Amerikai Magyar Szó, 1981. július-december (35. évfolyam, 27-50. szám)
1981-10-15 / 39. szám
Thursday, Oct. 15. 1981. 8. AMERIKAI MAGYAR SZÓ Takács Lajos: Pohár whiskey mellett A bárpultnál állok es azon gondolkodom, hogy maradiak-e vagy tovább menjek az éjszakában. Az asztaloknál a nők szinte kivétel nélkül elegánsak és szemrevalók ezen az esten, igy nem tudok ellenállni a kisértésnek, hogy egyikkel-masikkal ne táncolják, tehat maradok. Leülök, italt rendelek, záróráig rengeteg idom van még a táncra. Egy jól öltözött, de fáradtnak es megviseltnek látszó ember ül mellem. A haja szürke, az arcát es magas, szögletes homlokát ráncok szabdaljak at, a tekintetében szomorúság borong. Cigarettát vesz elő, aztán ő is italt rendel. Vodkát paradicsomiével. Mélyeket szív a cigarettán és gyorsan üríti egyik poharat a másik után. Már a harmadik pohár paradicsomos vodkát rendeli, en meg csak az első pohár whiskeynél tartok. Aztán ö is áttér a whiskevre, de azzal sem bánik kíméletesebben. Szinte az az érzésem, hogy ezt az embert nem is az alkoholehseg, hanem az elkeseredés hajtotta a bárpulthoz, mert ilyen tempóban leginkább elkeseredett emberek szoktak inni. Ahogy ram emeli a tekintetet, latom rajta, hogy részeg, de azért nyelvbotlás nélkül és udvariasan szol hozzam: — Uram, ne vegye tolakodásnak. On gyakran jár ide? — Nem mondhatnám. Nem vagyok törzsvendege a bárnak. — Én sem, de ezután gyakrabban eljövök, mert úgy latom, hogy ide érdemes eljönni. Itt jobban lehet felejteni, mint máshol. Nem értem, hogy miért lehet itt jobban felejteni, ha már valaki azért keres fel egy éjszakai szórakozóhelyet, hogy az alkohol mámorától elködösödött aggyal felejtse búját-bajat, hiszen ehhez a barhoz hasonló mulatóhely akad a varosban meg egy tucatra való. De mielőtt kérdezhetnek, félig elfordul a bárszéken és részeg tekintetet végighordozva a termen, csak úgy magának mondja, de magyarul: — Mennyi szép nó... * fi | — Es mind a mase — folytatom en. Meglepödotten néz rám, aztan elmosolyodik. — Tehát magyarok vagyunk. — Igen! És ha jól sejtem,mind a kettőnk bölcsője magyar földön ringott, különben nem idéznénk Adyt. — Ötvenhatos vagyok! — mondja felcsillanó szemekkel. — Magam is. Kezet fogunk, bemutatkozunk egymásnak. Utana újabb whiskeyt rendel. Egy pohárral nekem, eggyel magának. Nem akarom elfogadni, de kér, hogy ne sértsem meg. Iszunk, aztán cigarettával kínai. Köszönöm, nem kérek belőle, az alkohol mellett nincs szükségem még nikotinra is. Rágyújt es most is melyen a tüdejére szívja a füstöt. — Az előbb azt mondta, hogy itt jobban lehet felejteni, mint máshol — fordulok hozza. — Csak nem csalódott tálán? A cigarettája tüze ismét felparazslik. Sokáig hallgat. — De csalódtam — mondja —, mert nem úgy képzelem el az életemet, ahogy az idáig volt és ahogy előreláthatólag ezután is lesz. Kérdő tekintettel nézek rá, de nem szólok, mond- ia el magatol amit akar. Nem is kell rá vámom. Köze'ebb húzódik hozzam és igy szól: — Hogy tiszta képet alkothasson róla, hogy egy idő óta miért nem tudom a szombat éjszakákat eltölteni máshol, mint a bárpult mellett és hogy mit akarok elfelejteni minden szombat éjszakán néhány órara, ahhoz el kell mondanom