Amerikai Magyar Szó, 1981. július-december (35. évfolyam, 27-50. szám)
1981-12-10 / 47. szám
8 Thursday, Dec. 10. 1981. AMERIKAI MAGYAR SZO MAI MAGYAR REMEKÍRÓK Akadnak olyan emberek,kedves uraim — kezdte Henrik — akik a szemükön ülnek, és mégis csodál- koznak,ha nem látnak. így van például a Kosa műszerész. Mikor otthagyta a felesége és férjhez ment egy nagyobb autóhoz, azt mondta nekem: vegye tudomásul Henrik ur, a mai világból kihaltak a becsületes asszonyok En azt feleltem: maga egy nagyon o- kos és kellemes ember,Kosa ur, de most az egyszer véletlenül nincs igaza, valószínűleg a fájdalom megzavarta a mértéktartását. Mindenki találkozott már közülünk rendes nővel, még hatvanéves sem vagyok, de egyet már magam is láttám. Nem a saját feleségemre gondolok, róla igazan el lehet mondani: “szerettelek sok ideig, hét órától fél kilencig", hanem a bolond Vilmára. Már. nem tudom pontosan, mikor jött fel Vilma Budapestre, 1940-ben vagy 41-ben, mindenesetre még a háború előtt. Aki régebben lakik ezen a környéken, tálán emlékszik rá, sokszoknyás alacsony parasztlány volt, valami rossz ivovizű vidéken lakhatott, mert elől már sok foga hiányzott, bár Vilma még innen járt a huszadik évén. Bátyjával lakott együtt a bolond Ferivel, aki folyton attól félt, hogy ehen hal, és ezt megelőzni szárazkenyérrel tömte ki a kabátja mellét. Vilma tartotta el a bátyját, mosást vállalt, takarított, nem valami fényesen, de megéltek belőle. Vilma itt a Bérkocsis utcában épp olyan becsületes maradt, mint a falujában, minden masodi- kan hajnali ötkor megállt a házmesteri lakás előtt és várta, hogy kijöjjön a házmester, nem akart elkésni a lakbérfizetéssel. A maradék pénzből vásárolt egy fadoboz gyumolcslekvart, “Hitler szalonnát”, ahogy akkoriban mondtak es egesz hónapban ezt ették a bátyjával. Azt hiaba kérdezték tőlem, ki és miért fogta rá Vilmára, hogy bolond, nem tudom. Tálán a bátyja miatt, talán azért, mert parasztnótákat énekelt,ami- ket a környéken eddig senki sem hallott. Nekem is furcsa találós kérdéseket tett fel: mondja meg Henrik ur, mi ez: száll az égből ezer lepke szarnyatlan, öreg farkas mind megeszi szájatlan? Ez — mondom — Vilma, en vagyok, amikor mar öreg leszek, de még mindig szeretni fognak a lányok. Azt mondja, nem igaz, mert ö a Napra és a hópelyhekre gondolt. Persze, azt hiszem, meg sem ez volt a legfontosabb ok.amiért bolondnak tartották, hanem a mód, ahogyan a férfiakkal bánt. Bár sok foga hiányzott, nem tűnt csúnyának, a százszoknyán keresztül is látszott, hogy jó alakja van, ha akarta volna talál magának férjét, járták utana 40-50 eves, elvált emberek, de Vilmának egyik sem kellett, neki a Békési Toncsi tetszett. Igazán sajnálhatják,kedves uraim, hogy nem ismertek a Békési Toncsit. A legszebb fiú volt a környéken, magas, feketehaju, állandóan sötétkék ruhában járt, kis cigarettapipát szívott, és ha néha kivette a pipát a szájából, azt kérdezte: kö vulé vu? Valamilyen francia filmben hallotta de nagyon jól állt neki. Szóval ezt a Toncsit szerette, úgy járt utána csakugyan, mint egy bolond, ajándékokat vett az anyjának, tiz lépésről kisérte az utcán, kijött utána ide a kiskörbe, es egész esteket elálldogalt a gázlámpa mellett. Tóni tűrte egy darabig ezt a néma imádatot, de mikor a barátai csúfolni kezdtek Vilmával, akkor nagyon nekiesett, lehordta es megfenyegette: vannak rendőr ismerősei, azokkal viteti el, ha továbbra is a nyomába jár. Vilma ezentúl csak a mosótek - nő fölül nézett ki, ha meglátta az utcán elhaladó Torn Moldova György A BOLOND VILMA csit és barátait. Kitört a háború. Toncsinak hamarosan be kellett vonulnia katonának. Mivel szép szál legény volt, a reklám-fegyvernemhez: a repülősökhöz került. Eleinte gyakran küldött levelet, ajándékokat:orosz fatálakat, töltényhüvelyből öngyújtót, de aztán egy szép nap ezek a küldemények elmaradtak, azt rebesgettek, hogy Toncsi lezuhant éppúgy, mint részeges parancsnoka, a kis Horthy, akit kanállal kellett ösz- szevakarni valahol Ukrajnában. Biztosat persze senki sem tudott felőle. A mosónők is megérezték a háborús időket, sokan hadiüzemekbe kerültek dolgozni, a megmaradtak értéke felszökött, Vilmát százfelé csalogatták, kedveskedtek neki. A legravaszabb Bodzsárné vol^ egy cigányprímás felesége. Vilma őhozzá mindig elment