Amerikai Magyar Szó, 1978. július-december (32. évfolyam, 27-50. szám)
1978-12-28 / 50. szám
12 Thursday, Dec. 28. 1978. .AMERIKAI MAGYAR SZO SPORT- SPORT-SPORT-SPORT SO FEU 1FVTB1LL-TÍBTÉNELEMBÍL Huszonöt esztendeje történt, de ma is elevenen élnek bennem a “6:3”-as angol-magyar emlékképei. Szerencsés sporttudósitó vagyok, mert személyesen ismerhettem az immár legendás londoni győzelem magyar hőseit. Mielőtt felidézném a részleteket, egyetlen percig, pedig többet érdemelnének, hadd idézzem fel először is annak a két játékosnak az alakját, akik most már nem lehetnek a hajdani diadal 25. évfordulóját ünneplők között. Az egyik: Zakariás Tozsef, akit hallatlan szorgalma es munkabírása miatt méltán nevezhetünk a zöld gyep “napszámosának”; a kis Zaki, amint rajongói nevezték, úgy rohangált a pályán, mintha két tüdője lett volna. És a másik, aki olyan gyorsan, éppen az 1978-as világbajnokság idejen távozott el az élők sorából: Bozsik József, akit játszótársai “Cucu”-nak hívtak és nélküle talán nem is válhatott volna “aranycsapat”^ az akkori idők magyar labdarúgócsapata. Sohasem felejtem el, amit egyszer Bozsik mondott nekem az “évszázad mérkőzéséről”: — — Londonrutunk dötr öt-hat hétig minden esté’ elmentem kóborolni a pesti utcákra és közben igyekeztem elképzelni a londoni találkozó legapróbb részleteit. így próbáltam magamat ráhangolni a rám varo feladatra. 1953. novemberének huszonötödik napjara minden magyar futballista hasonló alapossággal készült, es a vezetők is minden aprónak latszó részlettel is foglalkoztak. Sebes Gusztáv, az akkori szövetségi kapitány erről igy beszelt: — 1953 a magyar labdarúgás történetének talán legszebb esztendeje volt. Különösen ragyogó fegyverténynek számított a római 3:0-ás győzelmünk. Előzőleg ugyanis 27 évig nem tudtunk győzni az olaszok ellen. Körültekintően készültünk a londoni útra. Nem sokkal az utazásunk előtt odakint jártam a szigetország fővárosában es megtekintettem a FIFA válogatott Anglia-mérkőzést. 4:4 volt az eredmeny. Amikor befejeződött a játék, akkor futball-cipót húztam fel, labdát kértem es kipróbáltam,milyen hires a Wembley-stadion gyepszönye- ge. Távolról minden más. A Wembley fűve messziről gyönyörű. Futni azonban rendkívül fárasztó rajta, mert süpped es szinte visszafogja a labdat. Különleges az angol labda is, ezért néhányat hazahoztam magammal, hadd gyakoroljanak vele a londoni utazás előtt a fiúk. Sebes Gusztáv felidézte az angliai szereplest megelőző budapesti magyar-svéd találkozót. 1953. november 15 -én a Népstadionban ott ült a díszpáholyban az angol futball egesz vezérkara. A legjobban Winterbotton kapitány figyelt, aki amint ilyenkor szokásos, ki akarta kémlelni a magyar “^ól- gyártók” nem annyira ipari, mint inkább művészi titkait. Sokat akkor a svedek ellen Puskástól, Ko-, csistol, Hidegkútitól, Bozsiktol és társaiktól nem látott. A magyarok nem remekeltek, a végeredmény 2:2 lett és ha jól emlékezem, az első félidőben a labda be sem került . ’égek halójába. Itt azonban álljunk csak meg eg) xianatra. Elképzelhető, hogy ebben a magyarok számára szokatlan angol gyártmányú labda is szerepet játszott. — Nem is tetszett ez a mi játékosainknak — folytatta Sebes Gusztáv a múlt felelevenitéset. — Kertek engem a szünetben, hogy cseréljük ki a labdat. Erről hallani sem akartam. A sovány döntetlent az angol megfigyelők es újságírók elegedetten fogadtak. A Daily Express tudósítója ezt telefonálta Budapestről lapjának Londonba: — Közönségünk, ha fogad, akkor a pénzét nyugodtan felteheti az angol győzelemre! Nem volt valami fényes a magyarok hangulata, ezért Sebes Gusztáv úgy gondolta, az a jobb, ha Puskásék minél hosszabb