Amerikai Magyar Szó, 1981. január-június (35. évfolyam, 1-26. szám)
1981-03-05 / 10. szám
AMERIKAI MAGYAR SZÓ Thursday, March 5. 1981. 10. Mi aztán megmondtuk mindenkinek, híre ment annak, hogy eladjuk az erdőt. Legelőször a szapora szavú mondta, hogy ő megveszi, ígért érte nyolcvan forintot. Annyiért nem adtuk oda a negyedfél köblös fődet, így Ábrahám Jósep bátyám százhúszat ígért érte, de azért se lehetett odaadni. Utójjára Sarkadi Imre bátyám vette meg száznyolcvan forintér. De a jegyző meg mégis kihozta a deputációt, hárman vagy négyen jöttek ki az urak; mihozzánk csak egy jött el, a többi a jegyzőnél maradt. Akkor aztán tudomásul vették a szabad kézből való eladást, de addig számoltak, hogy a végin csak három forintot kapott édesanyám a kezéhez, azt is orvosságra kellett fizetni, mert még mindig beteg vót. így mégis elperelték tőlünk az erdőt, de nem Pereszlényi kapta meg. Annak az öröme nem lehetett meg, hogy édesapámnak az utolsó fődjébe is beleakassza az ekéjét. A ház megmaradt, szapora szavú meg rettenetes dühös lett ránk, hogy nem adtuk neki a fődet. Azt mondta, ha neki adtuk volna, mint bíró kicsinálta vóna, hogy a nyócvan forintnak legalább felét megkaptuk volna, mert a többit töröltette vóna. Mán mindegy, a haszonélvezet ki volt kötve, úgy azt gondoltuk, hogy a fődet legalább édesanyám életébe használhatjuk, de az se úgy lett, mert Sarkadi Imre bátyám sose adott belőle többet, csak egy köblöst felébe. E vót a haszonélvezet, hogy magunk fődjére járhattunk ezután felibe kapálni kukoricát. Karácsony lett, mire kitisztázódott az egész, akkorára már édesanyám is egészen meggyógyult, hála istennek olyan fürge lett, amilyen vót, vagy még egészségesebb. Csak hát nem vót többet nekünk födünk, se tehenünk nem vót, így a tavasznak avval mentünk elébe, hogy nincsen többet semmink. Csak éppen egy disznónk vót, amit karácsony előtt egy héttel vágtunk le, mert odáig vót kukoricánk. Ez is még a magunk főd- jén termett. Nem tudtuk, mi lesz jövőre. Nem lesz főd. . A szent estén szólt először édesanyám nekem még eccer arról, hogy kár vót Salánky Sámuel úrnak nem köszönni. — Ebből tanulhatsz — mondta mikor a szent énekeket elénekeltük, a bibliát megolvastuk, és ketten vór tunk —, jófiú, a lóval is csinnyán kell bánni, ha rúgós, mert összetöri a szekeret, meg a tehennel, mert kirúgja a sajtárt a kezedbül a friss tejjel. Hát még az urakkal. Mert az uraknak a kezébe van a hatalom, ölhet, eleveníthet a bíró meg a jegyző meg minden úriember, aki csak van a világon. Azok közt is van türödelmes, de kévés. Inkább azt kell mondani, fiam, mihent úr, min- gyán vigyázni kell rá. Hallgatni kell előttük, mert az úr úr, ha még olyan kicsi is, mint egy csű tengeri. Akkor is hatalommal bír a szegény felett. Könnyen tud bosszút állani. Ó, uram isten, egy Salánky Sámuellel, egy ilyen nagy tekintetes úrral perbe szállani az ucca közepin egy gyermeknek. Nem tűri az azt el. Ha mán arra méltat, hogy megszólít az úton, le kell venni a süveget, és akármit mond is, arra nem szabad egy szóval se felelni, csak azt, hogy: Igenis, tekintetes úr... Elég nagy vagy má hozzá, lehet eszed, hogy vigyázz. Látod, milyen bajt hoztál a fejünkre. Ránk uszétottad az urakat mind. Kicsi vagyunk mi ahhoz, nem tudunk mi velők elbánni, mert az ő kezekbe van a törvény. Azután még így tanított: — Kirántották a lábunk alól a kicsi fődet. Elvitték a tehenet. Semmi se maradt, csak a kisház. Hova mégy most már, jó gyermek? Mi lesz belőled? Kimégy a világból, ha nem akarsz urakkal verekedni? BárhoVa mégy is, akkor is az urak kezébe vagy. Ür mindenütt van, a szegény ember csak az