Amerikai Magyar Szó, 1979. július-december (33. évfolyam, 27-49. szám)
1979-12-20 / 48. szám
Thursday, Dec. 20. 1979. Ismerjük őket? Karácsonyi szokások j Honnan származnak karácsonyi szokásaink? Egy részüket örököltük, masoktól is vettünk at, mi magunk is alakítottunk rajtuk, tulajdonkeppen mi adjuk meg végsó formájukat. A karácsony eredetét kutatva, eljutunk az ósi termékenység ünnepéhez, amelyet a római birodalomtól Skandináviáig megünnepeltek. Eredetileg ezzel az ünneppel akartak biztosítani a haszonállatok egészséget és termékenységét a következő évekre. A karácsonyi ünnepen sokféle es nagy mennyiségű étel volt szokásban, hogy az eljövendő évben is hasonlóan dúskáljanak a javakban. Lengyelországban érdekes hagyományok vannak; a krakkói kőművesek a helyi építészeti elemek fel- használásával hatalmas fa- és kartonpapir betlehemeket építenek. Minden évben nagy érdeklődés kíséri a betlehemkészitési pályázatot. Morvaországban a karácsonyi kalácsot és az un( ti | 1 » 1 I népi süteményeket gyakran Adam es Eva alakjaban készítik; tekintve, hogy december 24. Adam és Éva napja, igy jelzik a karácsonyfa és a tudás faja közötti kapcsolatot. A szászországi Érchegységben a bányászát hanyatlásával a faipar fejlődött ki, s faragott, eszter- gályozott figurákkal készítettek karácsonyi jeleneteket. A piramis a karácsonyfa egy változata, ezt mutatja formája es diszitése is. Ha a gyertyák égnék, a hó hatására a csúcson lévő kerék forogni kezd, és megszólalnak a kis csengők. Az északi államokban, Svédországban, Norvégiában, Dániában szép karácsonyi szokás él. Az ablakokat virágzó jácinttal, tulipánnal, fából faragott, festett karácsonyi dísszel, fagyöngycsokorral, virág- koszorúkkal, szalmából fonott függesztékekkel di- szitik. Este, amikor minden fényt eloltanak, a csalad minden tagja kezeben egy égő gyertyával az ablakba áll, úgy kívánnak kellemes, boldog ünnepeket ismerőseiknek es szomszédainak. Magyarországon a karácsonyi asztalt külön diszitették, például Somogy megyében szénát borítottak az asztalra, és sarkaira különböző tárgyakat tettek: fésűt, kést, kaszakövet. Egy asztalkendővel leboritották az asztalt. A jó termés reményeben egy szakajtóba zabot, kukoricát kevertek össze, lószerszámokat tettek rá, és ezt helyezték az asztal ala. A mai karácsony fenyőfáját a XIX. század elejen egy magyar főnemesi családban állítottak először fel, s ez a szokás gyorsan elterjedt. A fenyőfa ősi elemek összekapcsolodasa: az eletet szimbolizáló zöld ág, a régi hiedelem szerint ved az ártó szellemektől. A fény, a gyertyagyújtás^ termékenységet jelképezi. Az ajándékozás szokása Magyarországon egy idős a karácsonyfa-állítás szokásával. Minek az ünnepe is hat a karácsony? Elsősorban a szeretető, az élethez nélkülözhetetlen fény iránti tiszteleté, a családok összetartozasáe. Életünk bármennyire is mozgalmas egyébként, a karácsony estét a legtöbb ember csaladja köreben tölti, az egész évben elmaradt rokonlátogatások is ilyenkor zajlanak. A mai életforma, a sietés — talán meg jobban ragaszkodóvá teszi az embert ahhoz a szép, egyszerű szokáshoz, hogy a tél egvik leghosszabb éjszakáján örökzöld fenyőt állítson a szobájába, és meggyujt- sa rajta a karácsonyi gyertyákat. Isaac Bashevis Singer: KÉT FALEVÉL Nagy volt az