vázlatosan az e'le- tem történetét. Ne féljen,nem untatom sokáig vele. Helybenhagyólag bólintok, de nem biztatom, mert ittas emberben nem lehet megbízni, hatha nagy kitérőkkel adja elő a mondanivalóját. Poharát kiüríti, aztán újabb whiskeyt rendel es hozzáfog, hogy elmondja; amit el kell mondania: — Nem azzal kezdem — emeli fel a hangját —, hogy felidézem a gondtalan gyermekkort, a boldog kará- csonyvárásokat, az élményekkel tele balatoni, tátrai, adriai vagy tiroli nyaralásokat, melyeket egy dúsgazdag akadémiai osztálytársamnak köszönhettem, hanem a tisztté avatasom napjával, amely eppen annak az évnek a nyarára esett, amikor Németország megtámadta a Szovjetuniót. Kis szünetet tart, hogy kialudt cigarettáját meg- gyujthassa, aztán igy folytatja: — A háború akkor mar kiterjedt egesz Európára es mi,újonnan avatott tisztek jól tudtuk, ha a frontra vezényelnek bennünket könnyen beleharaphatunk a fűbe vagy nyomorékon kerülhetünk haza, de szerencsés esetben gyors előléptetést es egy-két magas kitüntetést is kaphatunk. De akkor még a második magyar hadsereg nem volt Ukrajnában, igy tiszti pályámat egyelőre a front veszélye nélkül kezdtem Győrben, aztán hamarosan áthelyeztek Pestre, ami rosszabb volt, mintha a világ végere helyeztek volna, mert a kezdő tiszti fizetésből ott nehéz volt kijönni. Az úri fiukkal — akiket hazulról tömtek pénzzel — nem lehetett felvenni a versenyt egy magamfajta középosztályból származónak anélkül, hogy botrányos adósságokba ne keveredjen, amit én nem akartam. De otthon maradni sem lehetett, mert csábítottak a pesti éjszaka hivalkodó fényéi és csábítottak a szép nők. Mit részletezzem a dolgot, a tisztek élete dorbézolásbol es nőzésból állt. Gondolom, hogy az amerikai tisztek sem élnek sokkal józanabbul, de náluk legalább van pénz dögivei. Nekem sajnos csak pénzgondjaim voltak, igaz, hogy nem sokáig, mert egy évvel később már szovjet fogságban voltam. Novoszibirszkben gyárakat építettünk. Uram, tudja mi az Szibériában hadifogolynak lenni? Ha nem tudja, ne is péobalja elképzelni, mert ahhoz, hogy azt bárki is elképzelésből leírhassa, Jókai Mór fantáziája kell. Szóval ott nem volt pardon, nem volt szimulálás. A legforróbb nyárban vagy a legfehérebb téli fagyban egyaránt helyt kellett állni. Ott embernek kellett lenni, de keményebbnek, mint az acél. Uram, ott négy-öt szívásra való újságpapírba csavart mahorka vagy egy harapásra való földfekete kenyér a világ minden kincsét jelentette. De a legnagyobb kincs mégis az akaraterő volt és a remény, mert az tartotta az emberben a lelket. Akiből ez hiányzott, az örökre ott is maradt. A fogságból való szabadulásom után sokszor gondoltam, bárcsak én is ott maradtam volna, mert Magyarországon az uj rendszer uj társadalmi rendet alakitott ki és a volt katonatisztek nem kellettek sehol. Ránk nem volt szükség a néphadseregben es nem volt szükség az ország uiáépitésénel, igv az iparban sem. A gyárak válogatás nélkül és tömegesen alkalmaztak mindenkát, aki dolgozni akart, de volt katonatiszttel a felvételnél szóba sem álltak. Az egyik gyár előtt egy volt iparmágnás lányával kerültem össze. Sírva panaszkodott, hogy sehol sem alkalmazzák, pedig csak fizikai