Amerikai Magyar Szó, 1980. január-június (34. évfolyam, 1-26. szám)
1980-01-17 / 3. szám
Thursday, Jan. 17. 1980. Toth-Maté Miklós ^ ^ AID RAND # r f Aztán szét kellett verni a tanyat is. Az allami I • i i i If gazdasag — a kisajátítás es a kartalanitas után — csak a holdnyi területre tartott igényt, az épületekre nem. Ezt közöltek az öreggel is. — Dehát mi legyen akkor a tanyaval? — kerdezte Kiss Péter. — Nem fujhatjuk el innen. — Azt nem, de el lehet bontani. Az anyagot értékesítheti. Jobban jár, mintha a dózerek mennenek neki. Abban nincs sok köszönet. Kiss Peter csak forgolódott aznap éjszaka az agyban, de nem aludt az asszony sem. A férfi életeben először gondolt az elmúlásra. — Nem hittem volna, hogy a tanya nem kell nekik. Három szoba van benne, meg a melléképületek. Valamire biztosan tudnak használni. — A földet akarjak csak — sóhajtott az öregasszony, ezeknek már semmi sem szent. Kiss Péter eltűnődött. Hat hiszen, ami nekik “szent”,az nem biztos, hogy másnak is az. Hetven evet morzsolt le ezen a tanyán, amit még az apja épített. Nemcsak a bokrok, meg a fák, de ismerőse a szel is. Mit lehetne erről mondani és kinek? Neki f .. fi * ez a tanya nem epulet, hanem egyszerűen az elete, nem több, nem kevesebb annal. Másnap reggel a fia érkezett autóval. Nehéz mozgású, nagydarab ember, pufók, vöröses arcú. Üzemmérnök az egyik vállalatnál. D.-ben,a közeli városban. — Nem lesz itt semmi baj — mondta vida'man és átadott egy csomag illatos dohányt az apjának, meg egy doboz bonbont az anyjának, — ami elkerülhetetlen, azon mar kár meditálni. Milyen volt itt az életük? Meg a szó is befagy ebben a magányban. Jobb lesz bent a városban, nekem elhihetik. Még moziba is járhatnak, vasárnap meg cukrászdába vihetik az unokákat. Ezt a vén hodályt pedig szétverjük. 11 t — Szét? — Kiss Peterbe úgy nyilallt bele ez a szó, akár a derekába a fájdalom. - Aztán mi legyen ezzel ( f • a temerdek anyaggal? A mestergerendak meg most ff f ff is olyanok, hogy száz évig kibírjak, de jo meg a cserép,a pala, és a téglát is lehetne valamire hasznosítani. Azt akarnád ta'n, hogy pocsékba menjenek? — Dehogy akarnám — razta a fejét a mérnök—, fel fogjuk használni a bontási anyagot. Megbeszeltük Klárival, hogy ebből építünk apáéknak egy kü- lönbejáratu lakrészt a házunk mellé. Egy szoba, konyha, mellékhelyiségek. Na, mit szólnak hozzá? A két Öreg egymásra nézett. Okos elgondolás ez. Jo hasznát vennék ők is, a fiatalok is, a tanya meg szépen besétálna a városba, a családi ház mellé, csak összebbre húzódva kicsit, mint maguk is már. — Ez jónak latszik Gábor — bólintott Kiss Péter —, hiszen ha mi nem leszünk, a tiétek marad minden. Egy hét múlva elbontották a tanyát. Három teherautó vitte be az anyagot a városba és halmozták fel a mérnök portáján. — Irénke, ne sírj már, gyere — fogta át az asszony vállát Kiss Péter,ahogy megindultak a fia autója fele,* az jusson eszedbe, hogy felépítik majd újra. A konyha melletti kis szobába telepítették őket. Éppen csak két heverő fért be derékszögben, más bútornak már nem jutott hely. — Itt úgyis csak aludni fognak — mondta Klári,a menyük —, nappal meg az egesz ház a maguké. Hiszen mi csak estefele jövünk haza és a gyerekek is iskolában vannak délelőtt. — Úgy van — helyeselt Gabor —, aztan pár hónap, felépül