Amerikai Magyar Szó, 1978. július-december (32. évfolyam, 27-50. szám)
1978-08-17 / 31. szám
Thursday, Aug. 17. 1978. AMERIKAI MAGYAR SZÓ Thiery Árpád A múlt érkezése A tanítónő az utolso kocsiban ült. Kibámult a vonatablakon. Úgy érezte, napok óta egyetlen perc pihenés nélkül utón van. A faluhoz közeledve felismert egy öreg hársfát, egy letört szélű agyagbányát, távolabb a jellegzetes majorépületet. Az utolso előtti állomás mögött ismerős volt a kőbánya lófogatu csilleszerelvénye is. Izgatottság fogta el. A megyei tanács osztályvezetőjének biztató, öreg arcát hívta segítségül. — Biztosan örül a döntésünknek — mosolygott az osztályvezető, megemelve kissé, mintegy üdvözlésképpen a konyakos poharát, — Maga a megyében a legfiatalabb iskolaigazgató, de ne felejtse el, hogy az ember ritkán lehet próféta a saját hazájában... O csak állt, bólintani, válaszolni is elfelejtett. Igen, gondolta, még csak huszonnyolc éves vagyok és ráadásul egyedülálló no. Napok óta tudott az igazgatói kinevezésről, mégis csaknem szédelegve ment ki az osztályvezető szobájából. Jolii, felállt, a fülke üvegajtótükrében végignézett sovány, fekete ruhás alakjan. A régies szabású ruha kiemelte sápadtságát. Messze volt meg attól, hogy vénlánynak nevezzék, de lelkileg már beletörődött s külsőleg is kezdett átalakulni. Az emeletes állomásépület előtt az anyja es a községi tanácselnök várt rá. Az anyjára pillantott: a száraz arcból hidegen világított rá a savőkék szempár, keskeny, karvalyos orra az évek során fenyegetően megerősödött. Tehát ilyen leszek en is, gondolta riadtan s gyorsan megölelte az anyjat. Az öregasszony csendesen sirdogált. — Nagy vihart kaptunk itt az ejjel — szolalt meg a tanácselnök. Harminc ev körüli férfi volt. Jolán barátságosan rámosolygott. — A villám elintézte a transzformátorunkat, a község also utcái pedig csaknem elúsztak — bátorodott fel a tanácselnök. Nikotinos fogai előreugrot- tak, a kezében szorongatott mezei virágcsokrot átnyújtotta a tanítónőnek, majd kézbe vette a bőröndöt. A két fekete ruhás nó szó nélkül követte. — A nagybátyád kint van az erdőn — szolalt meg az öregassszony a fatelepnél. — Nem tudott eléd jönni, de vacsora után ott lesz nálunk, megígérte. Akik szembe jöttek az utcán, félreálltak a járdáról. Köszöntek s kíváncsian néztek Jolánra. A tanítónő el akarta venni a bőröndöt a tanácselnöktől. — Hagyja csak, hadd vigyem! — hárította el a férfi. — Maga egyelőre még vendégnek számit. A vendég pedig nem cipelheti a csomagját. — Nem vagyok en itt vendeg. — Evekig nem járt mifélénk, igy hat most jelenleg vendégnek számit. Jolán ismét elmosolyodott. — A Balaton mellett tanítottam hat ’vig. A férfi elismerően nezett . a tanítónőre. — Az aztan az előkelő hely, a Balaton... — Ót kilométerre voltam Siófoktol egy kis faluban. A víznek még a szagat sem ereztük. Az öregasszony közbeszólt. — A hat év alatt csak egyszer volt itthon, amikor az apja meghalt. A temetésre hazajött. — Ismertem az apját — pillantott az elnök Jolánra. — Akkor meg a iárasnál dolgoztam. Derek, igaz- sagszererő ember volt. Nem szóltak többet. A tanácselnök a kapunál elköszönt. Az alacsony kerítés fölött a hazba igyekvő feketeruhás nők után nézett, es azt gondolta: — Holnap megmondom neki az igazságot, hogy amikor a járásnál mondták, hogy Barna Miklós helyére a megye egy nőt akar jcüldeni, egy csöppet se lelkesedtem. Pedig vigasztaltak, hogy semmi okom a panaszra, mert kitüntetessél vegezte az iskolát, idevalósi is, evekig falusi iskolában tanított, es ha jól bánunk vele, egyhamar nem lesz gondunk iskolaigazgatóra. Megmondom neki, hogy mit gondoltam, de ha mar igy történt mégis, en nem fogok ügyet csinálni magamnak abból, hogy nó az iskolaigazgatónk... Az öregasszony leült a konyhában, előhúzta a sámlit és fekete harisnyas lábait nyomkodta. Jolán hozzákezdett a kicsomagoláshoz. Tétova volt, nem tudta, hogy mit hova tegyen. Az Öregasszony csöndben figyelte a lányát. — Csináld úgy, mint aki hazajött — szolalt meg. — Meg lesz majd mindennek a helye — pillantott Jolán hálásan az anyjara. — Itt majd férjhez is mehetsz. — Nem akarok férjhez menni. — Nem? Csodálkozott el az öregasszony. Jolán, hogy elejét vegye a további kérdezősködesnek, szappannal, törülközővel hátra vonult a kamrába, kiöblítette a lavórt, majd levetkőzött s megmosakodott. Ebéd után kiment a