Amerikai Magyar Szó, 1979. július-december (33. évfolyam, 27-49. szám)
1979-11-15 / 43. szám
Thursday, Nov. 15. 1979. I Politikai szemle | SEGÍTSÉG KÍNÁNAK Folytatom az előző írásomban közölt idézeteket a Library of Congress kiadványából. “Kina 1956-ban megkezdte a kutatást a magas energia fizikája térén, amikor a Part Központi Bizottsága kidolgozta a tudományos és technológia fejlesztése 12 eves tervének körvonalait. Röviddel azután tudósok csoportját küldtek ki, hogy csatlakozzanak a kutató munkában szovjet kollégáikhoz a Dubna-i Nukleáris Kutatás Egyesitett Intézetében. De 1965-ben hazaparancsolták okét. (Ez az idezet a Peking Review 1979/7/6-i számából szármázik.) “A Szovjetunió tudósok nagyszámú csoportját küldte ki Kínába, hogy azok segítsenek a 12 eves terv kidolgozásában, melyet gondosan összeegyeztettek a gazdasági tervezessél, gondoskodás történt aziránt is, hogy közvetlen kapcsőlat legyen a vonatkozó kormányhivatalok, minisztériumok es a kutató es tervező központok között, hogy igy központosítsanak Kina iparanak es mezögazdaságanak tudományos és technikai kulcskérdéseire, (p.129) “Mig a Kinaban működő szovjet szakemberek 1958 második felétől kezdődően azt tapasztalták, hogy viszonyuk kínai kollegáikkal súlyosan rosszabbodott, a szovjet kormány szemet hunyni látszott efelett, remélve, hogy ez csak a ‘nagy ugrás’-nak múló tünete, és hogy a kínai vezetőség hamar esz- hez fog térni. De a helyzet 1960-ra tűrhetetlenné vált. Gyanúval kezelték a szovjet szakembereket, felügyelet alá helyezték őket, átvizsgáltak személyes tulajdonaikat, cenzúrázták leveleiket. A polgáraikat érő bánásmód miatti szovjet panaszok süket fülekre találtak. A szovjet szakemberek zaklatasa, a Szovjet Követség működése ele gördített növekvő akadályok es a maoista vezetőség más provokáló cselekedetei 1960 augusztusára arra kény szeritették a Szovjetuniót, hogy visszahívja az akkor még Kinaban tartózkodó 1600 szakemberei, (p.130-31) “Egy 1950 februárjában aláirt egyezmény kötelezte a Szovjetuniót, hogy minden térítés nélkül visz- szaadjon Kínának minden tulajdont és épületet, amelyet Japan legyőzése után Mandzsúriában elfoglalták, es hogy segítséget nyújtson Kina helyreállításában es újjáépítésében, és hogy épit 50 uj üzemet. Egyes esetekben ez nemcsak teljes üzemek leszállítását jelentette, hanem segítséget is kutató és tervező munkában, újfajta iparcikkek gyártásának kifejlesztéseben, a felszerelések összeállításában és kiigazításában, (p. 127) “Ha a Szovjetunió meg akarná nevezni azt az egyezményt, amelyet legjobban megbánt, az kétségtelenül az 1955-ös egyezmény, hogy segíti Kínát első kísérleti atomhalmaz és cyklotron megépítésében,...ez a segítség >és azt követően kínai tudósok kiképzésé Dubná-ban az,ami Kínát atomhatalommá tette.” (p. 129) Eddig az idézetek. Amerikaiak millióival elhitette a CIA propaganda es a The Guardian, hogy a Szovjetunió nem segítette a Kínai Népköztársaságot, sót ártott annak.. Mao Csetung személyesen táplálta ezt a propagandát, így most kiderül az igazság. Ez különleges rágalmazása a Szovjetuniónak, amely, segítségével, lehetővé tette