erdő, es sok, különféle fa lombkoronájától sűrű. Elérkezett a november. Ilyenkor már hidegre fordul az idő, az is előfordul, hogy havazik, ám ez a november enyhe volt. Éjszakánként hűvös szel fújt ugyan, de alighogy reggel felkelt a nap, a levegő is felmelegedett. Azt lehetett volna hinni, hogy még tart a nyár, ha az erdőt nem borítják lehullott levelek — sáfrány sárgák, borvörösek, arany- szinüek, tarkabarkák. Eső es szel tépte le őket, egyeseket nappal, masokat ejjel, es süppedő szőnyegként fedték a főidet. Bár nedvük kiszáradt, me*g mindig kellemes illatot árasztottak. Eleven ágak közül rájuk sütött a nap, es kukacok, legyek, melyeknek sikerült tűlelni az őszi viharokat, mászkáltak rajtuk ide-oda. A levelek alatt rejtekhely nyilt tücsök, mezei egér es a földön vedelmet kereső sok más élőlény számara. A csupasz fák agaira madarak telepedtek, amelyek nem költöznek melegebb éghajlat alá télen. Verebek voltak köztük, e csöppnyi, am nagy bátorsággal és nemzedékek ezreinek tapasztalatával rendelkező madarak. Szökdécseltek, csiripeltek, s ilyenkor is fellelhető élelem után kutattak. Sok-sok rovar és fereg pusztult el az utóbbi hetekben, de senki sem gyászolta őket. Isten teremtményei tudják, hogy a halál csupán egy mozzanata az életnek. Ha eljön a tavasz, újra kinő a fű, zöld levelek, virágok borítják az erdőt, kivirulnak a fák. A vándormadarak visszatérnek a messzi országokból, es megkeresik elhagyott fészkükét. Meg ha szél vagy eső meg is tépázta egyik-másik fészkét, könnyen rendbe lehet hozni. Egy lombját vesztett fa tetején két levél maradt. Egyiknek Öle, másiknak Trufa volt a neve. Egyazon ágon függtek mindketten. Mivel a fa tetejen voltak, bőségesen érte őket a napfény. Valamilyen, szamukra érthetetlen ókból túlélték a hideg éjszakák, szélviharok sorát, es még most is ott csüngtek az ág végén. Ki tudja, miért hull le egyik levél, s miért marad benn a másik? Öle és Trufa hite szerint egymás iránti mélységes szerelmükben rejlett a válasz. Öle valamicskével nagyobb es pár nappal idősebb volt Trufánal. Trufa viszont szépségével és finom erezetével tunt ki. Szélben, esőben, jégverés idején nemigen segíthet egyik levél a másikon. Meg nyáron is előfordul, hogy egy-egy lepereg, ám ha eljön az ősz, eljön a tél, végképp nincs mit tenni. Öle mégis minden alkalommal bátorította Trufát. A legkegyetlenebb viharok idején, amikor zengett az ég, cikáztak a villámok, es a szél nemcsak leveleket,hanem egész ágakat sodort le, Öle igy buzdította Trufat: — Kapaszkodj, Trufa! Teljes erővel kapaszkodj! Néha hideg, viharos éjszakakon, Trufa panaszos hangon kiáltott: — Az én időm lejárt, Öle, de te tarts ki továbbra is! — Minek? — kérdezte Öle. — Nélküled az én életemnek sincs értelme. Ha lehullasz, veled hullok en is. — Ne, Öle, ne tedd. Amig egy levél a fan maradhat, ne engedje el magat... — Minden azon múlik, velem leszel-e — válaszolta Öle. — Elnézlek nappal és csodálom szépséged. Éjszakánként erzem illatodat. Hogy egyedül maradjak a fán? Soha! — jólesik a szavad, Öle, ámde nem igaz — szolt Trufa. — Nagyon is jól tudod, hogy mar nem vagyok- szép. Nézd, milyen ráncos lettem! Minden nedv kiszáradt belőlem Szégyelltem magam a madarak előtt, olyan szánakozva néznek rám. Máskor meg mintha 7 TÖRTÉNETE nevetnének