Amerikai Magyar Szó, 1980. július-december (34. évfolyam, 27-49. szám)
1980-09-18 / 35. szám
AMERIKAI MAGYAR SZÓ TÁRCA—IRODALOM —TUDOMÁNY Thursday, Sep. 18. 1980. Perzsa szőnyegen... szegényen Ez egy jómódú amerikai házaspár története. Az o számukra Amerika valóban a lehetósegek hazaja volt. Az ország egyik legszebb varosában, San Franciscóban, annak is egyik kellemes, nyugodt negyedében laktak. Ott volt a férfinek jó állása, lakásuk Ízlésesen volt bútorozva, perzsa szónveg, antik bútorok, stb. Mig a férfi do1 gozott, kényelemben eltek, nem tekozoltak. Beosztottak a keresetet, gondosan félretették pénzükét öreg napjaikra, amikor majd megtakarított pénzükön es a társadalombiztosítással nyugodtan, megelégedetten élvezhetik hátralévő éveiket. Amikor a családfő 28 évvel ezelőtt nyugalomba ment, 10.000 dollárnyi értékpapírjuk es 40.000 dollár készpénzük volt. Ezeknek jövedelméből, még a kamatból, úgy véltek, gondmentesen élhetnek, hiszen idősebb embereknek amúgy sem kell már annyit költeniük szórakozásra, eleiemre, ruházkodásra. , Eggyel nem számolták. Az inflációval! Megtakarított pénzükből ma már csak 700 dollar maradt. Fogadalmat tettek, hogy ehhez nem nvul- nak, bármi történjek is velük. Ma is sajat hazukban laknak. Adót persze mar régóta nem tudnak fizetni, de a californiai törvények amugvis megengedik, hogy idős polgárok ne fizessenek ingatlanadót, es azt csak a ház eladásakor vagy haláluk után veszi majd ki az allam a hagyatékból. A berendezés meg megvan, de egyre csökken: az asszony hetenként el-eljár antik üzletekbe és darabonként eladogatja a régi io időkben szerzett ezüst- készletet, képeket, ékszereket. Súlyos helyzetüket titkolják egvetlen gyermekük, egv tanítónő előtt. Annak különben is megvan a maga gondja, két gyermeke jár egyetemre. Az iskoláztatás felemészti minden jövedelmet. Ha akarná, sem tudna lényegesen segíteni ínséges szüleit. Az agg házaspár (a férfi 87, a nő 82 éves) másnapos kenyeret vásárol. Majdnem olyan jo, mint a friss — mondják. Amikor kiárusítás van tonhalra, két dobozzal vesznek, az elég nekik két-harom étkezesre. Valamikor arról álmodoztak, hogy nyugalomba vonulásuk után időnként majd külföldre mennek vakációzni. Ezt a reményüket rég feladtak. Utazni mar csak a városban tudnak, villamoson, a város egvik végétöl a másikig. Vagy sétálnak. Az még kevesebbe kerül es amellett egészséges is. Volt idő, amikor a férfi golfozni járt a városi parkba, de ez is penzbe kerül, azt is feladta. így csak a kertben tesz-vesz. Volt idő, amikor rendszeresen meghívtak barátaikat vacsorára. Ma mar rájöttek arra, hogv ez teljes lehetetlenség szamukra. Néha azonban eljönnek a régi barátok, de azok hozzák magukkal a szendvicset. A nő hónapokon át élére rakta a quartereket, dime-okat. Szüksége van egy par cipőre. El is ment a cipőüzletbe, de 40 dolláron alul nem kapható egy megfelelő cipő. Igv a régivel kell beernie. A minap egv szönyegkereskedo kereste fel okét házukban. Háztartásuk szemefénve egv valódi perzsa szőnyeg. Szakértők 6000 dollárra becsülik értekét. A kereskedő 3000-t ígért érte. Nem adtak el. A szőnyeget a nő hozományként hozta magaval tehetős