Amerikai Magyar Szó, 1980. január-június (34. évfolyam, 1-26. szám)
1980-06-26 / 26. szám
AMERIKAI MAGYAR SZÓ SZÉPIRODALOM Thursday, June 26. 1980 10 GALGÓCZI ERZSÉBET: iKnMJtáf kápolnája- KISREGÉNYX. — ás mikor mentek ki nyugatra? — Negyvenhatban... Amikor látták, hogy itt legfeljebb kétkezi munkából tudnak megélni, kimentek Svájcba. Vagyis a tábornok ur, meg a kát gyerek. Félix olyan tizennyolc éves lehetett, nővére, a Blans húszéves. Rettenetes csúnya nő volt, hosszú, mint a létra és a lábaszára feketéllett a szőrtől. A méltót... csak igy hívta mindenki... vagyis az anyjukat nem merték magukkal vinni, mert nagybetegen feküdt, gondolták, majd visszajönnek érte, ha meggyógyul, de néhány hónap múlva lezárták a hatart, a méltó itt rekedt, aztán meg is halt... Nagy temetés volt... Azt beszélték akkor, hogy az esperes ur kapott egy csomó aranyat, hogy márványtáblát csináltasson neki... — Nem hiszem, hogy az aranyat nem vittek magukkal — gondolta Zsófia, aztan felöltözött s elment dolgozni a kápolnába. A lekopott festékréteget gondos, aprólékos munkával már eltávolította, most azzal kísérletezett, hogy a palást bíbor szinet kikeverje, pontosan megegyezően az eredetivel, válla fölött megérezte az esperes szuszogását. Fölegyenesedett. — Ne nézze, esperes ur, ilyenkor a legrondább. — Meghökkent az esperes sápadt arcától, véraláfutásos szemétől. — Rosszul érzi magat,esperes ur? — Még csak az kellene — mondta sejtelmesen a pap; nehézkesen beszorította magát az első padba, s eiórekónyókólt. Elgondolkodva nézte a szép, idegen nőt. \ I — Halt meg mar valakije, Zsófia? — Még nem, esperes ur. Anyám is, apam is, hal’ Istennek egészséges... Én egyszer már majdnem meghaltam, de én én vagyok, és nem nekem valakim. — Nekem most meghalt egy... — a pap kereste a megfelelő szót. Zsófia letette az ecsetet, magához vett egy hamutartónak kinevezett üres festékesdo- bozt, s beült a pad másik szélere. —Testvérem...? Szövetségesem...? Társam...? Milyen szépen Írták a régiek: felebarátom... Zsófia cigarettára gyújtott. A pap maga elé melázva beszélt: — Tulajdonképpen nem ismertem közelről... Az I •» f { * I az igazság, hogy mindössze kétszer láttám.. Es mégis... kevés ember állt közelebb hozzám ezen a főidőn, mint Rafael atya... Olyan szorosan összetartoztunk, mint az egymáshoz bilincselt galyarabok... Parasztgyerek volt, bivalyerős es jámbor lelkű, mint a bivaly. Irgalmatlan szegények voltak, irni-olvasni is alig tanult meg — télen azért nem járt iskolába, mert nem volt cipője, ósszel-tavasszal azért nem, mert disznókat őrzött... Igy pap nem lehetett belőle, barátnak állt. Ferencrendi szerzetes lett, szolga-barát, az udvaron, a konyhán dolgozott... Boldog ember volt, amíg a klastrombán élhetett. Tiszta ember. Nincs az a hétpecsétes titok, amit ne lehetett volna » rabizni. Az esperes sóhajtott, hosszan meredt maga ele. — 1950-ben, amikor fóloszlattak a szerzetesrendeket, hazagyalogolt Zalaba,a szüleihez, de előbb kijött hozzám, elbúcsúzni... Tragikus sors... Akkor láttam Jtóljára. — MiK7nnnvnlr eve — allaDitotta meg Zsófia. — Le— Minek? Miről? Amit mi tudtunk, arról beszélni sem szabadott... Beszélni sem szabadott...? Zsófia tűnődve nezte M t a papot... Miről nem szabadott beszelni? Valami titok lappang itt, de micsoda? — Hány eves volt? — kérdezte. — Nem lehetett mar fiatal. — Nem a kora — mondta a pap — hanem az, hogy egyedül maradtam. Zsófia töprengve hallgatott, aztán megjegyezte: — Ne haragudjék, esperes ur, nem értem. A pap bágyadtán elmosolyodott. — Nem baj, Zsófia. Nekem az is jól esett, hogy meghallgatott. Csend támadt. Zsófia elnyomta cigarettáját, s visszament a munkájához. Egy kartonlapon próbálgatta a bíbor szint. — Ez a Kristóf gyanús nekem, esperes ur — szolalt meg lassan, s nagy szünetekkel folytatta. — Szent Kristóf a tizennegyedik században a nagy európai pestis után válik hazánkban népszerűvé. Templomok, városházak külső falara festették, terek kut- jaira, zsoltaroskönyvek es kódexek lapjaira... Mindenütt láthatóan, messzire tekintöen ábrázolták; kapukon állott, a tornyokat díszítette, varta a közeledőket es utána pillantott a távozónak... De szárnyasoltárokra is festettek,a leghíresebb Kristóf ábrázolások, amik meg ma is lathatók, Ba'rtfa, az esztergomi Keresztény Muzeum, Lőcse es Szmrecsány szarnyasoltarain. Mindegyik az ezernegyszazas evek vege es az ezerotszazas évek elejéről való... Igaz, hogy kultusza a XVI11. században újra föleledt, de... bizonyos jelek, amelyekkel most nem akarom untatni az esperes urat, arra utalnak, hogy a kápolna, legalábbis az eredeti falmaradványok, föltétien korábbiak a XVIII századnál... — Az ecsettel óvatosan fölvitte a bíbor festéket a palástra, s hunyorított szemmel nézte.