Amerikai Magyar Szó, 1980. január-június (34. évfolyam, 1-26. szám)
1980-01-31 / 5. szám
Thursday, Jan. 31.1980. 7 AMERIKAI MAGYAR SZÓ Szenzációk Szenzációs hírek követik egymást. Mar nem emlékszem, hol kezdődött és milyeri sorrendben: kubai csapatok szerte Afrikában, USA-nak nem tetsző kormányok segítségére. NEKIK nem szabad! — Ez egyszerre kimaradt az újságokból. Helyebe jöttek a “csónak-népek” (boat-people), akiket a kegyetlen kommunista vietnamiak rozoga csónakokban a tengerre üldöztek, és akiket semmi más ország nem akart befogadni. Igaz, hogy a kínaiak hecceitek őket erre a menekülésre, és az tan ők se fogadták be. — Néhány hét után erről is elhallgattak. Helyébe lépett a szovjet “combat brigade” Kubában. Közel 3000 vegyes szovjet katona leszállt Kubában, hogy onnan elfoglaljak az USA-t. Most ne hozzuk fel, hogy 2500 USA katona állomásozik Kubában, Guantanamo amerikai bázison, a kubai kormány akarata ellenére. Majd kiderült, hogy a “combat brigade” felfedezésekor azok már 17 éve ott voltak, az illetékes USA körök tudomásával. — Ez is lekerült a műsorról, amikor a vietnami hadsereg segítségével a kampucseai felszabadítok elkergették a hírhedt ve'reskezu mészáros, Pol Pót kormányát, akiket a kínaiak támogattak fegyverekkel, és akik négy év alatt 3 millió kampucseait, a lakosságnak majdnem felét elpusztítottak. Ezek a kommunista vietnamiak! Behatoltak hadseregükkel Kampucseába es elkergették a mészáros Pol Pot-ot! — Uj szenzáció! Éhínség Vietnámban, a kommunista kormány nem tudja a népet élelmezni! Ne említsük, hogy a félmilliós USA hadsereg növényirtókkal, napalmmal ésB-52 bombázókkal elpusztította es terméketlenné tette az ország jelentékeny részét. — Ez is elmúlt. Éhínség Kampucseában, százezrek vesznek éhen. A Szovjetunió nem küld segítséget, a Nyugatról érkezett élelmet ellopja a néptől a kampucseai és vietnámi katonaság! — Ez is lekerült az újságok lapjairól az Iran-i, majd az Afganisztán-i események után. — Most a N.Y. Times jan. 13-i számának 3. oldalán megjelent egy híradás, amelyben David L. Elder, az American Friends Service Committee (Quakers) délkeletazsiai segélyakciójának igazgatója elmondja, hogy latta es lefényképezte, amint 100- 200 szovjet rakodó munkás a kikötőben kirakta az UNICEF által vásaírolt japán teherautókat. A szovjet rakodók egy hajón laknak az öbölben. Cáfolta a Feher Ház vádját, hogy a megszálló vietnámi hadsereg akadályozza a segely szétosztását, bizonyságát látta az ellenkezőnek. Nagy készséggel e’s igyekezettel segítettek a segely szállításában. Semmijeiét nem látta annak, hogy vietnámiak vagy a kampucseai milicia elsajátította volna a segély-küldeményeket. Teljes szabadsággal járták a rizsföldeken, nem igaz a menekültek állítása, hogy aláaknázták a földeket, hogy a termes megmaradjon a katonáknak. Nagymennyiségű segély van a raktárakban, kevés a teherautó, látta, ahogy az oroszok kiraktak a 260 angol és japán kocsit, és az érkező szovjet 300 kocsiból 150-t. Munkájában nem akadályozta semmiféle félelem a vietnámiaktól vagy kampucsaiak- tól. Phnom Penh újjáéled, nagy a forgalom a mozgalmas utcákon, utcai árusokkal és közönseggel. Pol Pot-ek 1975 után