Amerikai Magyar Szó, 1981. július-december (35. évfolyam, 27-50. szám)
1981-09-24 / 36. szám
AMERIKAI MAGYAR SZÓ Thursday, Sep. 24. 1981. 7. AZ EN ADÓLESZÁLUTÁSOM Art Buchwald, humorista, Írja a következőket.* A minap elmentem a Fehér Házhoz, hogy megkapjam az adóleszállitásomat. Reagan elnök épp a kapunál ült, egy kártya asztalnál es a pénzt számolgatta ki. Odaadott nekem 800 dollárt, mondván, “Ezzel ma sokkal jobb önnek, mint tegnap volt.” “Igenis,” mondottam. “Ez a pénz bizony nagyon jól jön.” “Mit fog vele csinálni?” akarta tudni. “Befektetek Amerikába,” nyugtattam meg. “Beteszem a bankba, veszek részvényeket és kötvényeket, egy uj házat, uj kocsit és ha még marad valami, talán meg a Conoco Olaj Vállalat-ot is megveszem.” Az elnök mosolygott. “Orvendek ezt hallani. Ez az én adóleszállitási programomnak a lényégé. Az amerikai dolgozók most megkapják majd munkájuk gyümölcsét és nem lesznek többe megterhelve a jóléti állam nehez terheivel.)' Az elnök adott még egy dollárt jó szerencsének. Boldogan távoztam, a pénz lyukat egetett a zsebemben. De néhány sarokra a Fehér Háztol valaki egy ajtóból elém ugrott és ezt kiáltotta, “Pénzt vagy életet!” “Mi az, maga rabló?” kérdeztem. “Dehogy. En az iskolaszék tagja vagyok. A kormány minden programunkat redukálta és ezt most pótolnunk kell egy vagy másféle módón.” “Elfogad 200 dollárt?” kérdeztem. “Ez nem fedezi az iskolai ebedprogramot, de ezúttal hagyjuk, hogy ön olcson megússza.” Adtam neki 200 dollárt és még mindig maradt 600 dollár költeni valóm. Körülnéztem valami jó iroda-épület után, amibe befektethetek, amikor elhatároztam, hogy veszek egy doboz szivart. 5 dollár volt ra az adó. “Nem gondolják, hogy ez kicsit sok?” kérdeztem. A polgármester, aki történetesen a kasszánál állt, mondotta, “Kevés, nem hogy sok. 300 millió dollár a deficitem és még azt akarják, hogy mi adjuk a kórházi szolgálatot a szegényeknek, terjesszük ki a i rendőri védelmet adjunk közlekedést, javítsuk az utcákat és oltsuk el a tüzet. Leszállították a varos költségvetését és ránk, polgármesterekre hagytak, hogy úgy szerezzünk pénzt, ahogyan tudunk, mert mint mondták, az emberi szolgalatok többe nem a szövetségi kormány felelőssége...” “Mennyit vesz el a forgalmi adó az adőleszállitá- somból?” kérdeztem a polgármestertol. “Mennyi pénze van?” “Ötszáz dollár” hazudtam. “Az elég lesz,” mondotta. Amikor visszamentem az irodába, a feleségem telefonált, hogy uj becslési alapadot vetettek ki a házra. A mellékelt nyomtatvány figyelmeztetett, hogy ha nem fizetjük be az adót előre, a varos nem szolgáltathat főbbé vizet, csatornázást és az utcai lámpák sem éghetnek este félkilenc után. Ez aztán tóbbé-kevésbé jól ellátta az adóleszal- litasomat. Visszamentem a Feher Házhoz. Reagan elnök még mindig mosolyogva számolta ki a pénzt minden adófizetőnek. “Elnök Úr,” kérdeztem, “Miért jobb nekünk ma, mint volt tegnap?” A kérdés megzavarta, mig végül valaki a személyzetéből egy táblázatot nyújtott át neki. “Ez magától értetődik,” mondotta Mr. Reagan. ’’Nem kell más, csak a fekete, vastag vonalat követni.” páratlan oldal Szűcs Sándor: u(ä)a/iwma<M,il Áa de/fíe/é.. .v Édesanyám emlegette, hogy mint kicsi gyerek, őszi időben mennyire szerettem hallani a tücsök cir- pelését... Világuntig kinn kuporogtam volna esténként a ház előtt, s csak úgy tudtak ágyba dugni, ha kitártak minden ablakot, hogy amig végtere mégis el nem nyomott az álom, hallhassam, mint muzsikainak a szép kis fekete bogarak. Azóta is nagyon szeretem ezt a kedves őszi zenét, amely szünet nélkül hangzik-hangzik a füvek, virágok közül, a bokrok ; lombjai alól, és betölti az egész kertet, az egész éjszakát. Vajon hány tagú lehet ez a csodalatos zenekar? Most is zenei, jelezve, hogy mulóban a nyár, küszöbön az ősz. A kert végi öreg akácfán mar üres a gólyafészek. Hosszan kinyúló száraz agon seregnyi kis fecske tárgyalja az útitervét. Holnap Kisasz- szony napja, akkor elindulnak. Emlékszem egy régi őszre. Tettem-vettem az udvaron. A nagy-nagy eperfánkról már le-leszállingó- zott egy-egy levél. Lajos-nap után volt az idő. Egy- szercsak valami furcsa, rejtelmes zizegés támadt, mintha a levelek mind elengedték volna az ágakat, es záporoznának lefelé. De nem... Hát akkor vajon mi lehet? Tekingetek körül majd a fák körül,fel az égre. Hát... fenn a magasban