Amerikai Magyar Szó, 1982. január-június (36. évfolyam, 1-25. szám)

1982-01-14 / 2. szám

10

Thursday, Jan. 14. 1982.

AMERIKAI MAGYAR SZÓ

48.

Mán úgy pénteken kezdtem én érezni, hogy támad bennem felfele a virtus. Jól éreztem magamat. Megjött a 'hideg is. Vót az udvaron fa. Hozatott édesanyám azt is. Csibráltam a kis baltával, vágtam a rozsét. Raktam a tüzet. Olyan szerencsém vót, hogy a hó is megjött karácsonyra. Nagyon szép fejér karácsonyunk vót, csak úgy szikrázott.

Szombat este itt vót a karácsony. Jöttek a gyerekek kántálni. Adtam nekik krajcárokat.

De szép vót. Elgondoltam, hogy én istenem, még egypár esztendővel ezelőtt én jártam az ablakok alá énekelni, most meg én vagyok a gazda. Még tíz krajcárt is adtam némék gyereknek.

Jött a karácsony első napja.

Mán akkorára olyan vótam én, mint a fürj. Megállottám a legények sorába, a Krósz kerítése mellett. Mindenki csak rám nézett, csak rám hallgatott.

— Mi vót Pesten?

— Pesten?... Tudjátok, hun dógoztam én?... Nézd meg ezt a tornyot. Ha erre rátennétek még egy tornyot, meg arra még egyet, olyan magosba vótam én. A Nyugati pályaudvarnak a legeslegtetején. Alattam meg füstölt a vonat. A sok mindenféle vonat. Az utcán meg ojan aprók voltak a népek, mint a hangya.

Mikor bementünk a templomba, fel a karba, a legények közt, akkor is én mán nem állottam a falhoz, hanem mingyárt ott voltam másodikban a tanító mellett, és mikor a felállót énekeltük, hogy:

lm bé jöttünk nagy örömmel,

Felséges isten ...

Úgy fújtam én, mintha még az édes Jóisten is külön hallgatna rám a felséges füleivel.

Hát ahogy elfújjuk az éneket, osztán kezdjük a karácsonyi szent énekeket, jönnek be a jányok. Jön Piri Márta meg Éva.

Piri Márta mingyárt csak rám néz. Újra rám néz. Még el is mosolyod ik. Akkor lesüti a szemét, osztán újra csak rám néz.

Majd kiugrott az én szívem az új ruha alól. Még a Bálint bátyám prémes kabátját is kigomboltam, szétvetettem magamon, hogy az új ruhám jobban látsszon. Pedig kegyetlen hideg vót a templomban, hííj, de kegyetlen hideg vót.

Látom eccer, hogy a Váradi-jány is pislog felfele. Körülnézek vigyázva, hogy megbotránkozást ne tegyek, merre van a Sarkadi gyerek. Nem vót sehol. Még addig észre se vettem, hogy nincs itthon. Csak azután jutott eszembe, hogy elment. Katonának ment el.

Akkor jó. Észre se vettem, hogy én vagyok mán a falu eleje.

Húszesztendős vótam. Hogy én olyan isten ked- veltje vótam, hogy az én születésem éppen karácsonyra esett, mert karácsonyi ajándék vótam én, mint Krisztus urunk.

Még édesanyám is ott vót szegény a templomba, ott ült a hátulsó padba csendesen. Onnan hallgatta a szent prédikációt. De nem az öreg pap prédikált, hanem a légátus. Az úrvacsorát meg egy fiatal pap osztotta; mondták, hogy a segédlelkész, mert az öreg pap már régen beteg, hát fogadni kellett nekik egy újat. Olyan kis görbe ember volt a segédlelkész. Én is felvettem az úrvacsorát.

Mikor lementünk az asztalhoz, ott kellett nekem állani Piri Márta előtt. Szép szelíden belenéztem a szemébe, ő is az enyémbe. Uramisten, úgy megdobogott az én szívem. Mégis ilyen jány nincs több a világon. Budapesten? Híre se vót ijennek. Pedig aztat az egyet nem szerettem, hogy már ez is ojan kaszírnősen vót füsülve. Kisasszony e mán.

