Amerikai Magyar Szó, 1980. január-június (34. évfolyam, 1-26. szám)

1980-06-12 / 24. szám

Thursday, June 12. 1980.

.AMERIKAI MAGYAR SZÓ

GALGŐCZI ERZSÉBET:- KISREGÉNYviíi:

Néhány nap múlva egy szikrázó délelottön az esperes rózsát metszett a kertben. Az elhervadt szálakat egy nagy vesszőből font kosárba dobálta, amit Pi- róka tartott a kezeben, követve az esperes mozgását.

A pap szeretett kertészkedni, de hajolni, a fűlest maga után huzni a földön, mar nehezére esett.

— Lehet, Piroka, hogy magának igaza van — morfondírozott félhangosan — A virág luxus, és a luxus haszontalan dolog. Különösen egy pap életében. Igen ám, de a haszontalan dolgok nélkülözhetetlenek. Haszontalan dolgok nélkül nem érdemes élni...

Piroka a kapu aljban e'szrevette a rövidnadrágos postáskislányt, az ösvényre tette a kosarat, és elébe ment. Az esperes dünnyógött tovább:

— Nezze meg ezt a virágot! Valóságos csoda... Egyszer egy parányi mustármag belehullott a földbe és terebélyes fává nőtt. Mitől? A titkát még senki se fejtette meg. Az az Úristené!

Egy hervadt lenyesett szálat a fülesbe akart dobni, s észrevette, hogy egyedül van.

— Egy darab retek húsz forintba kerül? De ha már itt ez a nagy udvar, hagyjam parlagon? Amit az Isten adott, annak bűn kárbavesznie! Igaz, a dudva is a te teremtményed. A csalán is. Milyen finom a csa- lanleves! A zeller! Ha én vegyész volnék, zellerből csinálnék kölnivizet. — Nagyot nyelt, s a ház fele' pislantott: — Vajon mi lesz az ebéd?

A küszöbről Piroka kiabált egy csomó levéllel, újsággal a kezeben:

— Esperes ur! Gyászjelentes!

A pap sóhajtott és a metszökést a fülesbe dobta.

— Nem is tudom, mi a borzasztóbb: minden barátunkat túlélni, vagy előbb meghalni, mint ők.

Kelletlenül hagyta ott a jóízű elfoglaltságot, átvette a postát, s eltűnt a szobájában.

Többe nem is került elő. Piroka egy idő múlva gyanakodott, de nem jutott eszébe semmi ürügy, amivel zavarhatná. Végre háromnegyed kettőkor, amikon elkészült az ebéd, bekopogott, s bár nem kapott választ, óvatosan benyitott az ajtón.

— Találhatok, esperes ur?

Az öreg pap az ajtónak háttal, az imazsamolyon térdelt, arcát két nagy tenyerébe temetve. Meg se moccant a hangra, talán nem is érzékelte, félhangosan, mintha ez a nyögés szakadna ki belőle: Jaj Istenem! Az Íróasztalon kiterítve a gyászjelentes.

A házvezetőnő picit tétovázik, aztán vászon kis- mamacipőjeben az íróasztalhoz lopakodik, s anélkül, hogy a kezébe venné, végigfutja a gyászjelentést:

“... Csak egy mértéke volt: az a tökéletesseg, amit ó tett fel magának és alább nem adta. Isten akaratában megnyugodva tudatjuk, hogy Balogh Rafael, volt ferencesrendi szerzetes, rövid szenvedés után 78 junius 28-án 76 éves korában befejezte őszinte, tiszta földi életet, s immár utasa lett a titokzatos tengernek, melyről egész élete vallott. Gyászolják: Balogh Tamás, unokaöccse és csaladja.

Hozzám jut el minden ember, akit az Atya nekem szánt. ( Jan. 6, 37)”

A házvezetőnő tűnődő pillantást vetett a térdeplő pap beroskadt hátára.

— Ki ez a Balogh Rafael?

S lábujjhegyen visszalopakodott a konyhába és egyedül nekilátott az ebédnek; habár az esperes ur állottán fogja enni, a friss izek se vesszenek kárba.

De a pap fel melegítve se kóstolta meg az ebédet. Visszautasította az uzsonnát, s a rimánkodó házvezetőnőt, ki egyre jobban aggódott, szinte erélyesen küldte ki a szobájából:

— Hagyjon békén, Piró! Nagyon kérem,hagyjon most békén!

— De miért veszi úgy a lelkére? — Makacskodott a házvezetőnő. — Kibontottam egy spanyol rákkon- zervet, azt szereti... Sose járt nálunk egy Rafael nevű atya! En mindenkire emlékszem, aki itt tizenhat év alatt megfordult. Arra sem emlékszem, hogy az esperes ur elutazott volna hozzá... Hát akkor kije volt?

— Mit tudja azt maga! Hagyjon magamra, jo?

— Behozhatom a rákkonzervet?

— Ma bojtotok... Es reggel hétkor kerem a teat.

Piróka értette, hogy az esperes ur ma este senki

számára sem elérhető. Megágyazott, az agy mellé készített egy üveg szódát, egy poharat, egy tiszta zsebkendőt, s magára hagyta gazdáját.

Pírokénak nem volt magánélete — a sajat szobáját csak alvasra használta. Napjai maradéktalanul fölemésztődtek az esperes szolgálatában. Amennyire rendben tartotta a parókiát, a kertet, a pap ruházatát, annyira nem törődött önmagával. Agyat sose vetette be, i ruháit sose rakta el,igy aztán,ha vendéget fogadott, csak a konyhában ültethette le.

