Amerikai Magyar Szó, 1978. július-december (32. évfolyam, 27-50. szám)
1978-08-10 / 30. szám
Thursday, Aug. 10. 1978.- AMERIKAI MAGYAR SZO 9 Móra Ferenc KALCINÁLT SZÓDA Mindenkinek ad a sors fiatalkorában olyan kalandot, amire meg öregen is szivdobogva gondol vissza. Az én fiatalságomnak az volt a felejthetetlen kalandja, hogy egy esztendeig inasiskolai tanitb voltam. Álmomban meg ma is megesik, hogy az vagyok, s olyankor mindig átverejtékesedik a fejem alatt a kisvankos. Fiatal ujságiró voltam akkoriban, s eleg emberségesen megfizettek: kaptam egy hónapra száz koronát. Ez sokkal több volt ugyan, mint amennyit Öreg újságíró koromban keresek, de azért el lehetett költeni ezt is. Ram fért volna meg valami mellekstallum. Legalább olyan, amelyiknek a jövedelméből részletfizetésre megrendelhettem volna a Klasszikus Regénytárt. (Havi részlet öt korona.) Mindig kedveltje voltam a sorsnak, s mint szolid és jő erkölcsű ifjú, előkelő protektorokkal is rendelkeztem. Bejuttattak az inasiskolába havidijas tanítónak. Tanítottam heti egy órát, minden kedden este hattól hétig, és ezért kaptam a város pénztárából havi tiz koronát. Közismeretet fog tanítani - mondta az igazgató, ahogy bemutatkoztam neki, es ideadta az előirt tankönyvet is. Nagyon erdekes könyv volt, találtatott benne csillagos ég, váltóisme, községi autonómia, légtünetek, Dugovics Titusz, baromorvolás és észak-amerikai szabadságharc. Mindjárt láttam, hogy nagy tudós lehetett, aki csinálta, csak éppen vidéki inasiskolában nem tanított soha. jól is sejtettem: a könyvet maga az iparoktatási főmufti irta. — Nono hiszen nem a könyv a lényeg az inasiskolaban, hanem a fegyelem, a fegyelem! — adja a használati utasítást az igazgató, különben erdemes öreg pedagógus, és nekem mindmáig igaz, jo barátom. — Fegyelmezni, fegyelmezni: ez a fo! — mind ezt mondták a többi kollégák is. Voltak vagy húszán, elemi tanítók, középiskolai tanárok, valameny- nyien edzett hősei az inasoktatasnak. Volt, aki megtapogatta a karomat, és aggodalmasan csóválta meg a fejét, mert vékonyallotta. Volt, aki azt tapasztalta, hogy a sétapálcával is lehet boldogulni, de kik legtöbb jóakarattal voltak hozzám, azok a méterrudat ajánlották. Tudnüllik, hogy amint az osztályba belépek, a meterrudat kell találomra az inasok közé vágnom, akkor csönd lesz. Húsz esztendő távlatából visszanézve a gyakorlatiasság pálmáját a méterrudasoknak kell adnom. Azonban én húsz esztendővel ezelőtt se voltam, gyakorlati ember. Én tanítani akartam, nem fegyelmezni. Azt hittem, ezért fizetik nekem készpénzből a havi tiz koronát, hogy segítsek az istennek embert teremteni abból a csordából, amit úgy hívtak, hogy inasiskola. Nem tudom, hogy Daniel mit érezhetett az oroszlánok vermében, de az valami olyasféle lehetett, mint ami az en torkomat szorongatta, mikor először leptem az inasok köze. Bógés, nyerítés, meke- gés, kukorékolás, nyávogás fogadott, és minden bűzök közt a leginfernálisabb emberbűz. Negyven inasom volt, mindenféle szakmából, a szennynek, a testi-lelki elhagyottságnak, a magát való es tenyésztett durvaságnak olyan hadserege, hogy nagyon vakmerő fiatalúrnak kellett nekem lennem, ha egy esztendeig kibírom koztuk. Pedig kibírtam, mégpedig úgy, hogy se én nem . * tettem kárt obennük, se Ók énbennem. Es nem kellett hozzá méterrúd se, csak eppen az kellett, hogy ne nyúljunk hozza a közismerethez, mert attól mindnyájan elkárhoztunk volna. Egyszer vaktában kinyitottam a könyvem valahol: A szóda című olvasmányra nyitottam. Aztán vaktában rámutattam egy egérképu inasra. — No, olvasd! A gyerek pedig olvasott, hogy a szóda legfinomabb fajtája a kalcinált szoda. Ezt aztan olvasta kandiáknak, kancsináltnak, és csak azért nem tört ki a nyelve szegénynek, mert engem elfutott a düh, — Milyen inas vagy te, fiam? — Szabóinas. Hát a keserves pontius-pilátusát annak a m. kir. állami iparoktatási szaktudománynak! En tanultam az egyetemen természethistóriát, nyelvtudományt, csillagászatot, múvelodéstörtenetet, esztétikát, politikát, de a kalcinált szódának a nevével soha ebben az életben nem találkoztam. Hát minek kelljen azt tudni egy istenadta szabóinasnak, amit az egész magyar képviselóhaz es főrendiház együtt se tud! Máskor az alkotmánytannal tettem próbát. Úgy kezdődött az olvasmányunk, hogy “a legelső magyar ember a király”. Ahogy a végére értünk, vallon fogok egy buflifeju kamaszt. Mocskos, fehér kötője s a derékmadzagján lógó fenőacel mutattak, hogy a vérben dolgozó iparral jár jegyben. Magyarul: meszarosinas. — Miről olvastunk most, fiam? — A király rul. — Mit olvastunk róla? — Nem tóm. Hát hogyne tudnád. Mifele ember a király? — A királ? A királ az királ. Az nem embör. — Nem? Hát mi a csuda? — A királ? A királ, az csak egy katona. Mármost azt mondjam neki, hogy “számár vagy, fiam”? De akkor én hazudok, azt pedig én az iskolában szégyenlenem. Inkább lemondok az alkotmánytanról. Majd tanítanak azt a buflifejúnek a katonaságnál. A pragmatica sanctiórol is volt egy szép olvasmányunk, mert az is beletartozik az inasi közismeretbe. Alighanem valami akadémikusból lehetett kinyírva, mert egy csöppet értelmetlen volt. (De csak éppen annyira, amennyire a tudomány komolysága megkívánja.) Megpróbáltam a nevezetes es költséges törvényt a gyerekeimnek elmagyarázni a maguk nyelven. Aki nem aludt, vagy legyet nem fogdosott, az hallgatta is türelmesen. — No, fiam — simogattam ki egy hét múlva egy hőka gyereknek a haját a gyulladásos szeméből —, hát tudod-e meg miről meséltem a múltkor? Szelidképü, csendes, jó gyerek volt, mindig vegig- aludta az órát. Most is elásitotta a felelet felét, belepislogva a könyvbe: — A ... a ticárol. — Ne beszélj csacsiságot, te. Mi az a tica? — Vagy ize... a cicáról. — Mi a mesterséged? — emeltem föl az állat. — Pék vagyok. — Hány órakor feküdtél le az éjszaka? — Háromkor. — Mikor keltél fel? — Fél hétkor. — Mikor fekszel le ma? — Megint háromkor. — No, jól van, kisfiam, feküdj ra szépén a karodra, és aludj egyet hét óráig. Máig is azt hiszem, hogy ezert a bűnömért száz esztendőt elenged nekem a jó Isten a purgatórium- ban. Viszont külön szurokfürdöt érdemelnék azért, ha lett volna lelkem tovább nyaggatni a pragmacica- val egy tizenegy eves gyereket, aki naponta negyedfel órát alszik. Es máig se teszek szemrehányást magamnak érte, hogy önhatalmúlag megreformáltam az inasoktatást, kidobtam a tan tervből a közismeretet, es negyven inasgyereknek az Ezeregyéjszakát adtam elő heti egy órában. Ez is ért annyit, mint a - méterrúd. Mig a többi osztályokban egész esztendőn át csattogva, pufogva, ordítva, jajgatva folyt az em- berszelidités, minálunk olyan csönd volt, amilyen csak egy kirgiz jurtában lehet, mikor az egesz sátoralja gyerek körülüli a mesemondót. Az am, csakhogy a jurtában nincs vizsga, az inasiskolaban meg van. Úgy kívánja, a törvény, hogy olyankor feljön a katedrára egy iparoskeblií honfitárs, és az számonvegye a tanítótól mit adott tiz hónapon keresztül tízszer tiz koronáért. Az en vizsgabiztosom nagyon tekintélyes ember volt. Nagy hasa, aranylánca akkora, hogy megbirná a kutosórfát, s tán három háza is a Belvárosban, a gyulladásos szemű kis inasok téglává vált álmaiból. Azonfelül valami adócsalási ügye is volt akkoriban, s azt az újságírók piszkálták ki, mert már akkor is minden rosszat azok követtek el. Egyszóval egészen renden való volt, hogy mérgesen nézzen rám a vizsgabiztos, és leszamarazzon az inasaimon keresztül. Hiszen a szó köztünk maradion ,meg is érdemeltük. Ha Ali babát és a negyven rablót adhattam volna föl, vagy Alladint és a xaxabarlangi lakatot, akkor nem lett volna semmi baj. De igy bizony nemcsak a gyerekek ökögtek-bakogtak, hanem nekem is égett mind a két fülem. A váratlan fordulatot maga a vizsgabiztos provokálta ki, aki nagy emberek szokása szerint elkapatta magát a hatalom által. Valamelyik suszterinasommal számlát írattam a nagy táblára. Legnagyobb meglepetésemre egesz rendesen megcsinálta. Gyanakodtam ugyan, hogy nem éntőlem tanulta, de hát ahhoz a nagy hasú ómagasságának semmi köze. — Derek gyerek vagy — veregettem meg a fiú ragadós képét. — Szamár vagy — harsogott le ránk a tekintély a katedráról. — Miért Írtad a májust kis m-mel? Meg azt se tudod, hogy a szemelneveket nagy betűvel írják? Addig csak keresztben feküdt bennem az ördög, de most már talpra ugrott. Hát te akarsz nekem imponálni, te arannyal megpantoltkukoricagombóc? No, majd imponálok én neked úgy, hogy megre-- pedsz bele! Kiintettem egy szemfüles borbélyinast. — Te tudod, mi az a kalcinált szóda, ugye? — nézI n tem ra erősen. A gyerek rám bámult, de ahogy a szemem sarkával oda vágtám neki, bátran megfelelt: Tudom. Az az erős szóda. — Úgy van — bólintottam ra. — Hat mit csinálnak ebből az erős szódából? Magam is kiváncsi voltam rá, mi a fütyülő fülemi- let lehet erre felelni.. El voltam készülve, hogy mindent ráhagyok, akármit talál ki. — Spirituszt. — Bravo — hajolt előre a katedráról a nagyember. Tudtomra akarta adni, hogy ó is tudja ám ezt, (folytatás a 10. oldalon)