urakból élhet. Bárha iparra mennél is, akkor is feletted van a mester, afelett meg az adószedő urak. Meg akiktől munkát kap a mester, azok is mindig csak urak. Gyárba mégy, annak is úr a gazdája. A meg szeret parancsolni, az előtt a szegény embernek hallgatás a neve. Mi akarsz lenni, útszéli csavargó? Mert ha az urakkal nem jössz ki békességbe, akkor csak a lesz a vége, hogy a járókelőktől kell kenyeret kérni, meg szállást a mezei boglyáktól, de annak is úr a gazdája. Fel van a főd osztva, jófiú, urak közt. Itt is ebbe a kisfaluba ezer hold van az urak kezén, a gazdákén meg összevissza vagy háromszáz. Egy van nyolcvanholdas, Pereszlényi. Hogy jutott hozzá a semmiből, úgy, hogy nagyon tudott mindig az uraságoknak hízelegni, meg tőlük csalni, lopni, meg a szegényeket nyúzni. Tudta azt mondani, hogy „alázatos szolgája, méltóságos uram”, meg hogy „csókolom kegyes kezeiket”. Ezt kell megtanulni. Nem olyan nehéz azt kimondani. Szó az egész, az ember szája mondhatja a szót, akár így, akár úgy, mér ne mondja azt, ami neki javára válik? Mondtam édesanyámnak, ne búsuljon, erős vagyok, ha nagyobb leszek, nem félek, vállalok minden munkát, munkájáért megbecsülik az embert. Megyek zsidóknak dógozni, azok nem kívánják a nagy kézcsóko- lást. — A zsidók is urak fiam — mondta édesanyám —, csak azokba az a könnyebbség, hogy azok rosszba vannak az igazi urakkal, hát jobban rá vannak szorulva a szegény ember munkájára. Az ő szavukra nem is ítélik el a szegényt. De azok is tudnak ártani, ha valaki nem köszön tisztességesen, mert kiszámítják, ha egy óráig eső van, nem lehet dógozni, mán lehúzzák a napi számból. Ott is vigyázni kell, mert nagyon kevés van olyan jó asszony, mint a Krószné tésasz- szony. így beszélgetett velem egész karácsony estéjén. Mikor másnap, karácsony első napján a templomba mentem, és megláttam a karból az urakat, úgy megijedtem tőlük, mintha harapós kutyák ülnének ott, hogy mertek bejönni a templomba? Nem félnek az Istentől? El is kerültem én azontúl őket, hacsak tehettem. Ha meg mégis szólani kellett előttük, bizony levettem a kalapomat, és hallgattam. így tanítottak meg engem tizennégy éves koromba arra, hogy az embernek hogy kell viselnie magát. Mikor vasárnap a templomból kijöttünk, láttam Mártácskát, ahogy ment a gyönyörű rózsaszínű ruhájában. Olyan vót, mint mikor kivirágzik a rózsa a jegyző kertjében. De én még a rózsától is féltem má, urak virága, szegény embernek nem való a. Ott kerülgetni a ház előtt, mikor szénásszekérrel jön be az ember a keskeny udvarra. Még leharapná az ökör a virágát. Nem is ültettem én vadrózsát, maradjon az uraknak. TIZENEGYEDIK BESZÉLGETÉS arról, hogy nem baj, ha szegény az ember, a szegény is hóttig él Vagy három esztendeig jártam Mojzes Pál bátyámhoz tavasszal szántani. Jól kihajtottak azok is, de én nem bántam, mert én mindig rettenetesen szerettem dógozni. Én csak akkor éreztem jól magamat, ha kedvemre dógozhattam, és örültek a munkámnak. Ügy elláttam én Jusztin nénémet is, megetettem a tehenet, kihordtam az ólat, vizet húztam, vittem neki a konyhára, még ő nem is szólott, mán én megcsináltam, amit kellett. Szeretett is, mindig adott enni. Nem sajnálta tőlem. Meg jókedvű vótam. Vót nekünk odahaza egy régi porcellán hosszú nyakú begrénk. Abba szoktuk tenni a pénzt. Ha én hoztam, édesanyám csak dugta bele. Nem is tudtuk, mennyi van benne. Mikor má gondoltuk, hogy elég sok van, kivettük, megszámoltuk. Eccer csak, hogy számoljuk, mondom édesanyámnak: — Édesanyám, ne tartsuk itt ezt a pénzt, ezen má lehet venni egy üszőbornyút. Az megnő, abból tehenünk lesz jövőre. — Jót mondasz, fiam. Így