Amerikai Magyar Szó, 1981. január-június (35. évfolyam, 1-26. szám)
1981-01-08 / 2. szám
AMERIKAI MAGYAR SZÓ RIPORT Thursday, Jan. 8. 1981. CSÁNYI LÁSZLÓ RIPORTJA: Egy házasság utolsó éveinek jegyzőkönyve Jelentéktelen hír a vidéki lapban: Tömör Pál, az ilyen és ilyen vállalat ötvenöt éves tisztviselője ekkor és ekkor váratlanul elhunyt Gyászolja özvegye és két lánya, Ilona, Piroska. Szikár tényközlés, udvarias jelzőt sem kapott egyetlen szereplője; az eltávozott nem „felejthetetlen”, az özvegy nem „bánatos” vagy „megtört szívű”, a két lány neve pedig szinte mellékesen került a fizetett hirdetés aljára, mintha képeslapot kellett volna aláfirkanta- niuk, kelletlenül és sietve. Üjra meg újra elolvastam a néhány sort. A maga módján tökéletes: ez történt egy emberrel 1980 elején. „Váratlanul”, de a halállal kapcsolatban ez a kitétel tulajdonképpen mindig indokolt. Mi több, mint egy ember? — jutott eszembe Kosztolányi riadt kérdése. Két ember, három ember se több, s váratlanul verssorok is visszhangoztak bennem: „Okuljatok mindannyian e példán. Ilyen az ember. Egyedüli példány.” Mi lehetett egyetlen életének „ősi titka”? Elhatároztam, megpróbálok közelébe férkőzni. Másnap elutaztam Székesfehérvárra Környezetrajz I. A hivatal szegényes, húgy- és egérszagú. Valamikor módos polgárház lehetett, s amit a maga korában hivalkodónak szántak, a későbbi modernizálásnak vélt átépítések során ormótlan lett, bumfordi, súlyos falai ellenére is esetleges. Akik itt dolgoznak, maguk is átmenetinek mondják, igaz, hogy a Vállalat megalakulása óta vélekednek fgy, de a szomszédban már valóban épül az új irodaház, ezt pedig majd lebontják. Nézelődöm a tágas udvaron, ez volt hát Tömör Pál életének kerete, napjai egyharmadát töltötte itt, évente — ha nem túlórázott — 2320 órát. Vigasztalan világ. A helyiségeket az itt dolgozó nők Igyekeznek barátságosabbá tenni, néhány cserépben hosszú, hegyes levelű növények — láttam már Ilyet, de nem tudom a nevét — és aszparágusz, nyilván a kékesen lebegő, kiszellőztethetetlen dohányfüsttől sárgán és ernyedten. — Tömör Pálról szeretnék érdeklődni — mondom, s miután más nem jut eszembe: — Barátok voltunk. Együtt jártunk iskolába. A rézkeretes szemüvegű férfi — egyidős lehet velem — rám néz, de tekintetében nincs gyanakvás: — Sajnálom, de Tömör kartárs elhunyt, Itt dolgozott, de... — és tehetetlenül széttárja a kezét. — Tudom. Éppen azért szeretnék érdeklődni. Mint mondtam, gyerekkori barátok voltunk. Később persze, elváltak útjaink, s legalább most szeretném megtudni, hogyan élt, mit csinált, s mi okozta korai végét. A rézkeretes szemüvegű megértőén bólogat: — Szegény Pali... Egyelőre nem tud mit kezdeni velem, azt sem tudja, mire vagyok kíváncsi. Akadozva beszél arról, mi volt Tömör Pál elfoglaltsága, bizonyos számlákat kellett szortíroznia, de alig tudom követni, fogalmam sincs a hivatali munkáról, s amikor megtudom, hogy jó helye volt szerették, rendszeresen kapott jutalmat, helyeslőén bólintok. Végül átkísér a szomszédos helyiségbe; itt volt az íróasztala. Meghatározhatatlan minőségű íróasztal, valószínűleg pozdorjalemezből, mindkét oldalán fiókok, melyeket egyetlen kulccsal lehet zárni. Évente 2320 órát töltött