Amerikai Magyar Szó, 1980. július-december (34. évfolyam, 27-49. szám)
1980-12-04 / 46. szám
AMERIKAI MAGYAR SZÓ SZÉPIRODALOM Thursday, Dec. 4. 1980. 10. Harmadik beszélgetés Móricz Zsigmond /I aaldaa embesi IT. Gondoltam, hogy lehet az, hát ilyen különböző az emberek szokása. Odajön a kerülő:- Hogy mertetek keresztüljönni a szőlőn? Most bekísérlek benneteket Ardóra. Nagyon megijedtünk.- Né tessék bántani, nem tudtuk, mi ligetiek vagyunk. Hát egy darabig ijjegetett, azután azt mondta:- No, ereggyetek, de hozzá ne nyúljatok semmihez. Elmentünk, és kerestük azt a hegyipásztort, akit Kis Martella néném mondott. Nem volt otthon, hát mi ott vártunk, vártunk, ebédidő volt, de nem kínált meg senki, a felesége pedig főzött valamit. Kis Martella azt mondta, hogy kapunk ott ebédet, de bizony a kerülőnének eszébe se jutott. Szedtünk osztán szilvát egy fa alatt, és ácsorogtunk, bámészkodtunk. Szép idő vót, szép vöt a hegy, nálunk nincs hegy, csak síkság, nincs szőlő egy tőke se, csak a tiszteletes úrnál van egy lugas. Hallgattuk a madarak rikótását, és én dióból faragtam Mártácskának egy csörgő játékot. Olyanok vótunk, mint a kisbárányok, legelésztünk a fűbe. Jön aztán a kerülő, meglát, ránk kiált:- Tik mit kerestek még most is itt. Hát e vót a hegyipásztor, akihez mink jöttünk. Mondjuk osztán neki, hogy Kis Martella. néném küldött zsákkal, almáért. Azt mondja rá:- Most nem tudok adni, hanem majd izének, mikor lesz. No mán jól vagyunk. Ezért tettük meg az országos nagy utat. Kérdi a kerülő:- Osztán hun akartok hálni? Még hálni is? Hazamegyünk mink. De késő van mán, mingyán este lesz, messze van ide Magosliget. De mi nem akartunk maradni, elszaladtunk az üres zsákokkal. Ahogy megyünk a hegyről lefelé, mindenütt a fák alatt, mert út nem vót, csak a szép gyepen kellett keresztül-kasul a gyümölcsfák alatt, látunk egyszer egy szép, rakott almafát. De nagyon szép almák vótak rajta. Jóska mingyá felmászott és megrázta. Azér se megyünk üresen haza. Megszedtük zsákba, amit lehetett. Azután még szép körtét leltünk, abból is szedtünk. Jön egy ember. Nagyon megijedtünk, elkezdtünk szaladni, otthagytuk a körtéket, amit leráztunk. Osztán az ember nem.is arra jött, ahol mi voltunk, meg nem minket keresett. Ott vót egy tábla fekete szőlő:- Gyere, nézzük meg. Levettünk egy fürt szőlőt, de még nagyon savanyú volt. Tovább mentünk. Akkor beláttunk, hogy az urak uzsonnáznak. Egy szép ház volt egy szőlőbe, jói be lehetett látni a fák alól, megállósunk és soká néztük. Vótak vagy tizenöten, urak, kisasszonyok, mink meg csak néztük őket. Még ilyeneket se láttam odáig, mert a mi uraságunk, Salánky Arvéd, nem lakott nálunk a faluba, nem volt kastélya építve, csak a sok nagy puszta telkével volt tele a falu, az apró régi cselédházakkal. Mert a falu azelőtt nem ott volt, ahol most van, hanem a Batár túlsó partján, a Kúrián, csak az árvizek miatt költöztek át, mert a Kúriát mostanában is úgy elönti az árvíz, hogy négyköblös főd nem marad ki belőle, de a faluba sose jön fel egy csepp víz se. Hát a templomtelken volt a Salánky-kastély helye, de sose. építették meg, csak a templomnak hasítottak ki belőle helyet. Mondják az öregek, hogy a harangláb sokáig még odaát maradt, míg a kastély megvolt. De így nekünk sose lett földesurunk, aki ott lakjon, hogy lássuk, hogy élnek az urak, volt ugyan egy testvére Salánky Árvádnak, Salánky Sámuel, de ez sánta volt, és csak ötvenköblös volt már a földje. Tekintetes úr volt ugyan, úgy szólították, de nem élt nagyon urasan, a háza teteje is olyan rongyos volt, hogy a macska kisbe sétált a zsindely közt. Nagyon szép az, ahogy az urak élnek. Olyan