Váradi Piroska is meresztette rám a szemét. Intettem neki, hogy jó van. Arra lesütötte a szemét, ahogy illik.

Áhítattal haraptam a kenyeret, akit a kis pap adott. Ott bent állott az asztal mellett, de olyan kicsi vót a, hogy nem is tudom, hogy eresztettek ilyen csepp embert a papi palástba. Mikor a bort adta, gondoltam,

meginnám én az egész aranypohárral, de csak éppen egy kortyintást ittam, attól is megrázkódott bennem az egész természet.

Ott vót a Máli kisasszony is a templomba, a pap jánya. De öreg vót, de sok ránc vót az arcán, de szívesen nézett. Csak azután hallottam, hogy a kis papot megbolondította. El is vette űtet még a farsangon, míg az öreg pap élt. Azt hitték, akkor megválasztja őket a falu papnak. De nem választottuk osztán meg, hiába halt meg az öreg papunk. Szebb szál papot kerestünk, no.

Mikor hazamentünk ebédelni, feltette édesanyám a tőtött káposztát az asztalra.

— Jaj, édesanyám, de jó tőtött káposzta.

Igende valami cigányok jöttek, és meghallották, hogy itthon vagyok, vagy megérezték, hogy egy kis

pénz van a zsebembe, eccóval odaállottak az ablak alá, és kezdtek cincogni.

Mondom édesanyámnak, híjjá be ezeket a morékat.

Behíjta.

— Aggyon ezeknek egy kis tőtött káposztát, hagy egyenek.

Adott nekik. Jó bőven. Vót elég. Nagy hordó káposzta vót a pitarba. Arról is gondoskodott szegény. Minden vót ott akkor. Liszt, a nagy lisztes ládával tele. Hús. Kolbász, hurka. Szép karácsony vót.

— Fiam, mióta apád meghalt, nem vót ilyen szép karácsonyom.

— Nem baj, édesanyám, mán ezután így lesz.

A cigányokat osztán elzavartam, menjenek a kocsmába, majd estére találkozunk.

Jókedvem vót. Édesanyám szerette, ha jókedvem van. Fiatal vagy, azt mondja, most kell élni.

Ebéd után elmentem Kovács Mariékhoz. Az akkor menyasszony vót. Ott lógott a vőlegénye, Balog István. A kacska kezű Balog fia vót. Jó idős legény vót mán. Jóravaló, csendes ember vót, nem sok vizet zavart.

— Evvel boldog leszel, Mari — mondtam neki —, ezt az ágy alá dughatod.

— Nem iszik, nem dohányzik — mondta Mari csendesen.

Úgy láttam, boldog. Hát legyen boldog. Megérdemli. Mindenki legyen boldog, ha én a vagyok.

Mondták, hogy a Piri tanító újesztendőbe elkőtözik a faluból. Jánkra megy tanítónak.

Jánkra. A nagy falu. Akkor szerencsét csinált. Ott legalább kétszer annyi fizetése lesz. Kántortanítónak híjták, első tanítónak. Most aztán igazán kisasszony lehet a jánya.

Nem örültem neki. Elmegy akkor az én Mártám, vagy látom többet, vagy se. Vége az én kisasszony szeretőmnek. Most már osztán igazán vége. Mer Jánkra nem mehetek utána kvckkolni.

Mit tagadjam, meg is háborított. Nem vót tovább nyugodalmam, azon járt az eszem, hogy tegyem emlékezetessé.

Hogy a mi falunkba is vót valaha. Meg hogy vót egy Jó György is, aki sokat járt utána.

Estére hazamentem. Megvizeztem a hajamat, jól megfüsültem.

Mondja édesanyám:

— Egyél valamit.

— Mán én nem vagyok éhes, édesanyám.

Szegény, nézett rám alórul, gondolta, hogy mán

hallottam, hogy a Piri tanító elmegy. Ü nem mondta meg. Ismerte, mijen érzéssel vagyok a Mártácskáért.

De ettem azér, hogy ne rontsam a kedvét, hogy megvetem az ételét. Vagy két tőteléket meg egy darab húst. Nagyon szeretem a tőtött káposztát. Azt még éfélbe is megeszem, ha van.