Kina felszabaditásat a neo-kolonialis elnyomás alól, es azutan a döntő eszközöket nyújtotta Kinanak, amivel megvetette iparosodásának alapja V.O. AMERIKAI MAGYAR SZÓ Kelemen András <Dovcsák bácsi A csillagok már kinéztek a felhók között, amikor elhatároztam magam, hogy elmegyek a barátomhoz. Ritkán esik errefelé, de ma szakadatlanul dörgött, villámlott. Gyönge csillagfény áradt szét egy keskeny sávra a dombok felett. Óvatosan kellett haladni. Valahogy ebben az autóban mindig úgy ereztem, hogyha más nincsen, ebben mégis otthon érzem magam. Eltűnődtem azon, hogy az élet nem egeszen úgy 7*1 sikerült, ahogy szerettem volna. Barátom mar vart es amig kívül újra elborult, mi csendesen elhelyezkedtünk az asztal mellett. Havonta egyszer jövünk össze és elmesélgetünk a múltról. Ahogy egy magazint nézegetek, hát a kép alatt olvasom, hogy a első háború utáni időkben létrejött Tanácsköztársaság egyik tagja volt Dovcsak Antal. Izgatottan ültem le és elgondolkoztam az elmúlt sok évtizeden, emlékeimen. Hiszen akkor meg fiatal fiú voltam. Barátom sürgetett, hogy csak mondjam el, hogyan is volt? • Ha mindenre jól emlékszem, 1920-as évben, vagy utana lehettünk. No, de előtte is történték erdekes dolgok. Kispesten laktunk a Deák Ferenc utcában. Édesapám, aki egyszerű rendőrként kezdte, mar 1915-ben meghalt. Anyám nagy nehezen tartotta fenn a házunkat. Mit tudtam én erről? Kertünk szomszédos volt Dovcsakekkal. Volt barackfa, cseresznyefánk is es sok-sok ribizlibokor. Állandóan a kertben játszottam. Megszállottan készítettem a téli tűzifákból apró vasúti kocsikat. A mozdonyok elejere spulnit-cémától már elfogyott darabokat erősítettem. Dovcsák bacsiek házfalánál volt az állomás es a homokbatúrt vágányok mutattak a szerteágazó vasúti “síneket.” Nagy hatással voltak ram a mozdonyok. Édesanyám, meg az egyik lakó sokszor elvitt engem a pestszentlőrinci vasutállomasra, ahol órákig figyeltem az elrohanó vonatokat. Dovcsák néni, testes idős asszony, sokszor átnézett a kerítésen es odaintett engem. Ilyenkor mindig kaptam valami süteményt, vagy gyümölcsöt. — Hogy vagy fiacskám? — kerdezte és ó is elne- zegette a sok fadarabból készített vonatsort. Egy alkalommal a kapunk előtt álltam, amikor úgy gondolom, a fia jött haza, vagy a feije volt? En már nem tudom. Megállt előttem es én illedelmesen köszöntöttem. Fekete hajú, közeptermetü, inkább erősnek látszó ember volt. Mindig aktatáskával láttam es sötét ruhában. — Mi újság, kis öreg? — és megsimogatta a hajamat. — Édesanyád is itthon van? — kérdezte mindig. Hetente többször találkoztam vele, amikor egyszer átadott egy kis lemezből készített mozdonyt. Emlékszem, feketére festett és vörösre készített szerkocsiból állott. Kerekei zöldre voltak festve és igen tetszett. Siettem édesanyámhoz, aki szomorú volt mindig. Sok teher volt a vállán és sok gond a homloka körül. Kérdezte, ki adta az ajándékot? Bólogatott es úgy mondta lassan. — Milyen jo népek ezek, fiam! Pedig nem nagyon szeretnek beszélgetni. Ekkor tudtam, ereztem, hogy mennyire hiányzik az én anyámnak, hogy kibeszélhesse magat. Elnéztem szomorú szürkéskék szemeit es szivembe