szépen mozogtak a szép fák alatt. Látszott rajtuk, hogy nem dolgoztak ezek soha életükbe, csak mindig szépen öltöztek, és vigyáztak magukra. Jókat enni, inni, szép nőkkel szépen együtt lenni, először láttam én azt akkor életembe, meg is csudál- tam. Mártácska is úrilány, csakugyan, mikor elkerült tőlünk, tanulólány lett belőle, és most tanítóné valahol. De azért elgondoltam, hogy ezek közül az úri lánykák közül egy se jönne el velem a szénapadlásra. Vót ott egy csudálatos szép almafa, tele olyan piros almával, amilyet még sose láttam. Azt is megszedtük, azjtán továbbmentünk, mert már esteledett. Mikor Ardón keresztülmentünk, a Batáron halásztak az olá asszonyok. Oiyat se láttunk még, hogy asszonyok vonóhálóval halásznak, csak egy kis vászonszoknya vót rajtuk, úgy állottak a vízben. Mi meg szedtünk göröket, és meghajigáltuk őket. Azok meg kiabáltak, hogy majd adunk mi nektek, gonosz köjkek. Én csak nevettem őket, hogy ilyen loncsos csóré szegények, akik maguk halásznak. Igazán, úrnak akármikor elmentem volna, de olá asszonynak nem. Eccer csak lement a nap, megijedtünk és elkezdtünk szaladni hazafelé. Szaladtunk, míg ki nem fáradtunk, akkor megcsendesedtünk. Vót már tíz óra, vagy éjfél is, mire hazaértem. Édesanyám kint várt a kapuba, nem tudott aludni, nagyon meg vót ijedve:- Hun vótál, fiam?- Kis Martella néném elküldött almáért Fekete Ardóra. Jaj, szegény de szömyűködött, hogy azt nem is gondóta véna, hogy olyan messzire elmentünk, jó, hogy nem tudta, mert meghalt volna az ijedtségtől, s Jön másnap Kis Martella néném az almáért. Mondtuk neki, hogy nem adott a kerülő, még inkább elkergetett, amit hoztunk, az a mi becsületes keresetünk, azt mi magunknak loptuk, abból nem adtunk neki egy szemet se. Haragudott osztán a kerülőre:- Majd adok én neki mégeccer fát. Mert vót neki egy darab régi szőlője Ardón, de szőlő már nem vót benne, csak egynéhány öreg gyümölcsfa. Ott egy kiszáradt almafát elkért tőle a kerülő, hogy ősszel ad érte egy zsák almát. Ezér az almáért küldött el minket. Nem kellett cipelni az ő almáját, de nem is bántuk, mert nem adott volna belőle csak kettőt vagy hármat. Szereztünk mi magunknak többet, de azért nem mentünk máskor, hiába küldözgetett. Hanem én az almával mit csináltam. Elvittem a zsák almát a tanító színjének a pallósára, a szénába. Hanem mikor kuvikkoltam, nem Mártácska jött fel a rétolyán, hanem az apja.- Mit keresel te itt? Megrakott kegyetlenül.- Azt hiszed te, hogy az én jányom tehozzád való? Most mingyárt megfoglak, és úgy lehajítlak innen, hogy kezed- lábad kimegy a helyéből, örök kódus leszel. Nagyon sajnáltam szegényt, úgy haragudott, hogy kék lett tőle meg ződ. De nem hajított le, hanem szépen lejöttem és elszaladtam. Alkonyaikor visszaszöktem, újra felmentem, de most már nem kuvikkoltam, hanem addig vártam,-míg megláttam az udvaron Mártácskát. Lehajítottam neki egy almát. Felnézett, mingyárt gondolta, hogy én vagyok, és nemsokára feljött. Ügy eszegettük aztán meg az almát kettesbe. Azután sose kuvikkoltam, hanem macskanyávogást kezdtem, de csak ha Márta kinn vót az udvaron. Ilyen szépen éltem én mint kisiskolás fiú. Milyen szép volt abban az időben a világ, és mennyi gyerek volt. Minden házba volt öt-hat, volt akinek kilenc gyereke volt, még tizenkettő is volt. Nincs most. Hiába házasodnak most a fiatalok, nincs nekik gyerekük. Mind azt mondja, minek? Erre a nyomorult világra? Nekem még van öt gyerekem, mert mikor én házasodtam, én még büszke vótam arra, hogy magyar vagyok, és nem tudtam, hogy ilyen nehéz idők jönnek. Meg buta is vótam, na. arról, hogy milyen csodálatosan szép és érdekes egy ostoros