kikergették az egesz lakosságot a 2 milliós városból, a kormány mostani 200.000-es becslése valószínűnek látszik, fizetőeszközül a vietnámi dong szolgál, mert Pol Pót megszüntette és megsemmisítette a pénzt. Ennyit Mr. Eldemek a Quaker House ban január 10-en tett beszámolójából. V. O. “ENGEDJÉTEK HOZZÁM A KISDEDEKET” Az alanti cikk kerülő utón jutott el hozzánk. Eredetileg a Washington Post-ban jelent meg. Ettől vette at — közerdeküségére való tekintettel — az angliai liberális hetilap, a “Manchester Guardian.” Mi ez utóbbi lapból idézzük az alanti részleteket. Az eredeti cikket egy Dick Dabney nevű újságíró irta. Waldheim főtitkár teheráni útjáról szóló beszámoló olvasása közben a következő mondaton akadt meg a szemem: “Egy alkalommal valaki egy háromeves gyermeket tett a titkár karjaiba. A gyermek mindkét karja a vállánál le volt vágva. A ‘Savak’ titkos rendőrség emberei hajtották végre ezt a remtettet a szülök jelenlétében,igy akarva megbüntetni a gyermek apját azért, mert egy tiltott magnót hallgatott. A gyermek, aki kis zubbonyt viselt, sírásba tört ki, mire Waldheim mosolyogva visszaadta anyjának. Nézem a sorokat. Nincs itt valami tévedés? Ez is egy hir a sok közül? Nem is volt nagy hangsúly a cikkben az incidensen, inkább azt részleteztek, hogy milyen javaslatokkal fog Waldheim főtitkár hazajönni New Yorkba. Bizony, nem is tudom, mi más volt a cikkben. En csak azt a hároméves gyermeket láttam, amint az egyik ‘Savak’-ember tartja az operáló asztalon, a másik meg fűrészeli lefelé a vézna kis karokat, miközben az anya és az apa, szintén visszatartva markos ‘Savak’-legények által, a rémülettől fuldokolva nézik gyermekük megcsonkítását. Nos, ez egyszerűen nem lehet igaz. Felhívtam a lap külpolitikai szerkesztőjét. Azt mondom az illetőnek, ilyesmit nem tudok elhinni, de a legrosszabb esetben is, nem kellett volna betenni a lapba, hogy a gyermeknek “állítólag” Savak ügynökök fűreszelték le a karját! Erre az illető azt mondta, rendben van, meg egyszer ellenőrizni fogja a hirt. Kapcsolatba lepett az amerikai újságíróval, aki szemtanúja volt a jelenetnek (Waldheimmal)és aki viszont Teheránba'» ellenőrizte az eset megtörténtét. A válasz ez volt: nincs itt semmi állítólagos. Az eset valóban megtörtént. A gyermek karjait megtorlásként operálták le. A hét végén hallgattam a különböző tv-progra- mokat az iráni és afganisztani helyzetről. A szakértők, a kommentátorok buzgón magyarázták a helyzet komolyságát, az olajválságot, a “hatalmi egyensúlyt”, meg a SALT II-t is. Mind igen fontos probléma, beismerem. De ezek a nagy szakértők ugylatszik nem olvastak a lefűrészelt karú gyermekről, vagy ha olvastak is, nem tartották fontosnak, hogy megemlítsék, mert ugyebár, az olajtermelés, az olaj- szállítás és a hatalmi egyensúly fontosabb. Közben pedig én mindig csak a gyermek szemeit, fajdalomtól eltorzult könnyes arcát láttám, miközben levágják mindkét karjat. És az anya és az apa ködbe veszett szemeit láttám. Dehát ezek a mi időnkben, a mi korunkban nem számítanak. Az olaj számit. Miközben én a gyermekre gondoltam, a program tovább folyt. Jelentettek a Biztonsági Tanács üléséről, a gabonazárlatról és arról, hogy