itt, miközben „bizonyos számlákat szortírozott”. Az íróasztalnak egyelőre nincs gazdája, még nem nevezték ki Tömör Pál utódját. Megilletődve állok előtte, mintha ritka és becses műemléket néznék. Egy kicsit az is. Tömör Pál több mint húszévig volt a városszéli vállalat alkalmazottja, s ennek az időnek nagyobbik felét ennél az íróasztalnál töltötte, hozzávetőleges számítás szerint is, a túlórákkal együtt csaknem ötvenezer órát. — Nem gondoltam semmi rosszra — mondja töprengve a rézkeretes szemüvegű. — Négy óra lehetett vagy még annyi sem. Hallom a szomszéd szobában, hogy valaki Ijedten felkiált. Besietek, hát szegény Pali itt fekszik a földön. Azt mondták, egyszerűen lefordult a székről. Hát tetszik látni, ennyi egy emberélet. De azért még más Is történt előtte. Amikor elbúcsúzunk, megbeszéljük, hogy fél ötkor a szomszéd italboltban találkozunk. Kétszer két decit kérek, az izmos csaposnő móri ezerjót kínál; valóban, egész jó. A rézkeretes szemüvegű előbb csak a szája szélét nedvesíti meg, majd sietős mozdulattal magába dönti az egészet No, ennyire azért nem jó, de mindegy, én is kiiszom, s kérek még kétszer kettőt S rögtön be is jelentem a bacchusi derűt árasztó hölgynek, hogy közben, ha erre jár... Ne kelljen külön fáradnia. A rézkeretes szemüvegű elbeszélése Az italbolt mintha a purgatórium küszöbe volna, aki ide belép, még remél valamit. Az életét nem tudja megváltani, de talán megnyugszik kicsit. Mert a móri elég jó, ne hagyjunk fel hát minden reménnyel, de el se bízzuk magunkat. — Szegény Pali rendes ember volt — Ami itt következik, csaknem szó szerinti lejegyzés. — Fizetés napján mindig ide szoktunk benézni, de néhány pohár után mentünk is haza. Vasárnaponként kimentünk a meccsre, néha a vállalat rendezett valamit nőnap, ilyesmi, de mindenki tudta a mértéket Azt mondja nekem egyszer a Pali, te Toncsi, tudod, ha újra kezdhetném. Itt ültünk... nem. annál az asztalnál. Szóval, valahogy nem voltak jól otthon. A nagyobbik lánya, az Ili, az tanult közben dolgozott is, rendes lány, de a kisebbik, a Piri, hogy is mondjam, szóval azzal problémák voltak ... Azt mondja nekem egyszer a Pali, te Toncsi, tudod, ha újra kezdhetném.. Mondom, mit csinálnál akkor Pali? Azt mondja, feleségül venném az Erzsit. Az Erzsit mondom? Az Erzsit mondja, mert nekem otthon sehogy se jó. De ez csak olyan ábrándozás lehetett mert nem volt közöttük semmi, csak a felesége hitte azt, pedig az Erzsi öreglány, s ha el is ment néha a Palival, az nem volt komoly. De a felesége, hát az, mint a sárkány. Pedig hát nem volt rá oka, meg nem is éltek jól. de talán tessék megkérdezni inkább az Erzsit vagy a feleséget Környezetrajz II. Tömörek lakása, II. em. 8. Az ajtó négyszögében vigasztalan kinézetű, fiatal nő, mint később megtudom, Piroska. Karján gyerek, egyéves lehet. Csak ő van otthon, az anyja dolgozik, s amikor látja, hogy nem tágítok, beenged. Előbb a lakást mérem fel; két szoba, jelenleg négyen élnek itt, az özvegy, a két lány és a gyerek. Néhány hete még, amikor apus is élt, öten voltak. Szemrebbenés nélkül mondom: — Édesapja jő barátom volt. S most, amikor hallottam, hogy meghalt arra gondoltam, megnézem, mi történt szegény Palival. —.Mit tudnék én