munkát keres, a kérelmét persze ott sem hallgatták meg, de az envemet sem. Sok volt abban az időben otthon az osztályidegen és sokan meg is érdemelték a bánásmódot, amiben részesültek, de egy darab kenyérhez azért nekik is joguk volt, mert ók is emberek voltak. En a szüleim nyakán élösködtem hónapokig, holott szegény apám tanári fizetese a kettőjük megélhetésére is alig volt eleg. Végül nagy nehezen elhelyezkedtem egy epitö vállalatnál, mint napszámos es ott dolgoztam ötvennégy nyaráig,' akkor elhatároztam, hogy disszidálok, de Sopronnal elfogtak a határőrök és két evet kaptam jogtalan határátlépésért. A börtönből ötvenhat Őszén szabadultam es mindjárt neki is vágtam a nagyvilágnak. Hogy aztán milyen fogadtatásban részesültünk Ausztriában es milyen nagy reményektől dagadt a mellünk, azt ismét csak nem kell részleteznem, mert maga is végigjárta u* l gyanazt az utat. Es azt is tudja, hogy itt az Újvilágban az uj élet kezdéséhez kinek milyen volt a szeí . rencseje.- Eleinte semmilyen — vetem közbe —, mert a túltermelés jóvoltából akkor is ugyanabban a betegségben szenvedett az ipar, mint napjainkban. — De később a munkanélküliek tábora mégiscsak felszivódott — teszi a vállamra a kezet — es az ötvenhatos magyarok közül mindenki munkához jutott. Maga is,én is. De aki a GM-nél vagy a Fordnal vagy valamelyik más jól fizető vállalatnál tudott elhelyezkedni, mint mérnök vagy szakmunkás vagy akarcsak mint napszámos is, sokkal szerencsésebb lett nálam, aki egy rosszul fizető helyen akadtam el tizenkét évre, aztán egy másik vállalatnál kötöttem ki, ahol magasabb órabérért, de embertelenül nehez és piszkos munkát végzek. De már semmi reményem arra, hogy jobb munkahelyet találok, mert közeledek a hatvanhoz. Meg ez az átkozott infláció is csak keseríti az ember életét. — És ki vagyunk téve a harmadik világháború veszélyének is — mondom. Szeles mosoly terül szét megviselt ábrázatan. Az előbb, amig beszelt, mintha kijózanodott volna, de most látszik rajta újra, hogy reszeg. — Attól maga sohasem tartson — teszi a vállamra egy másodpercre ismét a kezét. — A háború csak jót hozhat nekünk. — Miért? — szegezem neki nyíltan a kérdést. A részegek szokása szerint illetlenül közel hajol hozzam és en a leheletéből undorodva erzem az alkohol bűzét. — Azért — szól nehezen forduló nyelvvel —, mert akkor leszámolunk a szovjettel. — Harminckilencben a nemetek is a leszámolást tűztek ki maguk elé célul — mondom —>pedig ha a békés megoldást választottak volna, akkor ma tálán maga, mint magasrangu tiszt,a budapesti haziezred parancsnoka lenne. — Maga pedig sajtófőnök — néz ram zavaros sze- mekkel.-Vagy még annál is több. — Bizonyára több. Mondjuk külügyminiszter — szolok öngünnyal. — És ma este nem ebben a dísztelen amerikai bárban ülnénk hanem Pesten az Astoriában vagy a Ritzben vagy valahol egy cigányzenes romantikus budai kiskocsmában, ahol a proli csak kiszolgálhatna bennünket, de szórakozás végett a lábát be nem tehetné oda soha. Bamba vigyor torzítja el részeg abrázatat. — Igaza van! — mondja. — De mindez meg meglehet, csak nem kell felni hozzá nyúlni a fegyverekhez. Nem szólok többet. Belátom, hogy nem érdemes (folytatás a 10. oldalon)