vettem én egy bornyút az újlaki vásáron. E vót az első vásár, ahova egyedül mentem el. Tetszett nekem nagyon, hogy én má olyan gazda vagyok, hogy magam megyek a vásárra. Vótak falubeliek is, de meglátom én a vásáron a beregszászi nevelőapámat, Bognár Imre bátyámat. Kérdi, hát te mit keresel a vásáron? Mondom, egy nevelőbornyút szeretnék venni. Néztél-e mán? Néztem, de nem merem megvenni, jöjjön, ő is nézze. Jött velem. Még azt mondta: jól kiválasztottad te ezt. Ezt megveheted, ebből jó tehén lesz. Akkor láttam, hogy hogyan kell alkudni: — Mit akar kend evvel a fiatal fiúval — mondta a tehenes gazdának —, rá akarja nyomni a rossz bornyút? Sose lesz abbul tehén. — Akkor ne vegye meg. — Nem is venném magamnak, de ez a szerencsétlen gyerek beleháborodott, mint egy szép jányba. Tudja kend, hogy a gyerek, gyerek, nem szabad avval visz- szafelé élni, kihasználni... Csimbókos a lába, nagy a füle, nem lesz rendes formájú szarva, miféle tehénnek a hornya ez? Az ember meg dicsérte, hogy ennek a bornyúnak az anyja húsz liter tejet ad még most is, csak azér adja el, mert adóba kell az ára. így nevelőapám lealkudott nekem még hetvenöt krajcárt, akkor kifizettem az árát. Az is egy napszám. Ujj, de boldog vótam, hogy meg vót elégedve a választásommal. Mikor a bornyú kötőfékjét a kezembe vettem, azt hittem, én mingyárt kiugrók a bőrömből. No, lesz mán nekünk tehenünk. Nem fogunk mink sokáig tej nélkül kóduskodni, mert mi mindig hozzá vótunk szokva a friss tejhez. — Osztán hun vetted rá a pénzt? — mondta nevelőapám. — Kerestem, napszámmal. Édesanyám meg összegyűjtötte. — De jó anyád van. Nem iszik pálinkát? — Az én édesanyám? Sose ivott az egy cseppet se. — No, hát akkor te is jó ágybül kőttél. Emlékszel-e még Csobán Zsuzsikára? — Emlékszek. — Ha eccer Beregszászba jársz, gyere el. így elbúcsúztunk, hazahajtottam a bornyút. Micsoda, úgy megbámulták a falubeliek, hogy milyen egy gyönyörű bornyút hajtok hazafelé, hogy még irigykedtek is. A legszebb rúgott bornyú vót a vásáron. Így már lett nekünk egy kis gazdaságunk. Akkor tavaszon édesanyám sok tyúkot ültetett, vót csirke. Ha jött a tyúkos, mindig vót eladni való egész esztendőbe. Vót pénz, újra csak raktuk a begrébe, én meg számoltam, hogy mikor lesz má megint egy jó csomó. Nem is féltem én semmi munkától. Mondja eccer egy nyári vasárnap délbe, templom után, Mojzes Jósep bátyám: — Gyere csak, te legény — mán tréfából legénynek híjtak abba az időbe, pedig még csak tizenöt esztendős vótam —, itt van egy juhász, megvette a birkáimat. Százkilencven darab, el akarja hajtani Beregszászba, de segítség kellene neki, jól megfizet, ha elkíséred. — Elmegyek én, ha megfizet. Megyek a juhászhoz, nagy csavart bajuszú ember vót, olyan alfődiesen beszélt. — Legyüssz-e velem Beregszászbo? — Mit fizet? — Nyócvan garajcárt. — Mán azér nem megyek. — Hát mit kérsz? — Egy forint húszat. Nem vót mit tenni neki, mert nem vót más, hát megígérte. Úgy vót az egyesség, hogy a beregszászi piacon megáll a juhval, akkor engem kifizet. Én mentem szívesen, mer Csobán Zsuzsikát akartam látni. Hát édesanyámnak mondom, hogy hamar adja a tarisznyámat, megyek juhot hajtani Beregszászba, ö meg betarisznyázott. De mit, egy kis málékenyeret tett bele. Nem úgy vót az akkor. Szalonnát? Egy szegény családnak jó, ha egy hétre jutott egy félkila szalonna, nem vót más, csak egy kis málékenyér. FOLYTATJUK KEWYORKI MAGYAR HENTES TIBOR* MEAT SPECIALTIES (formerly MERfL PORK STORE) 1508 Second Ave., New York, NY. 10021 * Tfc At 79. utcák Mcfitt. — T»J»W Rh 4-8292 FRISS HUS, HURKA AS FELVÁGOTTAK Móricz Zsigmond $ bal&aa e+nAesi XII. *