a ráncaimon. Mindent elvesztettem, csak egy maradt számomra: irántad érzett szerelmem. — És ez nem elég? — A szerelem a legnagyobb, a legnemesebb, minden hatalom közül — vágta rá Öle. — Amig szeretjük egymást, itt maradunk, és nincs az a szél, eső, vihar, amelyik elválaszthatna bennünket. Hadd mondjam meg neked, Trufa: soha nem szerettelek úgy, mint most. — De miért, Öle? Miért? Hiszen teljesen megsar- gultam. — Honnan veszed, hogy a sárga csúnyább, mint a zöld? Minden szin egyformán szép. Alig mondta ki Öle e szavakat, bekövetkezett az, amitől Trufa hónapok óta rettegett: szél támadt és Ólét lesodorta az ágról. Trufa remegni, himbálódzni kezdett, úgy látszott, o is tovarepül, de erősen kapaszkodott. Látta, amint Öle aláhull, száll a levegőben, s ekkor a levelek nyelven utánakiáltott: — Öle, gyere vissza! Öle, Öle! De meg be sem fejezhette, Öle máris eltűnt a szeme elöl. Elvegyült a földön heverő többi levél közt, es Trufa teljesen egyedül maradt a fán. Amig világos volt, Trufa valahogyan elviselte bánatát. Am amikor besótétedett, és eleredt a szúrós, hideg eső, ketsegbeeses fogta el. Valahogy az volt az érzésé, hogy a levelek tragédiáját a fa idézi elő, a törzs a maga hatalmas ágaival. A levelek lehullanak, de a vaskos magas törzs továbbra is szilárdan gyökerezik a földben. Szél, orkán, jégeső sem tudja kidönteni. A fa nyilván örökké el, mit számit neki, mi történik egy levéllel? Nehány hónapig levelekkel borítják magukat, azutan lerázzák őket. Amig kedvük tartja, nedvvel táplálják leveleiket, majd hagyják, hogy szomjan haljanak. Trufa könyörögni kezdett a fának, adja vissza neki Ólét és hozza el újra a nyarat, de a fa — szándékosan-e vagy sem — rá se hederitett a szavaira... Trufa sohasem képzelte, hogy ilyen végtelenül hosszú, sötét, fagyos lehet egy éjszaka. Hívta, szó- longatta Ólét, remélve, hogy válaszol. Öle azonban hallgatott, semmi életjelt nem adott. Trufa ekkor igy szólt a fához: — Elvitted tőlem Ólét, vigyél hát engem is! Am a fa ezt a kérést sem vette tudomásul. Egy idő múlva Trufa elszenderedett. Nem álom volt ez, inkább valamilyen furcsa ernyedtség vett rajta erőt. Felébredéskor megdöbbenve vette észre, hogy mar nincs a fán. Alvás közben lefújta a szél. Egészen más érzés fogta el most, mint azelőtt, amikor napkelte idején a fán ebredt. Félelme, aggodalma elmúlt, s helyette a tudatosság merőben uj érzésé töltötte el. Egyszeribe világos lett számara, hogy többé már nem a szél szeszélyeitől függő, kicsiny, erőtlen, múlandóságra Ítélt falevél, hanem a világmindenség, az örökkévalóság részé. Valamilyen titokzatos hatalom sugallatára megértette molekulái, atomjai, protonjai, elektronjai összetetelenek a csodáját, önmagavégtelen erejét és a teremtésben elfoglalt helyet. Mellette ott hevert Öle, és a szerelemnek eddig nem ismert érzésével köszöntötték egymást. Nem véletlen szeszélyektől függő érzelem volt mar ez, hanem — mint maga a mindenség — hatalmas es örökké tartó. Áprilistól novemberig mindennap, minden ejjel rettegtek a haláltól, ámde helyette, mint most kiderült, megváltás jött el a számukra. Lágy szellő emelte Ölet és Trufat a magasba, s ök szálltak a levegőben boldogan, mint mindazok, akik szabaddá lettek es egyesültek az örökkévalósággal.- AMERIKAI MAGYAR SZÓ