mondani? — s tehetetlenül végigfut tekintete a lakáson. — Mégis, mi történt vele, hogy ilyen fiatalon? — Mi ezen már nem tudunk változtatni. Cigarettát veszek elő, rágyújt S mintha én is meglepődnék, ej, ni- csak, hisz van itt egy üveg vinjak is. A gyerek bőgni kezd, s miközben rákiált két borospoharat vesz elő, a csapnál leöblíti, s unott mozdulattal elénk teszi. Aztán mintegy magyarázatként: — Gyesen vagyok — s egyelőre dicsérjük a vinjakot, majd újra kezdem: — Jó barátom volt az édesapja. — Legyint s mozdulatából érzem, elnézi ezt a hibámat — Persze, hogy jó ember volt Ezt akkor is tudtuk. Piri nehezen oldódik, de közben mintha attól is félne, hogy a maradék pálinkát visszateszem a táskámba. — Mindenkinek megvan a keresztje, tudja? Nekem ez a gyerek. Mert az a rohadt strici!... — s szabad kezét ökölbe szorítva lengeti a levegőben. Rövid leszek, érjük be a tényekkel. Piri azt mondja, tulajdonképpen Jobb volna, ha az anyjával beszélnék, bár egy ilyen szűk lakásban egymás előtt zajlott le az életük, „mintha mindig fehérneműben járt volna mindenki”, amit ő tud, az inkább csak érzékeltette, hogy valami háborúság van a szülei között. Az apja állítólag beleszeretett egy nőbe, s emiatt jelenetek is voltak. — Emlékszem, egyszer anya üvöltve rohant ki a szobájukból, s azt kiabálta, eredj ahhoz a rohadt ribanchoz. Apám ott állt a konyhában gatyában, tél volt, dideregve magyarázott valamit, mi meg néztük a nővéremmel. Akkor anyám átköltözött a mi szobánkba, állati volt, később a nővérem ment aludni apám szobájába s ez így maradt sokáig. Anyám folyton üvöltött, de egyszer csak megváltozott minden, helyreállt a régi rend. Igaz, hogy csak egy estére. A nővérem megint ott aludt a régi ágyában, anyám meg apámmal. Ezt most csak azért mondom el, mert régi barátja. Állati volt Közben iszik, arca kipirul. — Egyszer csak halljuk anyám hangját, amint üvölt: mit akarsz itt, csak nyekteted az embert, eredj a francba, ahhoz a kurvához. Aztán még ezt is kiabálta: Nem tudsz vigyázni, te hülye. Nézd meg. ösz- szegyűröd a szőnyeget. Nekem akkor már megvolt a gyerek, féltem, hogy felébred, kimentem hát a konyhába, s apám ott áll sápadtan, de egy szót se szólt. Ilyen veszekedések minden családban vannak. Nekem meg külön is kellemetlen volt, mert féltem, hogy felébresztik a gyereket Anyám aztán egy nap bement a hivatalba, hogy felelősségre vonja azt a nőt. Nem tudom, hogy ott mi történt Estefelé hozták a hírt, hogy apám meghalt. Lefordult a székről. Azt hiszem, szép halála volt A gyerek ismét bőgni kezdett Az üvegben még volt valamennyi ital. „Szabad?” — kérdeztem, s Piri szótlanul közelebb tolta a poharát El is búcsúztam, mert Erzsi megígérte, hogy eljön a hivatal közelében levő presszóba. Evelin — Azt mondta nekem, Evelin. És akkor azt mondtam neki, Pali, miért mondja nekem, hogy Evelin, miért nem szólít Erzsinek, de azt mondta, valahol hallotta ezt a nevet, ez olyan szép név, s amikor rám néz és kiejti, Evelin, ez neki örömet jelent S azt mondta, ez a szó is olyan karcsú, mint en, s amikor azt mondja, Evelin, vékony, kígyózó vonalra gondol, s ez illik hozzám... Ilyeneket mondott szegény ... — Szólíthatom én is így? — Halvány mosoly keretezi riadt arcát „tessék”, mondja ügyetlenül. — Evelin, nem akarom félrevezetni, csak visszaélnék a bizalmával. Abból élek. hogy leírom azt, amiről úgy gondolom, hogy másokat is érdekel, s hiú perceimben azt is el tudom képzelni, hogy ezzel hasznukra lehetek. A maguk sorsát ilyennek érzem, de ígérem, nem élek vissza a bizalmával. Ha nem akar, természetesen nem kell felélnie. Szerette magát Pali? — Jaj, ez nem ilyen egyszerű. Nagyon régóta együtt dolgoztunk már. Én nem mentem férjhez, de ez más kérdés, erről nincs is mit mondanom. ' Szóval egy vállalati ünnepség után, amikor bort is szoktak hozni, valahogy kettesben maradtunk, s akkor azt mondta, ha újra kezdhetné az életét, velem tudna csak boldog lenni. Ez nekem olyan furcsa volt, hogy is mondjam. fiatal koromban nekem is udvaroltak, de aztán valahogy magamra maradtam, s bele is törődtem. — Lehunyja a szemét, mélyen elpirul. — Nekem soha, igazán mondom, soha nem volt dolgom férfival. Palival sem. De ahogy ott ültünk kettesben a vállalati ünnep zsibóngásában, valami olyasmit éreztem, mint még soha. Tudtam, hogy felesége van, két lánya, de azt is tudtam, hogy nem boldog. Nem a férfi hiányzott nekem, megtanultam, hogy így is lehet élni. De akkor, ha féltem is, boldogságot éreztem, hogy jelenthetek valamit másnak életében. Attól kezdve néhányszor találkoztunk. Itt, mindig itt, ebben a presszóban. Megfogta a kezem, s azt mondta, Evelin ... — Csak ennyi történt? A kérdés illetlen, de ha már megtisztelt a bizalmával, talán megkérdezhetem. — Ennyi. Nem is vágytam többre. Néha arról beszélt, hogy milyen boldog lenne velem, de el kellene válnia a feleségétől, az pedig nem egyezne bele. S egyszer azt is bevallotta, hogy talán csalódást okozna nekem, igen, így mondta, már nem teljes értékű férfi, abban a bizonyos értelemben. De erre nem is gondoltam. Mert az is olyan jó volt, ahogy megfogta a kezem és azt mondta, Evelin. Hetenként, kéthetenként találkoztunk, s mindig nagyon vártam ezeket a félórákat. — Ennyi volt, Evelin? — Még nyolc évem van a nyugdíjig. Amikor elmegyek az íróasztala mellett, titokban megérintem. Ilyenkor a hangját is hallom. De mindig csak ennyit mond, Evelin... Az özvegy Sokalltam a szálloda árát, de most már végére akartam járni Tömör Pál tragédiájának, s másnap az özveggyel is sikerült találkoznom Valóban a „bánatos özvegy” volt, s amikor kinyitotta előttem elhanyagolt és piszkos lakásuk ajtaját, azt éreztette, hogy szentélybe lépek, ahol a hangos szó is illetlenség. Elő se mertem hozakodni azzal, hogy előző délelőtt ennél a konyhaasztalnál ittunk a lányával. — Ö, Pál — mondta és lehunyta szemét. — Ha látott már bcldog házasságot, hát a miénk az volt. Örülök, hogy egy régi barátja ül itt az asztalunknál, legalább érzékeli, hogy ez a szegény ember mit ka« pott a család melegéből. Közben sósrudat hozott és körömlakkra emlékeztető pálinkát, amit maga kotyvasztott. — Asszonyom, mélységesen megrendített fiatalon elhunyt barátom sorsa — mondtam őszintén. — Az a rohadt dög az oka! — s olyan heves mozdulattal mutatott a távolba, hogy majdnem kidöntötte a körömlakkos pohárkákat. „Evelin”, mosolyogtam magamban, s mintha a buta név szelíd dallamán ringott volna az elmúlt napok emléke. A