itt a kis tanya, ahogy igertem. Ebben megnyugodtak az öregek és próbáltak beilleszkedni az uj helyzetbe. Segítettek, amit tudtak, az öregasszony a háztartásban, meg az unokákkal foglalatoskodott, Kiss Péter pedig a házkörül. Gábor amolyan “kétlaki” életet élt, sertéseket hizlalt, nyu- lakat tenyésztett; “nappal úr, este paraszt”, ahogy mondogatta, de ilyenkor azt is hozzáragasztotta nevetve: a pénz nem finnyás a származására, mindegy, honnan jön! Most örült, hogy az apjában segítséget kapott, és lassan Kiss Peter végezte el a munka nagyjat. Szívesen tette, hiszen csak azt folytatta, amit a tanyán abbahagyott. A szomszédban egy vasutas élt, Csörge Palnak hívtak. A keritesen át gyakorta elbeszélgetett az öreggel. — Ha nekem tanyám lenne — mondta egyszer Csörge Pál —, inkább odatemetkeznék, minthogy eljöjjek onnan. — Hiszen kisajátították — védekezett Kiss Peter — az épületet meg az ebeknek hagyták. Nem kellett senkinek. — Senkinek? — Csörge Pal a felhalmozott építőanyagra mutatott. — Azért valaki csak hasznát veszi, ha jól látom. — Hasznát hát. Nekünk csináltat belőle egy külön bejáratú lakrészt a fiunk. Egy szoba-konyhát. Megigerte. » f — Ha igy van,akkor jól van — bólogatott Csörge • r i Pál. — Akkor mar csak ki kell várni... Kiss Péter eltöprengett ezen, kicsit kétkedőnek érezve a vasutas szavait. Ezért hát- - már csak önmaga megnyugtatasara is — megkérdezte este a fiát az építkezés felöl. — De sürgős már apamnak — mondta Gabor — es meg is ertenem, ha nem lenne fedel a fejük fölött, de itt igazán megvan mindenük, semmi bajuk, gondjuk, Látja, hogy ki sem látszom a munkából, most még ezzel is gyötör? — Nem gyötörlek én fiam, de hát tönkremegy az anyag. Veri az esó, egeti a nap... még egy ponyvával sincs letakarva. — Jo, akkor majd betakarjuk. Es legyenek egy kicsit türelemmel. Amit Ígértem, azt tartom is. Mar ott laktak egy évet, de változás csupán annyi történt, hogy az anyagból megjavittatta Gabor a háztetőt és garázs épült a kocsijának. — Rövidesen sort kerítünk a magukéra is — mondta akkor az apjának —, de hat ez nagyobb munka, azt jobban elő kell készíteni. Aztán egy újabb ev telt el, de még semmi jele annak, hogy felépül az igert lakrész. Kiss Peter nagyon elkeseredett es amit azelőtt sose csinált, elballagott néha a közeli kocsmába is. A piactér sarkán állott ez az italbolt, es igy alkalom adódott körülnézni a piacon is. Az öreg szeretett ott elidőzni. A sok látnivaló megszínesítette kicsit a kedvét, szót váltott az árusokkal,szakértő szemmel mustrálgatta a kínálatot Egy alkalommal falubelivel,Takács Vincével találkozott. A f iatalember gépkocsivezető volt a téesz- nél, de azelőtt a szomszédos tanyán laktak, talán ha tiz éve költöztek be a faluba. — Hogy van Péter bácsi? Megszokta már a várost? — Megszokni? — kérdezett vissza. — Mit? Talán a sertéshizlalást? Kondás lettem én öcsém, annak meg éppenséggel nem sok köze van a varoshoz. Takacs Vince értette is, nem is az öreg szavait, de nem akarta nagyon firtatni az értelmüket. Elmondta, hogy egy rokona primőr áru paradicsomot, paprikát, salátát hozott a piacra, mert igen szépen sikeredett az idén a szövetkezet melegházi kertészete. Kiss Péter hallgatta, aztán valami eszebe jutott. Előbb el akarta hessenteni a gondolatot, de az akar egy megkergült