szökött mar akkor a gondolat, hogy egyszer sok mindent kell szereznem, hogy boldog lehessen. — Átmegyek Dovcsak bácsiékhoz! — mondtam egy délután. Anyám másik inget adott rám és annyit mondott,hogy mindent köszönjek meg, ha megkínálnak valamivel es egy óra után okvetlen jöjjek haza. Dovcsak bácsiék is a bejárattól beljebb laktak. A ház bent volt a kert végében. Előtte süni fákkal környékezett udvar állt. Ott ültek kint az udvaron. Dovcsak bácsi mosolygósán nézett rám. Előtte sok könyv hevert, tintatartó és nekem volt megtérítve egy fehér asztalterítőn. Különös örömöket éreztem ilyenkor. Mintha nagyon megtiszteltek volna engem. Buszke voltam, hogy az utcában más fiút nem láttám náluk ,csak én jártam oda. Késó ősz lehetett, amikor egy napon sietve láttam elhaladni Dovcsák bácsit az ablak alatt. Megszűntek a meghívások, igen ritkán láttam Dovcsákékat. Csak a kis mozdonyt őriztem féltékenyen s elgondolkoztam Dovcsák bácsi kedves mosolyán... Egy reggel eppen reggeliztünk amikor kopogtak az ajtón. Anyám kinézett az ablakon. Óvatosságból, en nem tudtam miért? Aztán beengedte a látogatót. Idősebb, feketébe öltözött, feketebajuszu ember volt. Kemenykalappal. Velem nem törődött. — Asszonyom!-kezdte — szükségünk van arra, hogy pár napig igenybevegyük a házát. Anyám megdöbbenten nézett rá, magához ölelve engem. A férfi folytatta: — Detektív vagyok a kispesti kapitányságról! — mondta jelentőségteljesen.-A szomszédukról van szó, Dovcsákékról! A többit en nem értettem. De anyám mesélte el, hogy a szemközti Kovács néniék házában is minden nap detektívek figyelték Dovcsákék házat. Nem értettem s anyám csak vállat vont. Láttam meglepett arcán, hogy el van keseredve. Lakását at kellett engednie ezeknek, ha akarta, ha nem. Ebben az ismeretlen, háborúnkat vesztett világban, sok ismeretlen gondolattal találkoztunk akkor. Anyám elmondta aztan, hogy Dovcsák bácsi valami érdekes szervezetbe tartozik és ezt nem szeretik manapság. Én ebből nem értettem semmit. Közelgett a tél és fázósan húzódtunk a szobába. A detektívek nem voltak f , ... kedvesek. Alandoan az ablak mellett ültek s figyelték az utcán járó-kelőket. Aki Dovcsákékhoz kopogtatott, mar két detektív ment utána. Viszont Dovcsak bácsi nem jött haza többe. Hova lett? Mi lett vele? Sohasem tudtam meg. Egyszer az anyám annyit mondott, hogy nem találják Dovcsák bácsit, lehet, hogy meg is halt. Tekintetem a kis mozdonyra esett. 0 adta egyszer. Aztan a konyha ablakon at tekintettem at hozzájuk. A fák már nagyon hullattak a leveleiket. Szürke volt minden es szomorú. • Sokáig hallgattunk. Barátom is mesélt valamit Dovcsákról, akiről későbbi fiatalságom éveiben sem hallottam sokat. Ma is előttem van a fekete kovácsolt vasból — kőkerítésből álló utcarészlet, a kapujuk, ahol be-bejártam, amikor meghivtak. Dovcsá- kékrol sem tudtam semmit. A harmincas években anyám kénytelen volt eladni azt a szomorú házat. Nem tudtuk fizetni az adót. De most mar elhatároztam, hogy egyszer ellátogatok a Deák Ferenc utcába Kispesten. El kell sétálnom Dovcsákék előtt. Régi gyerekkorom légkörében akarom látni ezt az utcát. Dovcsákékat. _7