temetőbe. Sokáig ácsorgott az apja sírjánál. Elérzekenyulve nézte a fehér kőkereszt közepében az ovális, mar fakuló fényképét. A kép fiatal korából ábrázolta az apját, ahogyan Jolán még gyerekkorából emlékezett rá. Szomorúan nezte a kőkeresztet: nem kérhetett tanácsot az apjától, segítséget még úgy sem, pedig mind a kettő ráfért volna. Heteken át készült erre a megemléke- zesre, most mégis váratlannak és megoldhatatlannak latta helyzetet, amin ráadásul már változtatni sem tud. Az idegen faluban a lelke mélyén idegen maradt s szabadon vágyódhatott a szülőfaluja után. Az egyetlen itteni biztató mozzanat a tanácselnök felbukkanása volt, ahogy ott állt az állomáskert rozsdás, kirongyolódott drótkerítése előtt, kezében a mezei csokorral, olyan természetességgel, mintha nap nap után láttak volna egymást. Megkereste Barna Miklós iskolaigazgató sírját is. Letett rá néhány szál virágot. Vacsora után megérkezett a nagybátyja. Gyűret- len fehér inge kiemelte vékony arcat, mely kéményén szinte belemetszett a levegőbe. Ünnepélyesen megcsókolta Jolánt. A tekintete titokzatos volt. Jolán azt gondolta: most valami prédikáció következik. — Láttam, hogy az első utad a temetőbe vezetett — kezdte a nagybátyja elismerően. — így van ez endjén. — Látott engem? — kérdezte a lány. — Volt, aki látott. Jolán nagybátyja egy gondosan becsomagolt, la - posra hajtogatott nagy borítékot tett az asztalra. — Mi ez? — kerdezte Jolán. — Bontsd ki. majd meglátod — biztatta a nagybátyja. — Mégis r — Egy eredeti es két hiteles másolat. Jolán bizonytalanul pillantott a férfira, majd óvatosan bontogatni kezdte a lapos csomagot. A férfi nyugodtan várta a következményeket. — Tizenkét éve ó'rzöm ezeket. A tanítónő kisimította az összehajtogatott leveleket, mindegyikbe beleolvasott. — Hogy jutott ezekhez? — pillantott fel sápadtan. — Ne törődj vele! — De én tudni akarom, hogy jutott ezekhez? — Nem loptam, abban nyugodt lehetsz. Megfizettem annak, aki szerezte. Az a fontos, hogy a kezedben van. — Az en kezemben? Minek ez nekem? — Hogy tudd meg, mi volt. — Mindenre emlékszem. — De ez a három levél adu a kezedben. Most, hogy ide helyeztek iskolaigazgatónak, elégtételt vehetsz magadnak azokon, akik el akarták vágni az utadat. Szótlanul ültek a selyemboritásu Öreg csillár fényé alatt. Jolánnak is, meg a nagybátyjának is külön csöndje volt, amely hallgatásra intette őket. Később a férfi felállt , az asztalhoz tolta-a széket. — Reggel átjövök, és majd megmondod, hogy mi lesz az en dolgom. — A magáé? — En mindenre élethu pontossággal emlékszem. Napra meg tudom mondani, hogy ki mit mondott, Szó szerint. Az anyja már lefeküdt, amikor Jolán belekezdett a levelek olvasásába. Az első levél. “Bejelentjük, hogy Gál András lakosnak a lánya. Gál Jolán ott járt önöknél tanítóképzőbe, és ott van kollégiumban is. Annak idején még nem tudtuk azt, hogy Gál András, vagyis az apja, kulák. Folyó évben megallapitást nyert, hogy a község legnagyobb kulakja, amit csak most sikerült fölfedni. Nem szeretnénk, hogy a lánya tanító legyen, és a jövő ifjúságát ö tanítsa. Ezért javasoljuk és kérjük az elbocsátását. 1952. október 17.” A második levél. “Gál Jolán I. osztályos tanulónkkal kapcsolatban olyan átiratot küldtek a megyei oktatási osztályra, amely szerint tanulónk édesapja a falu legnagyobb kulákja, és ennek alapján kérik az iskolából és a kollégiumból való eltávolítását. Az oktatási osztály végrehajtás végett kiadta nekem az iratot. En beszeltem a Kislánnyal is, majd behivattam az édesanyját azzal a szándékkal, hogy a lányát vigye haza. Édesanyja nálam elmondta, hogy sem a fel- szabadulás el&tt, sem azóta vagyonnal nem rendelkeztek. Férjé a felszabadulás előtt, mint molnársegéd dolgozott, majd a gabonafelvásárláshoz került. Később betelepült hozzájuk egy idős házaspár, akiknek volt nyolc hold juttatott földjük, ennek egy részét müveitek Gálék két éven át. Azóta már ezt se művelik, es a hazaspar is elköltözött tőlük. Az oktatási osztállyal megbeszelve, most igazoló iratokat kertünk be. Tekintettel, hogy súlyos politikai kérdésekről van szó, felkerem, szíveskedjenek meg egyszer kivizsgálni, hogy Gál András valóban kulák-e, mikor és milyen szerv nyilvánította annak, minek az alapjan? Ennek hiányában nem tudjuk mi sem az intézkedéseket foganatosítani. 1952. november-ll.” (folytatás a 10, oldalon) _ 9