gyerek élete- Egyszer kint voltam a pusztán; Krajcár Gáborral meg Orbán Gyurival voltam együtt ostoros. Krajcár Gábor aztán Pestre került, és rikkancs lett belőle, a háborúban elesett. Orbán Gyuri most is él, az apja hivatalába, kisbíró, nagyon sok gyereke van, valami hét vagy nyóc, sose tudja a nevüket. Jött egy égiháború. De olyan jég esett, hogy bokán felül ért a jég. A pelyvába * dugtuk a fejünket, hogy agyon ne verjen, ök ügyeltek az ökörre, én meg a lovakra. Szántás után a lóhoz csaptak bennünket. Száznyolcvan ló volt a kezünk alatt, egyik nap én voltam velek, másik nap másik, de se csikós, se más senki nem vót, csak mi gyerekek. Nekünk kellett a ménest terelgetni. Akkor is a Győrteieken vótunk, annak nagyobbik fele még akkor nem vót feltörve, a mind legelő vót. Akkor oan hirtelen jött a zivatar, hogy nem vót semerre menekülés. Elibe álltam a lovaknak, de az idő a lovakat a Bornemissza tagjába verte, úgyhogy a ló nem bírt állni. Beszaladtak a kárba, de mikor megcsendesedett az idő, kivertem őket, úgyhogy nem vették észre a kárt. Utána összekerültünk Orbán Gyurival, csupa víz vótunk. Levetkőztünk anyaszült meztelenre, és a kökénybokorra teregettük a ruhánkat, úgy szárogattuk. Jött a kerülő, a vén Illyés:- Hogy vattok, gyerekek?- Jól vagyunk, semmi bajunk.- Hun a ruhátok?- Szárad. Akkor ért a dinnye, de az öreg kerüld sose akart többet adni egy félnél. Akkor is kértünk, de csak egyet adott, kettévágta:- Netek, egyetek. így egy fél dinnyét kaptunk megint. Mikor megettük a dinnyét, a kerülő meg elment, azt mondja Orbán Gyuri:- Gyere, most szedünk dinnyét Ott vót a dinnyeföld a hodály mellett, alig mentünk húsz lépést, mán vót dinnye. Behordtunk vagy tízet, úgy eszegettük megfele. Nem vett észre senki. Akkor kezdtem én egy kicsit emberkedni, meg ügyelni arra, hogy hogy élnek mások, addig csak olyan gyerek vótam, aki nem ügyelt semmire, csak élt, mint a kis kutya az udvaron. Mer én a magam akaratjábul mentem el ostorosnak. A testvérem, Gedeon, Pestre ment inasnak. Vót Pesten egy nagybácsink, Bálint bátyám, hogy ő viteti fel. Még Gedeon otthon vót, jön'egy reggel a Salánky tiszttartója, és híjta őtet, hogy menjen hozzá ostorosnak. Mondja, hogy nem megy, mert Pestre készül inasnak. Én meg kidugtam a fejem a dunnából, és kiáltottam, hogy elmegyek én. így vett fel nagy nevetve, mert vékony gyerek vótam, mind a nád, és azt mondta, merek-e menni, elfúj a szél.- Nem fúj engem. így megegyeztünk, hogy András-napkor telik le az idő, de ha a hó hamarább leesik, akkor hamarább, hóeséskor. Néha kijött a mezőre az öreg, sánta tekintetes úr, Salánky Sámuel. A nagyságos urat, Salánky Arvédot csak úgy gondoltuk mink, mint az Istent, akit sose lehet látni. Főispán vót Nagyszőlősön, ott is lakott, csak az ő nevébe parancsolt ott mindenki. De ez a sánta tekintetes úr megmutatta magát. Vót neki egy öreg vak lova, maga hozta ki a ménesbe.- Fiam - mondta vigyázz a lóra, hozok neked barackot. Mindig ígért, de sose hozott semmit. Én meg csak vigyáztam a lóra. Egyszer jön kifelé, megint mondja:- Fiam, vigyázz a lóra, hozok barackot Avval megy el. Én meg mán haragudtam rá, hogy mindig csak ígéri, de sose adja, én mikor már jól elment, a botommal jól fejbe vágtam a vak lovat. A meg leesett. Megijedtem, de nem lett semmi baja, csak elszédült. Állogattam én felfele a lovat, felnézett a vak szemével, olyan szomorúan nézett, hogy nagyon megsajnáltam. Sose ütöttem meg többet. Azt a pozdorjára való öreg Salánkyt kellett vóna főbe ütni, sose bántom azóta a lovat. Nem tudok ráütni, meg nem is szeretem, mert mindig sajnálom, hogy húzni kell neki a nagy sárban. FOLYTATJUK