mosni, mert a cigányasszony Toncsiról beszélt neki, hogy Toncsi mennyire szerette Vilmát, csak nem akarta mutatni, mert szégyenlős volt, de majd ha megjön a háborúból, elveszi őt feleségül. Ha egy repülőgép szállt el felettük, felkiáltott: nézd, Vilma, a repülőgép integet a szárnyaival neked, biztos a Toncsi ül benne. Az emberek, uraim, olyan édesek, mint a sós perec. Mikor hire ment a dolognak, mások is kezdték bolonditani Vilmát. Talált valaki egy ócska rézgyűrűt az utcán, elvitte Vilmához: a Toncsi küldi jegygyűrűnek; elszáradt virágokból koszorút kötöttek neki, hogy tegye el az esküvőre. Egyszóval addig beI ti szeltek neki, amig a végén Vilma elhitte, hogy Toncsi csakugyan szerelmes belé és ha megjön a háborúból elveszi feleségül. Kezdte gyűjteni szegény a kelengyét, erdélyi menekültektől vásárolt ingeket es lepedőket. Véget ért a háború. Toncsi hazajött. Mikor Vilma meghallotta, felvette az egyetlen ruháját, melyet varrónőnél csináltatott es elment hozzájuk. Toncsi ott ült a konyhában és evett, balkézzel tartotta a kanalat, jobb karja ugyanis tőből hiányzott, valahol Ukrajnában várta a feltámadást. Toncsi meglátta Vilmát, felugrott, elkezdett kiabálni, hogy hagyja békén — ugylatszik, tudott a pletykákról, melyet a környékbeliek űztek vele és Vilmával, balkezével ráncigálni kezdte a lányt, megfogta és kilökte az ajtón úgy, hogy Vilma arcra esett. Vilma hazament — egy üzlethelyiségben lakott a bátyjával —, lemosta az orra vérét az uj ruhájáról, levette a rézgyűrűt, magara húzta a pokrócot és egy hétig nem jött ki alóla, ezalatt se nem evett,se nem ivott. Egy hét múltán felkelt és elindult munkába, éppúgy, mint regen, csak egy kicsit sápadtabb lett, es a hajat fonta szorosabb füzérbe. Ha ezentúl Ton- csival ugratták, nem szólt, nezte a mosóteknőt maga előtt. Toncsi megpróbált visszatérni régi életebe, szaja sarkaba harapta a kis cigarettapipát, felvette a régi sötétkék ruhát, de hiába, nagyon lebegett annak a rut i, hanak a jobb karja. Kis senkik, akik azelőtt — mint mondani szokás — labdába se rúghattak mellette, elvitték a nőket a szép Toncsi elől. Az egyik kudarc követte a másikat, Toncsi nevetséges figura lett, a suhancok a szeme láttára egy ceruzát dugtak a szájuk sarkába, mintha pipáznának, időnként kivettek, és azt mondták: k'ó vulé vu? Amellett Toncsi a félkezevel még egy rendes állást se tudott találni magának, elmehetett portásnak nyolcszáz forintért. En mondom, uraim, az atombomba egy áldás a nyomorhoz képest! Ülök itt a téren, jón az atom, azt mondja jó napot, megemeli a kalapját es belemvag, egy pillanat az egész. De leégni napról napra egyre jobban, elveszíteni az önbizalmat, az életkedvet, ez az igazi atom! Toncsi összecsukott, inni kezdett, egyre ment lefelé. Lopott hazulról, hogy ihasson, rájöttek, ósz- szeverekedett az apjaval, persze kidobták. Hová küzdötte le magát ez a szerencsétlen ember, milyen helyeken fordult meg azután; a Dobozy utcában, a volt Udvhadsereg szállásán, a szeméttelepen a guberálók kunyhójában, de mindenütt addig kötözkódött, amig kidobták. Egyszer — már évek teltek el azóta, hogy hazajött a háborúból — az éjszakai eső kint találta az utcán. Részegen bandukolt,talán csak három lépésnyire az öngyilkosságtól, egyszercsak elért ahhoz az üzlethelyiséghez, melyben Vilma lakott. Megverte az ajtót, és ordított, hogy engedjék be. A bolond Feri kijött, rendre utasította, el akarta kergetni az ajtajuk elöl, de Vilma szólt neki, hogy ne bántsa, kendőt kötött, megfogta az üres kabátujjat és elindult Toncsival az esőben. Többé soha nem látták egyiküket sem errefelé, és ez igy van jól, uraim, mert az ember tűnjön el a környékről, ahol valaha kigunyolták és ne térjen vissza akkor se, ha kenyéren es vizen kell élnie idegenben. Lutherén István: Kis őszi dal Ó Halai, ha jössz értem Kerlek gyere úgy ősszel, Hogy ravatalom Takarva legyen Hullo falevéllel. Ha fedjen be palástjával Az őszi alkonyat II Őszi vihar ragadja el Végső sóhajtásaimat, Tálán úgy ősszel Könnyebb a távozás A természet is Haldokloan szomorú Lehullt lombokból Legyen a síromon, Koporsómon koszorú Orok pihenésre Szunnyadok majd Egy őszi hervadásnak Éjjelén Mint egy faradt gyermek Az anvja kebelén. 1977 december 7-én elhunyt kedves olvasónk, Lutheran István emlékére közöljük a fenti verset.