milyen hatása lesz a zárlatnak a világ pénzügyi helyzetére. En meg úgy éreztem, hogy kezdem józan eszemet elveszíteni. Miért nem töprengek én is az ilyen fontos témákon? Miért gondolok arra, hogy azok a ‘Savak’-ügynókók, a gyermek megcsonkítása után, visszamentek és bekapcsolták a televíziójukat, s hallgatták elnökünket, Cartert arról beszelni, menynyire fontos, hogy két ilyen vallásos ország, mint Irán és az Egyesült Államok összefogjon az istentelenek erőivel szemben. Láttam a ‘Savak’-embereket olvadozni ama hires mosoly láttán. Úgy vélték, rájuk is mosolygott. Irtó mérges lettem. Legalább részben az én pénzemen vásárolták azt a főrészt, amellyel a gyermeket megcsonkítottak. Az en pénzemen takargattakhamis propagandával azt, ami Iránban a sah uralma alatt végbement,a “szabad világ”támaszanak állítva be öt. Végül azonban már odajutottam, hogy akárcsak annakidején Eichmann, én is arra gondoltam, hogy talán mégis lehetett valami igazolása ilyen tettnek.- Talán az amerikai sajtó annakidején valóban nem is tudott az ilyen szörnyűségekről, vagy ha igen, azt mondhatták, ha mast tennenek a sah helyebe, az talán nálánál is rosszabb lenne. És ami a legfontosabb, nagy dolgok forognak kockán. A világ szabadsága, nemde? A szabadság szekere — mindenki tudja — olajon gördül. És miután az olaj nagyrésze a hormuzi szoroson keresztül jut el hozzánk, s miután azt a szorost a sah hatalma tartja nyitva számunkra, igy szükséges hogy elijesszük a rossz embereket. Szükség volt időnként arra, hogy a ‘Savak’, Thomas Jefferson szellemére hivatkozva, egy kis fureszelest végezzen. Mire idejutottam... szégyeltem magamat saját- magam előtt.” Találkozásom Alpár Gittával és piros rozsacsokrot kapott tőle. Hangjának elragadó szépséget kezdtem dicsérni. Elmerengett és mesélni kezdett. “Pesten születtem, apám a hitközségnél dolgozott, anyam, szegény igazi zsidó mama, állandó kísérőm volt. Úgy jártunk-keltünk együtt, mint valami ikrek. Szerepeltem filmekben is, Angliában és Hollywoodban. Itt, a fény, álmok, illúziók városában Pasternak szerződtetett.” Ezután kért, hogy beszéljek magamról. “A kórösparti ‘Párizsban’, Varadon nőttem fel, ahol a leghubb, legkitartobbzsidó vallásu magyarok éltek, ahonnan a magyar irodalom sok kitűnő, az ország határain kívül is hires Írója és költője indult el. Elmondom azt is, honnan kerültem ebbe a városba: egy érmelleki faluból. A dombtetőről, ahol ha(folytatás a 6. oldalról) zunk állt, gyerekkoromban futottunk a guruló karika után, télén pedig szánkoztunk. A harangozó fia volt a barátom. Itt jártam elemibe, parasztgyerekek voltak a pajtásaim. Kaszáltam a réten a tűző nap alatt, a fejem felett suhogó csattogó szárnyú madarak szállták. Szüretkor a puttonyt a hátamon hordtam es cseresznyeéréskor a fára másztam. Tavaly voltam régi városomban. Csak néhány ö- reg zsidó vánszorog már az utcán.-Mennek a népkonyhára. Néhány kilóval innen kerültem Jeruzsálembe, feleseggel és egy csöpp kislánykával, meg egy üveg rummal. Ott kezdtem az életet újból.” Búcsúztunk a művésznőtől. Beszálltunk az autóba. Láttam a bejárat előtt állni, mig a parkra ereszkedő sűrű homály el nem nyelte integető alakjat. Dr. Katz József