-Én úgy képzelem, ha szabad egy restaurátornak képzelődnie, hogy Szent Kristófot eredetileg a torony külső falára festettek és amikor a templom elpusztult, vagy kiégett, vagy a freskót tönkretette az időjárás, akkor került az oltárra... A Püspöki Levéltárban talaltam egy Canonica visitatio jegyzőkönyvet 1698-bol. A püspöki titkár végiglátogatta az egyházmegyét, hogy mi maradt belőle a törökök és a törököket kiűző, a világ minden részéről Összetoborozott segédhadak, a zsoldosok, a vandálok pusztításai után. Akik egyébként többet ártottak ennek a vidéknek, mint a török... A szomszéd faluról megemlíti a jegyzőkönyv, hogy a hegyen van a templomrom, a hegy alatt pedig kiégve áll a fóldesür dézsmaháza. A mi falunkról azt írja, hogy teljesen elnéptelenedett, lakói, ha vannak is, a megközelíthetetlen dombok közt, földalatti üregekben élnék... A téesz-elnok is tatait az udvaron három meter melyen ilyen fold alatti üreget... Tudja,esperes ur ez a szó szöget ütött a fejembe, hogy “megközelithe- tetlen”. A püspöki titkár nyilván ketlovas bataron járta az uttalan, földúlt vidéket. Hátha ezt a kápolnát sem bírta megközelíteni, és még a romokról sem számolhatott be...? Ide nem úgynevezett “királyi ut” vezetett, két oldalán vízlevezető árokkal, hanem csak bekötőút, ami tavasszal-összel nyilván sártenger volt. Végre elegedett volt a színnel, óvatosan foltozni kezdte vele a foszlott bíbor palástot. — A kriptában levő Krisztus-szobor egészen biztosan középkori — folytatta munka közben. — Ilyen esetlen, primitiv szobrokat a középkor óta nem faragtak, még vándorköfaragók sem. Talapzata is annyira... A pap hirtelen fólütötte a fejet. — Maga járt a kriptában? — Jártam és nem találtam ugyan az 1700-as éveknél régebbi halottakat, de valószínűleg erre is van magyarázat. Az a Krisztus-szobor viszont... — Mikor? — Csattant a pap hangja. Zsófia csodálkozva megállt a munkában. — Tegnap este. — Hol vette a kulcsot? — Piróka volt olyan kedves... — Zsófia elnémult, meghökkenten nezte a pap teljesen fóldúlt arcát. Végképp nem érti, miért rejtegeti a pap a kriptát, amiben nem talal semmi, de semmi titkot, sőt, a szentély alatti falmaradványok és a Krisztus-szobor révén talán el lehet érni, hogy a kápolnát műemlékké nyilvánítsák... amit aztán ö restaurálna, Istenem, de jó lenne, egyéves, kétéves munka és addig nem kellene visszamennie Pestre... De ezt nem tudta elmondani, mert a pap búcsúzás nélkül kiment a kápolnából. * Piróka főzött, amikor a pap dühöngve rányitotta a konyhaajtót: — Kikérem magamnak, hogy a hatam mögött inl l I | f tezkedjek. Ki ennek a parókiának a gazdaja? Maga, vagy en? Eltűröm, hogy ócsárolja a konyhakertemet! Egy szót sem szólok, amikor évente harmincliter pálinkámat elajándékoz, mivel, hogy maga főzte. Tudomásul veszem, hogy foghagymával kell ennem a babfőzeléket, mert maga úgy szereti. A paradicsom levesbe viszont nem tesz babérlevelet! Elviselem, hogy az ingemre akkor varrja föl a gombot, amikor már rajtam van és sietnem kellene! Kibírom, hogy lenezi a származásomat! A szemem se rebben, amikor azt terjeszti rólam, hogy nem tudom megkülönböztetni a smaragdot a zafírtól! Elszenvedem, hogy leder Színházi Eletekkel mérgezi a híveimet ! De azt, hogy a kulcsaimat az első idegen kezebe nyomja, azt nem túrom! Nem túrom! Vegye tudomásul, hogy nem tűröm! Piróka inkább almélkodva, mint meghokkenve hallgatja a papot, tafan sose latta még ennyire kikelve magabol. — Kulcsokat? — kérdezi értetlenül. — Igen. A kripta kulcsot! — Idegen? Egy művész. Egy templomfesto!... Ha meg akarja nezni a kriptát, nem értem, miért ne nezhetne... — Mert nem! — kiáltotta a pap. — Legközelebb, ha betörő jön és kéri az Íróasztalom vagy a taberná- kulum kulcsát, maga párnán fogja átnyújtani! — Nem ertem, esperes ur! — védekezett Piróka, — ha egy művész meg akarja nézni a kriptát... — Nem a kriptáról van szó! A kulcsaimról! Maga ne rendelkezzek az én kulcsaimmal! (Folytatjuk) HA OLVASNI KIVANJA A KISREGEN'/' ELŐZŐ KÖZLEMÉNYEIT, KERJE A KIADÓHIVATALTÓL