Megyek a kocsmába fele. Hallom mán messziről, hogy húzzák az én cigányaim. No, csak húzzátok.

Ahogy a kocsma előtt vagyok, jön Füles Gyuri, azt mondja:

— Te, a tanyasiak itt vannak. ,

— Legyenek.

— De nem engedik húzatni, hogy az én libám az este.

— Nem engedik?

— Nem.

— Hát ne engedjék ... Ük tartották jól délbe a cigányokat tőtött káposztával? Ük nem engedik?

— Sokan vannak — azt mondja —, nem engedik.

— Mán nekem mindegy, akár sokan vannak, akár kevesen, az az ű dóguk. De az én cigányomnak majd csak én parancsolok.

Odajönnek még ketten vagy hárman. Orbán Gábor, Abrahám Józsefnek a fia, a nagygazdáé, a József, az is olyan korunkbeli meg Nádor István, az jó markos gyerek vót.

— Tik csak legyetek mellettem. Azt csináljátok, amit én.

Jó van. Bemegyünk az ivóba. Leülünk szépen a külső asztal mellé. A belsőt elfoglalták a tanyasiak. Jó van.

Rendelek egy félliter bort. Csak annyit mondtam:

— De el ne menjetek.

Megisszuk a bort. Jó kis savanyú bor vót. Megint Ábrahám Józsefka rendel egy féllitert. Kitőtik.

Akkor azt mondom:

— Anti, húzd csak rá.

— Hadd el — azt mondja a cigány.

— Húzd rá — mondom én.

— Hadd el — azt mondja.

— Húzd rá ...

Egy ezüstkoronást adtam neki a markába.

— Húzd rá, az anyád keservit:

Az én libám az este,

Azt a prádét megtette,

Térdig érő nagy hóba,

Nagy hóba,

Felmászott a tojóra.

Danoltam pogányul.

Odajön egy fiatalember.

Meg akart ütni.

Én meg az orra cimpáját kaptam el.

Huj, lett nagy kavarodás. Eccer csak magam vagyok a gyűrűbe.

Fordétom a kezemet.

összegabalyodtunk.

Egy idős legény, Kis Bálint mellém áll.

Leszakad a nagy lámpa.

Lett nagy muri.

Kivertük a tanyasiakat, tizenhatot.

Hozzáfogtunk mulatni. Eccer szétnézek, az én cimboráim közül egy sincs, a tanyasiak meg visszajöttek.

Megint összebomoltunk.

Szék, pad, minden gurult. A kocsmáros, Surján Péter meg gyertyát gyújtogatott, amellett újra kivertük a tanyasiakat.

Akkor osztán leültünk a nagy asztal mellé, a belső asztalhoz, és elkezdtünk mulatni.

így vót.

De e még semmi, most mást mondok.

Mi akkor reggelig elmulattunk a kocsmába. Szépen, nem vót semmi. Nem is ittunk olyan sokat, csak daloltunk, meg táncoltunk, mert azután, hogy híre szaladt a faluban a nagy legénykedésnek, jöttek ám a fiúk meg a lányok. Vót táncosné elég. Énnekem nem vót senkiin, mert én csak arra gondoltam, hogy Piri Márta úgyse jön el, a többi meg nekem nem számít.

Hanem eccer úgy tizenegy óra tájban eszembe jut, hogy evvel a Váradi Piroskával mégis számolni kéne. Hiszen úgy hattam itt abba az időbe, majdnem mint menyasszonyomat. Elmentem hát érte a kocsmáros kisebb fiával, hogy jöjjön le.

Azt izente vissza, hogy mán lefeküdt. De a gyerek megmondta, hogy nem feküdt le, csak izente. Azt mondta, hogy mondja meg a Péterke, hogy ő már lefeküdt.

Én meg, valami bolond szél ütött, azt mondom a cigányoknak:

— Anti, menjetek oda, ahová a gyerek vezet, osztán húzzátok el a jány ablaka előtt, hogy:

Jaj de bánom egy dógomat,

Hogy így megcsaltam magamat,

Virágok közt rózsa voltam,

Választani mégse tudtam.

(folytatjuk)

Móricz Zaigmond