nagy-nagy gólyasereg, lassú, egyenletes szárnylebbenéssel száll dél fele... Kevéssé előbbre, a többi közül kiválva szállt egy... Bizonyosan ez lehetett a vezér, amely többször megtette már a vándorutat át a tengeren, talán a gibral- tári kapunál... Hányán lehettek? Nagyon sokan, harmincán, negyvenen. A szép látványtól lenyűgözve neztem őket, mig el nem mosódtak a messzeségben. Azóta se láttam gólyavonulást. De láttam dar- vakat. Ezerkilencszazharminchat őszen, a kunmadarasi Nagylegelón, a kapolnási rét mellett, szócserélgetés közben azt mondja nekem az öreg számadó juhász., Csöreg András nagybátyám: — Hat akar-e látni vonuló daruhadat? Mert én mutathatok maganak. Itt szoktak meghalni a legelőn. Még olyan szép valamit nem látott!... De akkor ám a rétben kell tölteni az éjszakát. Alkonyat után már behúzódtunk a halkan susogó nádas szelébe. Egy-egy nagy bunda alatt gubbasztottunk. Mert éjszaka már dér hullott, s mikor a késlekedő hold meseszerűen nagy, kopott szélű vörös korongja feltetszett az eg alján, hosszú csíkban hidegen megcsillant a mező. Kimondhatatlan sejtelmekkel eltelve vártam, vártam ott. Mig egyszer csak — úgy veltem, nagyon sokára — vegtelen magasságból meghallottam a daruszót: kru... kru... kru! Éppen három kiáltás csak, eggyel se több. ügy vélem, nem véletlenül. — Érkeznek már — súgta az öreg juhász. — Most ereszkednek le. A pusztai éjszakához szokott szeme láthatta is őket. En csak a neszüket hallottam, amelv halk volt, mint mikor száraz falevelet sodor a szél. Azután semmi, csak a nagy-nagy csend. Pihennek, alusznak — súgta az öreg, és mesélni kezdett régi daruvadászokról, hurkot rakó bojtárlegényekről. En meg tűnődő gondolatokba merülve vártam tovább: mit fogok vajon látni? Megtudtam, amikor halványodott a hold, és derengeni kezdett keleten. A napból vékony karéj tűnt elő az ég alján, egy távoli kis halom mellett. Az öreg megérintette a vállam, és előremutatott, majd ajkára kapta az ujját. Dehogy is mukkantam volna meg!... Elbűvölt a látvány. Hajitasnyira tőlünk, egy semlyekés szélén, kis zsombék tetején, néhány szál sás mellett, feltartott fejjel vagy másfél méter magas, hamvas tollú, álomszép madár állt. Az ördaru!... Nincs ennél szebb valóság, sem mese. Fél lábon állt, mozdulatlanul. Másik lábát könyökben meghajlítva, ujjai közt félöklömnyi kis rögöt tartott, a zsombék levált avarját. Éppen úgy, ahogy eddig csak címereken láttam, no meg éppenséggel Kunmadaras régi pecsétjén... Eddig azzal voltam, hogy ez csak fantázia... Hogy ez csak legenda arról, hogy ha elaludna, leejti, és ennek zajára felébred. Amig arra gondoltam, hogy ha minden legenda ilyen valóság volna, szebb lenne a világ — addig újabb csodálatos dolog történt. Másik daru szállt le mellé, s mintha szóltak is volna egymáshoz, helyet cseréltek. Az erkezö felváltotta emezt. Ez előrébb lépegetett, megrázta tolláit, majd széttárva két nagy szárnyát, elszállt a távolban pihenő csapathoz, amely a virradatban csak most tűnt szemembe. Amint leszállt közibük a felváltott őr, nemsokára, mozgolódni kezdtek. Egy részük tovább pihent még kévés ideig, de a többi tollászkodott, ide-oda sétált lépegetett. Eltelhetett igy talán egy óra hosszanyi idő. Akkor hirtelen megélénkült a tabor, valami furcsa rendezkedés kezdődött, mintha sorakoznának,... majd meg mintha kettős kört formálnának egyet nagyot, tágat, ezen belül egy kisebbet. így rendezkedve, karikazva, egyszerre táncba kezdtek. Valami csodálatos szépen valóságos táncot jártak. Szárnyaikat teregetve, lábaikkal alig-alig érintették a földet. Majd közülük egy a magasba emelkedett, fenn nagy kort irt le, talán, hogy széttekintsen a tájon. Azután kiáltott: kru,... kru,... kru! Megint háromszor... Azután irányt vett, mind feljebb, feljebb szárnyalva. Ám kiáltására utánaszállt mind, s szépen kialakult mögötte az ék. Utoljára, az ék végére — innen is, onnan is — felszálltak az örök. S a vándormadarak V betűjét elnyelte a lég. De en mindig látom, valahányszor eszembe jut a csodálatosan szép élmeny, csak méltóképpen leimi nem tudom. Azóta nem csupán tudomásul veszem, hogy őseinknek a daru, a durul szent madaruk volt — hanem meg is értem. így táborozhattak Ók is, amig Ázsia széléről elindulva, a vegtelen puszták uttalan utjain elértek idáig. Ilyesmi jut eszembe most, tücsókzene mellett. TERJESSZE LAPUNKAT