pillanatnyi csend csörömpölve tört szét, ahogy megszólalt a bánatos özvegy. — Megrontotta az a nőszemély. Van, amiről az ember nem szívesen beszél, de ez az igazság.' Megrontotta. — Engedje megkérdeznem, olyan biztos benne, hogy az otthon — s bizonytalanul szótmutatok a koszos lakásban — tökéletesen kielégítette? — Amíg az a cafka el nem csavarta a fejét! Hát ez engem kiborított De egy idő után megbocsátottam neki. Láttam, hogy mégis itt van a helye mellettünk. Gyere, mondtam neki, vagyis hát visszamentem hálni a közös szobánkba, mert hogy addig a kisebbik lányommal aludtam együtt. Gyere, mondtam neki, mert megbocsátottam, de hát az a cafka akkor már megrontotta. Ez az igazság, tisztelt uram. Üira tölt a körömlakkból, de elhárítom, émelyeg a gyomrom, meg nem is szoktam ilyen ragacsos italhoz. A bánatos özvegy tovább harsogott: — Aztán bementem a hivatalba, be én! Azt mondtam, megtépem azt a rohadt dögöt, s ha le nem fognak, meg is teszem. De csak azért, mert békességet akartam végre, s annyira sajnáltam azt a szegény embert. Epilógus Délután fél háromkor indult a vonatom. Sokáig tánferegtem az utcákon. Bementem a ciszterciták szép barokk templomába, ácsorog- tam Pátzay lovasszobra előtt; azt hiszem, legjobb munkája. Hideg téli nap volt, végül beültem a székesegyház alatti cukrászdába, elővettem jegyzeteimet, s megpróbáltam rendszerezni az elmúlt napok kusza feljegyzéseit. Eljátszottam a névvel, Evelin .’. \ A csúnya nők alázatával viseli, ami mindig rokonszenvesebb, mint a köztudottan szép nők kérkedő fölénye, egyébként is, a szellem átsu- gárzik az anyagon, miként Hegel tanította. Evelin sorsának nyomorúsága sugárzik át soványságán, s ha más nincs, ez is lehet a remény végső partja. S miközben a csúnya és megalázott Evelinre gondoltam, aki igazán nem termett a szerelemre, úgy éreztem, mégis szép az élet — vagy csak vigasztaló? —. ha ez a girhes, öregedő nő is az öröm sóvárgását jelentheti,’ csak az kell, hogy magánya átlépjen egy titokzatos név kígyózó sejtelmességébe. Vagy lehetséges, hogy minden csak a szavak mágiáién múlik? Akkor is — és újra Evelint láttam magam előtt amint capiat a január végi hólében, arra gondol, még nyolc éve van a nyugdíjig, s egyszerre fény gvúlik körülötte, s most már úgy lépdel föl a nyugdíjig futó nyolc év lépcsőjén, mint Tiziano gyerek Madonnája a velencei Acca- demia kénén, mert meghallotta a titkos szót, aminek jelentését se tudja, hisz egy elfelejtett film fala mögül hangzik, de a sejtelmes szépség ígéretét hozza, s halálos ágyán is hallni fogja, sűrűsödő magányában is. Evelin ... És Tömör Pál? Talán egyetlen betű hiányzott az életéből — Mohács, Tömöri, „büszke vezér” — vagy annyi sem. csak az önvédelem ösztönös mozdulata, vagy ... nem tudom. Egy értelmetlenségében is titokzatos szó őrzi emlékét. Evelin, s a tehetetlen mozdulat, amivel a rézkeretes szemüvegű lemutat, a padlóra, igen, itt fordult le a székről. És a tanulság? — faggattam emlékét a székesegvház alatti cukrászdában. Felebarátunk volt. ismeretlenül is, ennyi lett volna létének értelme? Nem tudtam válaszolni. Végül vállat vontam: meghalt, mert minek éljen. Megborzongtam, mert arra gondoltam. talán most jutottam titka közelébe. 6.