A konyha régimödian tágas volt, padlója és fala embermagasságig mosható vörös tégla. Köröskörül kirakva csillogó rézedényekkel.—Ezeket a házvezetőnő tisztábban tartotta, mint a körmeit. A hatalmas rétesnyüjtó asztal falfeloli oldalán székek álltak. Piróka ide ültette le a templomfestőnőt és megkínálta a már úgyis kinyitott rákkonzervvel.

Zsófiának csalódást okozott, hogy nem találkozhat az esperessel, kedvetlenül turkálta a méregdrága csemegét. A Püspökvár levéltárában ugyan nem talált semmi érdemlegeset, de ezt a keveset is jo lett volna Öreg barátjával — magában már annak érezte — megtárgyalni. Piróka hosszú szárú szipkából ciga- retta'zott és gondterhelten újságolta:

— Nem láttam még ilyen megrendültnek. Mindig talált valami örömtelit, valami vigasztalót az életben. Egy szál virágban... egy tányér zellerlevesben... Egy kis hordó borban, amit a móri apát küldött...

— Talán valami iskolatárs — velte Zsófia. — Az apám is abban a korban van már, hogy kezdenek meghalni a barátai. Ilyenkor napokig büskomor: Körüllövöldöz a halál..r Eltolta a kistányért.

— Nincs valami innivalójuk, Piróka?

— Nekünk? — kérdezte önelégülten a házvezetőnő. — Nálunk semmi nem mehet kárba. A rothadt gyümölcs sem. Egész nyáron(meg ősszel pálinkát főzök.

Zsófia elámult.

— Maga?

É

* |

n. A pinceben. Néha akkora szag van, hogy a vak finánc is idetalal. De persze az esperes urat bekén hagyják. Mit kér művésznő? Időrendben mond- dom: cseresznyepálinka, zölddio pálinka, vegyes rumos gyümölcs, szilvapálinka, törköly. És, persze, bor.

—Talán cseresznyét — tétovázott Zsófia.

A házvezetőnő kihozott a kamrából egy fehér

literes üveget, oldalára papírból kivágott, kiszínezett piros cseresznye és zöld falevél volt ragasztva. A poharszékből keskeny magas,alulról fölfelé vo- nalkázott poharat tett Zsófia ele. A vonalkák mellett felirat: for Ladies, for Gentlemen, for Shipmasters és a legfelső vonal mellett egy disznó rajza van. A házvazetőnő lassan öntött a pohárkába, Zsófia csak a matrózoknál szólalt meg, hogy köszönöm, elég.

— Maga nem iszik, Piroka?

— Soha! Ezeket az esperes ur sem. issza, vagy ha igen,nagyon nagy baj van.

Zsófia belenyalt az italba.

— Pompás ez a pálinka, Piróka! Csakugyan maga főzte?

A házvezetőnő arca föl ragyogott a büszkeségtől.

— ízlik? Vigyen egy üveggel.

S kihozott a kamrából még egy üveg cseresznyét.

— A kripta kulcsát szerettem volna elkérni az esperes úrtól — mondta Zsófia, poharából fölhajtva az italt.

t

— En most nem merem zavarni az esperes urat.

Az a jó, gondolta Zsófia, az óregur lehet, hogy

nem adná oda. Ki tudja, hogy miért nem?

A házvezetőnő aggódva is, sértődötten is folytatta:

— Mióta nala vagyok, most mondta negyedszer, hogy hagyjam magara.

— És az előző három... Milyen esetben történt? Összevesztek?

— Ha összevesztünk, el sem enged, míg ki nem pakol. Dehogy lehet akkor magára hagyni!... — Piróka eltűnődött. Hosszú olcso szipkájába cigarettát gyömöszölt, rágyújtott, s töprengve fújta ki a füstöt.

Aztán mintha derengeni kezdett volna valami ösz- szefügges. — Két alkalommal szintén gyászjelentést kapott... Az egyik ugyancsak barát volt, a másik egy kőművesmester. Azokat sem ismertem, soha nem jártak itt... De a harmadik alkalommal nem kapottgyászjelentést. Leveleket, újságokat, mint máskor... Akkor nagyon odavolt... Látja, művésznő, akkor ivott. Reggel egy üres pálinkás üveget találtam az Íróasztalán.

Zsófia újra töltött magának a jószagu italból.

— Biztosan valami ifjúkori kapcsolatok. Minden embernek van valami titka Piróka... Magának is, ugye?

A házvezetőnő annyira találva érezte magát, hogy Zsófia majdnem fölnevetett. Mi titka lehet egy Pírokénak? A vőlegénye, aki karpaszományos segéd- jegyző volt, elesett a háborúban, s mielőtt kivitték a frontra, a fiatal lány odaadta magát neki. Aztán egy nős ember szeretője lett, vagy egy kápláné... Hirtelen elkomolyodott: tényleg, hogyan lesz valaki egy falusi pap házvezetőnője? Apáca volt ő is...? Volt egy pap rokona, akinél elkezdte?

Piroka Összeszedte magát, mézes mosollyal visz- sza kérdezett:

— Maganak is, művésznő?

Zsófia elkomorult.

— Nekem is, Piroka... Pedig én úgy szeretnék élni, olyan egyszerűen, átlátszóan, hogy minden percemet az ifjúsági adasban sugározhatná a televízió... — Gyorsan fölhajtotta az ital maradékát, az ajándéküveget a szatyrába erőltette, fölállt. — Megkaphatom a kripta kulcsát?

A házvezetőnő csodálkozva kérdezte:

— Holnap nem lesz jó? Ilyenkor már sötét van a kriptában.

Zsófia elmosolyodott.

— A kriptában nappal is sötét van Piróka.

(Folytatjuk)

10____