szüleitől 55 évvel ezelőtt. Sohasem hitték, hogy ide fejlődhet a helyzet Amerikában. És ugv érzik, hogy valahol, valaki, valami becsapta okét. (A fenti cikk eredetije a San Francisco Exami- ner-ben jelent meg Carol Pogash tollából. A cikket azt követően a N.Y. Times is közölte.) HOLOCAUST KIÁLLÍTÁS Irta: Szabó György, Budapest A hajdanvolt királvi vár egyik szárnyépületében, mindjárt a kis térnél, ahová néhány évtizede még a kormányzó garden-partyjára érkeztek a mindenféle rendű és rangú meghívottak, a Magyar Munkásmozgalmi Muzeum Memento 1944. címmel kiállítást nyitott, “a magvarorszagi deportálások es nyilas tomeggyilkosságok 600.000 áldozatának emlékére, tanúságul az eloknek.” Halk zene szol. Körbemegyek a fekete-feher fotok és a feliratok között; fényképek, ujságlapok, a belső terem asztalának üvege alatt három sárga csillag, meg egy karszalag. Itt olvasni kell és nézelődni; ime egy híradás arról, hogy “megjelent a rendelet az irodalom zsidötala- nitásáról”, amott egy másik, “sárgacsillagos zsidók ne használjak az utcai telefonfülkét,” kisvártatva pedig, hogy az üldözöttek készülékeinek kikapcsolásával “tehermentesítik a budapesti távbeszélő-hálózatot.” Egy főszolgabíró megtiltja vaj, túró, tejföl es tojás kiszolgáltatását. “Nem viselt csillagot, ismerősei átadtak a rendőrnek.” “Harmincöt mázsás kókerekek megkezdték félmillió zsidokönw őrlését.” Egy néni pedig, özvegy Czinner Béláne, levelet ir a szegedi alispánhoz. “Par évvel ezelőtt agyvérzésem volt. 75 éves vagyok, baloldalamra bénán maradtam. Ennek ellenére elhurcolnak, nem tudom, hová. Meltóztassék érdekemben eljáratni, hogy egy pici cselédszobában saját agyamban fejezhessem be hányatott életemet.” Nem nehez kitalálni, ózv. Czinner Bélane levele mennyit ért. “Meg vagyok én is jelölve — mondja egy Illyés Gyula idezet a falon. — A bélyeg, amit viseltek ti melleteken, forro foltot éget homlokomra: az én szégvenem is. ” Es, talán feloldódásnak, talán reménykedésnek, ott az utolso sor: “De lesz gyógyulás és lesz pihenés.” Mármint annak, aki megmaradt. Es meg tud gyógyulni. Százával a családi fotok, igazol van vkepek: oreg- anyok, kisgyerekek, arcok, mosolyok, pózok, szemek, valaki cilinderben, másvalaki tiszti ruhában, semmivel sem masok, mint a többi ember. Mi magunk vagyunk ezeken a fenykepeken. A belső teremben, Emberek az embertelenség ellen cim alatt, Bartókek tiltakozása, svéd, vatikáni, portugál, svájci papírok, a Csanádi püspök ketség- beesett levele. Aki akarja, dokumentumfilmen nézheti meg, ho- gvan szabadult fel az egyik lager. A teremör vetítésre szólít. Am én leragadok a vendégkönyvnél: feltétlenül bele kellene imi valamit. De mit? Úgy látom, valaki Rétságről már eltalálta az egyetlen lehetséges szöveget: Remelem, a mi gyerekeink mar egy ilyen jól megrendezett kiállításhoz nem lesznek fotóanyagok. Odébb, egy olasz bejegyzés: A legokosabb állatnak tartjuk magunkat, de önzésünkben mi vagyunk a legostobabbak. Mint 12 éves tanuló nagymamámmal megnéztem a kiállítást, mely e pár képből is megrázó; nagymamám 3 évig volt Teresinbe, es en is megnéztem azt a tábort. Remélem, sokan nézik meg és tanulnak