem kell vaZa meginniok a poh'art, ugyancsak megisszák; te pedig teljesen büntetlenül maradnál-e? Nem maradsz büntetlenül; mert bizonyára megiszod. ...Mert ime, kicsinnyé teszlek téged a nemzetek között, és az emberek között utálatossá. A te könnyelműséged csalt meg téged és a te szived kevélysége, aki a sziklák hasadékaiban lakói, és elfoglaltad a halmok tetejét. Ha olyan magas helyen rakod is a fészkedet, mint a saskeselyü, onnét is lerántalak téged, azt mondja az Úr." (Jer. 49:12, 15-17.) Meg sem kísérlem annak a lelki krízisnek a leírását, amely engem - a krisztusi hit és reménység egy szerény részesét és hirdetőjét - arra indított, hogy az evangélium lélekemelő ígéretei helyett Jeremiásnak: a gyász és melankólia prófétájának zord, vésztjoslő igéit használjam karácsonyi cikkem "textusa" gyanánt... t , Isten bűnömül ne vegye: a háromkirályok tömjénének és mirhájának, valamint a miriádnyi karácsonyfának a balzsamos illata helyett a vietnámi halálmezők el- temetetlen hulláinak a bűze járja át az orromat; az angyali . seregek dicshimnuszának mennyei áriája helyett a vietnámi népre hulló gyilkos bombák dübörgése, ártatlan asszonyok, Öregek és gyermekek halálkiáltása zúg a fülemben; a bethlehe- mi csillag fényét képtelen vagyok felfedezni az égboltozaton, mert az eleven emberi testekhez tapadó napalm-eső tüz- csövai elhomályosítják a szemeimet; a szám ize keserű; a gyomrom kavarog; a kezeim ökölbeszorulnak - ki tud ilyen állapotban ujjongani 1966. karácsonya felett?! Én nem tudok! Karácsonyi örömök helyett jeremiási borzadály tölti be egész valómat annak a felháborító kegyetlenségnek a láttára, amellyel az én nagyra- hivatott, de saját hibájából útvesztőbe jutott fogadott hazám vezetői egy szerencsétlen kis ország gyermekeit arra kényszerítik, hogy "ugyancsak megigyak a pfjhárt", amit pedig "nem kell vala meginniok." A tehetetlenség keserűsége csordultig betölti egész lényemet, amikor meggondolom, hogy ez a borzalmas pohár nem is létezne, ha a vezetőink - teljesen Önkényüen, minden erkölcsi iga- zoltság nélkül, pusztán az ököljogra alapított erőszak révén - annak idején durván bele nem avatkoznak egy t&lünk 10.000 mérföldre fekvő országnak a legbelsőbb családi ügyébe - a szabad világ, a demokrácia, az emberiesség nevében és a krisztusi gondolat nagyobb dicsőségére...! Bizony mondom: e fennkölt fogalmakon nagyobb csúfság még sohasem esett, mint amilyent a mi vezetőink követnek el rajta nap-nap után... És abban sem találok egy jottányi vigasztalást, hogy majdan ezért az embertelenségért nekünk is bizonyára ki kell ürítenünk a pohárt, mert nem maradunk büntetlenül! Eljő az idő, amikor mindezért a mi országunknak kell majd "megfizetni mind az utolsó fillérig" (Luk. 12:59) - ás az ártatlanok együtt fognak szenvedni a bűnösökkel... A bünhődési folyamat már meg is indult. A világ leggazdagabb és leghatalmasabb országa vagyunk, de néhány báb- hübéresünkön kívül nincs egyetlen tisztességes ország a földkerekségen, amely lelkesen helyeselné és támogatná a mi délkelet-ázsiai garázdálkodásainkat; nincs egyetlen nép, amely valódi tisztelettel nézne fel ránk; a nagytöbbség szemében végtelenül kicsinnyé zsugorodunk Össze és hiába is tagadnánk! - az emberiség jobbik és nagyobbik része igenis: utálko- zással szemléli vietnámi viselt dolgainkat, amelyek mellett korábbi kilengéseink (Lebanon, Guatemala, Kuba, Kongó, San Domingo stb.) valósággal eltörpülnek... Odáig már eljutottunk, hogy "elfoglaltuk a halmok tetejét." Szilárd meggyőződésem, hogy erő és hatalom dolgában elértük a csúcsot és innen már csak lefelé vezethet az ut... Elérni a csúcsot társtalanul is lehet, de megtartani ezt a kivételes pozíciót - más népek segítsége nélkül, sőt azoknak előrelátható ellentállásával szemben, de még inkább: saját népünk óhatatlan belső bomlása mellett - egyszerűen lehetetlen! Megpróbálták ezt a római Cézárok, Nagy Sándor, Dzsingiszkán, Napoleon, sőt napjainkban Hitler is - miért