darázs, dongott az agyában és nem hagyta nyugodni. — Vince öcsém — szakadt ki belőle — vigyél minket innét haza! Nem köszönömre gondolom, meghálálnám, elhihetéd. — Haza? Hova? A pusztára? Hiszen ott már semmi sincs,Peter bácsi. Ha jól hallottam,még az utolsó darab téglát is behozta a fia. — Az be. De mire? Pocsékba. Aztán elsorolta Takács Vincének a megígért szoba-konyhát, amiből semmi sem lett, helyette csak egy kamra van két heverővei. — Arra gondoltam — mondta —, hogy visszamen- nenk és a maradék anyagból építkeznék en magam, meg biztosan akadna ott segítség. Megfizetném neked, ha visszafuvaroznád az anyagot. Tehetnéd valamelyik délelőtt, amikor senki sincs otthon. — Lehetetlen Péter bácsi — ingatta a fejét Takács Vince —, még ha akarnám is, a teherautóval nem rendelkezem, az a szövetkezeté. Meg aztán hol akar epiteni? A fold már a gazdaságé, tudja ezt maga jól. Tegyen le erről az ábrándról, majd csak lesz valahogy. — Ábránd? — sértődött meg az Öregember. — Nektek mar minden csak ábránd? Te könnyen beszélsz. Megvan a házad. De nekem mi van meg? Semmi. Ahogy sorja'ztak egymás után a napok, úgy vált mind komorabbá Kiss Péter es mar csak egy árva gondolat foglalkoztatta: haza innen, amíg lehet, amíg nem késő. Mert nem lehet úgy kiballagni ebből az árnyékvilágbol, hogy még egy kanalat se tudjon magáénak, és egesz eddigi élete csak gaztól virító romhalmaz maradjon a fia udvarán. Egyszer aztán elpanaszolt mindent Csörge Palnak. A vasutas megszánta az öreget és elmondta, hogy az unokaöccse a Tuzepnel dolgozik,gepkocsivezetö. — Ha akadna erre a célra ötszáz forintja — mondta — akkor talán el lehetne rendezni a dolgot. — Meg több is, ha kell — felelte Kiss Péter —, csak egyszer hazakerüljek innen. Enyhe márciusi délelőtt volt, tavaszi illatokkal a levegőben, amikor a vasutas unokaöccse befordult az udvarra a teherautóval. Hozott magával egy embert segítségnek, aztán Csörge Pallal és Kiss Péterrel együtt feipakolták az anyagot. Még a törött palákat, cserepeket is, majd csak jó lehet valamire. Amikor végeztek, az öregember beszólt az asz- szonynak: — Irenkem, hazamegyunk. Húsz kilométerre volt a falu, onnan meg kettőre a tanya helye, hamar odaértek. Leraktak a terhet, majd az emberek elbúcsúztak az öregektől. — Hat... sok szerencsét — mondta Csörge Pál, és Kiss Péter bólintott, hogy bizony az rájuk férne. Aztán, hogy egyedül maradtak, körbejárta a tanyahelyet, mint a jó gazda, aki újra szemügyre vesz mindent. Elhullott deszkadarabokat, ácskapcsokat, szögeket szedegetett össze és gondosan egy helyre rakta valamennyit. — Gyere lelkem ebédelni — szólt oda az öregasz- szony és a régi foszlott, fedeles kosárból szalonnát, kenyeret, ecetes paprikát szedett elő. Uditó ital is került utána, meggylé, az ura ezt szerette. — JÓ itt — mondta ebéd után Kiss Péter. A pipával bíbelődött, rágyújtott. — A városban nem ereztem a tavaszt — mondta az Öregasszony —, most érzem. Simogat a levegő is. — Meglásd — mondta Kiss Peter — felépítem én újra a tanyát. Egy szoba konyha. Kettőnknek eleg lesz. — Eleg hát. Minek kene már nagyobb? t r — Holnap reggel bemegyek a gazdasághoz, aztan beszelek velük. Megkerem Őket, hogy arra a kis időre, ami nekünk még hátra van... hiszen emberek vannak ott is. lytatás a 12. oldalon) io ___AMERIKAI MAGYAR SZÓ___