belőle. Korra való tekintet nélkül mások is ezt tartják a legfontosabbnak: Minden rokonomat, a férjemet megölték. Legyen figvelmeztetes az uj generáció részére ez a kiállítás. És a hitel kedvéért: Az AU-11547 számú fogoly tanúsítja e rémtetteket. Egy gyakorlatiasabb észrevétel: Miért éppen júliusban látható ez a kiállítás? Szerintem ezt latniok kellene a tanulóknak, a diákoknak. Csak azt ne, hogy osztálykirándulást szerveznek, gondolom magamban. Ha betódulnak ide, iskolaköpenyben, egymást lökdÖsve, talán el se fémek. Ide egyedid kell jönni, mert itt az ember csak egyedül lehet. És: a gyerekek talán már azt se tudják, hogy “zsidó”, hogy “keresztény”, legalábbis abban az értelemben nem, hogy ezt valamilyen Ítélő kategóriának fogjak fel. A gyerekek: normálisak, mégha a fejükben autómárkák meg popegyüttesek kavarognak is. Pedagógus legyen a talpán, aki elmagyarázza, miért kellett valakinek felvarmia egy hatágú csillagot, s miért üthette öt ezért, s akár meg is Ölhette egy másik, akinek nem volt kőtelező felvarrnia a hatágú > csillagot. Váratlanid er a következő bejegyzés, pontosabban az, hogy az egyik szó benne alá van huzva: A burzsuj társadalmakat nemcsak a rendőrség, csen- dorseg tartotta fent, hanem a mesterségesen tudatlanná nevelt néptómeg. Többe-kevésbé megkapták érte a büntetésüket. A “kevésbé” szó lett aláhúzva; és bar a szövegből nem derül ki világosan, odaértsük-e a kevésbé megbüntetettek köze a “neptőmeget” is, mely pedig “mesterségesen tudatlanná” volt nevelve, tehát akár véletlennek volna tekintendő, jócskán akad e véleményen töprengeni való. Egy másik jegyzet: En, aki Auschwitzot megjártam, sajnos, megmaradtam véletlenül, eljöttem. Azóta is mindent magamban hordok egyedid. Van iró, aki ekkora drámát tudna besűríteni két mondatba-, a “sajnos” es “azóta” szó kóré? Az amerikai társaim szerették volna a feliratokat angolul is olvasni. G. W., Indianapolis, USA. jó másfél évtizede, vagy több is talán, járt a Várban egy kis nyitott, amolyan városnézésre készidt autóbusz. Emlékszem, arra ültettem föl első amerikai ismerőseimet, Bilit meg a feleségét, New Yorkból, hadd lassanak valamit a közép-európai ország történelmi középpontjából. A körutazás végeztével maradt hat a szokásos panorama, a Halászbástyáról, persze. Úgy latom, idefönt kémény harc volt, mondta ekkor Bili, csak nem ugyanez történt odalenn a varossal is? Alattunk a hidak látszottak és a Duna- part. Ó, mondom en, azok a hidak, do you see, mind fel voltak robbantva akkor, a parton meg, ott szemben például... nos, hát oda a magyar fasiszták (a nyilast nem tudom angolul, talán nincs is szó ra) ... szóval, oda kivitték, aki zsidó volt történetesen, és belelőttek a fejébe. * | * # / All Bill, all a felesege, Joan; latszik, hogy egyik r se érti. Es a rendőrség? — kérdi aztán Bili. Hat, megpróbálom magyarázni, az volt a helvzet, hogy a rendőrség nemileg úgyszintén bele volt keveredve a dolgokba. Nem mindenki belőle, de azért bele volt keveredve. Általában is, volt, aki igen, és volt,aki nem. Megint hallgattunk egy sort. És hol volt a bíró?! — kérdezte akkor a New York-i Bili. Szol a zene, csöndesen, halkán.