volna a mi jelenkori Cézárunk igyekezete sikeresebb ama- zokenál? A múlt minden példája arra int, hogy a csúcs elérése: a romlás, a pusztulás kezdete... Mi pedig e pillanatban a csúcsról tekintünk körül - egy sas- keselyű szivének a kevélységével... Jeremiási hangulatban azt ajánlom a mi saját Cézárunknak, hogy az öldöklés kétnapos karácsonyi szünetelése alatt keresztény emberhez illő alázattal és meglátással forgassa a Szentirás lapjait. Nagyon is lehetséges, hogy kedvenc prófétájának: Esaiásnak a könyvében - de egyebütt is! - találni fog olyan intelmeket, amelyek sokkal pontosabban meghatározzák a vezetése alatt álló országnak a valódi küldetését és szerepét a nagyvilágban, mint azok az üres, hitelüket vesztett, hivsagos szólamok, amiket az elmúlt évek során hallottunk a szájából.. S ha ezeket az intelmeket a szivére veszi, ki tudja: mához egy évre talán úgy fejezhetem be a cikkemet, hogy: "Boldog karácsonyi ünnepeket kivánok." De az idén nem visz rá a lélek...! 1967 Hősköltemény helyett... Ha volna egy ihletett tollú költő a sorainkban, már régen megénekelte volna ezeket a hősöket és mi megindultan recitálnánk a költemény megrázó szavait... Ha volna köztünk egy tehetséges szobrász, már régen kőbe véste volna az alakjukat és mi kalaplevéve szemlélnénk a mesteri müvet... Ha volna valami érdemrendünk, mindegyiknek a mellére feltűznénk egyet... Kikről beszélek? Az Öregedő, kihalófélben lévő, névtelen amerikai magyar munkásokról és mun- kásríókröl, akik egész életükön át hűségesen kitartottak az ifjúkorukban magukévá tett haladó eszmék mellett. A kisded amerikai-magyar munkásmozgalom közkatonáiról beszélek, akik szüntelenül dolgoztak, szenvedtek és áldoztak, hogy az eszme mécsesének szerény, pislákoló lángja ki ne hunyjon. A mi olvasótáborunk napról napra gyérülő öreg közvitézeiről van szó, akik ifjúkoruk óta határtalan lelkesedéssel munkálkodtak, szorgoskodtak, hogy az ó lapjuk - az Ö eszméik szócsöve - el ne némuljon és akik most is- elemedett korukban - ifjonti rajongással és áldozatkészséggel hajlandók megválni csekélyke nyugdijuk jelentékeny részétől csak azért, hogy az ő lapjuk, ha ritkábban is, mint azelőtt, de ugyanolyan eréllyel, határozottsággal és harci kedvvel visszhangozza az Ő évtizedeken át vallott és ápolt meggyőződésüket! Dolgozni, fáradozni a lapjuk érdekében legtöbbje már nem képes; a kor és a velejáró kisebb-nagyobb fizikai fogyatékosságok lelassították vagy meg is bénították őket, de a lelkűk ma is fiatal, eleven és bizakodó - és az Eszme ma is o- lyan szent nekik, mint valaha volt, sőt tálán még szentebb... És ennek az eszmének az oltárára, noha annyijuk sincs, hogy kiérdemesült munkásokhoz méltó életet élhessenek, örömmel teszik le sovány pénztárcájuk tartalmának egy nehezen nélkülözhető részét... Ezekről a közkatonákról kellene már egy hőskölteményt imi, mielőtt egy szálig kidőlnek a sorból. Hadd lássák, hadd tudják, hogy az ő buzgóságuk és áldozat- készségük nem volt észrevétlen; hadd érezzék, hogy nélkülük nem lett volna mozgalom, nem lett volna sajtó, nem lett volna egy reménysugár a kietlen sötétben... Petőfi Sándornak van egy költeménye: "Tiszteljék a közkatonákat!" - ehhez hasonló szimbolikus babérkoszorút illenék a mi közkatonáink fejére tenni... A hetvenes éveit taposó, fürge "menyecskéink" fejére, akik verejtékezve főznek, feltálalnak, kiszolgálnak, és mosogatnak az összejövetelek alkalmával, hogy azok sikerét a maguk módján elősegítsék... A bibliai koron is túljáró harcosok fejére, akik már tipegni is alig tudnak, de minden összejövetelen részt vesznek, szinte szivbemarkoló látni, hogy percekig tart amíg a lépcsőkön való felmászás okozta lihegésük lelohad - és mikor adni kell- és mikor nem kell? - fiatalos fürgeséggel es örömmel nyúlnak a zsebükbe... Pap koromban az áldozatkészségnek sok-sok példáját volt alkalmam megfigyelni. De szivemre tett kézzel állítom: ahhoz fogható nagylelkűséget, amilyen(folytatás a 23. oldalon)