es szebb utón jutnak el a •szigetországba. A csapat ezert nem repülőgéppel, hanem vonaton jutott el Európa nyugati részébe. Párizsban könnyű szórakozásként a magyar válogatott a Renault gyár csapatával játszott. A hálás közönség sokat tapsolt a piros-fehér-zöld színeket képviselő labdarúgók cselei és góljai láttán. Lassanként eltűnt a rossz kedv. Londonba már ismét a kellő önbizalommal érkezett meg a társaság, bár az érkezés után a repülőtéren elhangzott egy váratlan kérdés: — Ki a magyarok balhátvédje? — kérdezte valaki nagy hangon angolul, majd egy készséges tolmács azonnal lefordította magyarra is. — En vagyok, Miért? — kérdezte Lantos Mihály gyanútlanul. — Maga nem is fog a labdába rúgni a Wembleyben — válaszolta a nagyhangú angol. Az óreg Stanleys nagy magus lesz a mi jobbszélsönk. Matthews úgy cselez, hogy ilyesmit maguk ott a kontinensen még elképzelni sem tudnak. Lantos Mihály elvörösödött arccal hallgatta a szöveget. Amikor november 25 -én 105 ezer nezo előtt, a holland Leo Horn sipjelere elindult 90 perces útjára a labda, a magyar csapatból senki sem gondolt a repülőtéri ugratasra. Negyvenötödik másodperc: Bozsiknal a labda, vezeti néhány meteren át, az angolok hátrálnák, majd “Cucu” olyan higgadtan néz korúi, mint a kispesti grundon, amikor meg rongylabdát rúgott, azután felismeri, hogy Hidegkútihoz továbbíthat, mert ot nem őrzik. A magyar középcsatár csinált egy olyan káprázatos cselt, mint amilyent a hazai közönség a jó öreg Stanleytól várt, azután 16 méterről látványosan és védhetet- lenül lőtte a labdát az ellenfél hálójába. Nem maradt el a káprázatos folytatás sem. Végig a magyarok fölényé jellemezte a találkozót, bár a vendéglátók nem ismertek elveszett helyzetet. A félidő végén Hidegkutiék már 4:2-re vezettek. Szünet után sem változott meg a játék kepe. Időnként a magyarok olyan tűzijátékot mutattak be a pályán, hogy gyakran lelkes tapsra késztették a 105 ezer nézőt. A mérkőzés krónikájához tartozik, hogy a második félidőben a piros mezes labdarugók még kétszer juttatták el a labdát Merrick halojaba, mig az angolok egy gólt szereztek. így alakult ki a 6:3. Hidegkúti volt a legeredmenyesebb magyar játékos. Az ő nevehez három, Puskáséhoz kettő, Bozsikéhoz egy gól fűződik. Jellemzésként a londoni Times véleménye a mérkőzésről: — Futball- történelmet csináltak a magyarok azáltal, hogy Angliát a földön, a levegőben es a taktikai harcban egyaránt legyőztek! Frank Coles angol újságíró tömören igy foglalta össze a véleményét, amely túlzás nélkül tükrözte az akkori helyzetet: — A mestert megillető köpeny ezúttal a magyarok vállára került... Ki tudja, hogy hányszor elemezték mar itthon es külföldön,hogy minek köszönhető a hajdani diadal. Hidegkúti villámgyors góljának? A káprázatos cselek sorozatának? Általában a technikai fölénynek? Sebes Gusztáv erről késóhb igy vélekedett: — Csatáraink mozgékonysága rendkívüli módón megzavarta a megszokott posztjukhoz annyira ragaszkodó angol védőjátékosokat. És meg egy körülmény. Akkor és később egyaránt sokan kérdezgették tőlem:“Hány klasszis volt 1953-ban Magyar- ország válogatottjában?” Nem ót vagy hat volt benne, hanem tizenegy! Csapat volt. — Nagyszerűen ismertűk egymast— igy-foglalja össze véleményét Buzanszky Jenő. — Ha történetesen Bozsik felugrott fejelni, amint begörbítette a hátát, ebből mint valami titkos jelből ki tudtam olvasni, hogy milyen irányba küldi a labdat. Ma már mindez futball-tortenelem. Megvallom jo felidézni a 6:3 mozzanatait, azért is, mert azóta annyira megváltoztak ebben a rendkívülien népszerű sportágban a nemzetközi erőviszonyok, hogy egyelőre elképzelhetetlen ilyen aranyu magyar győzelem a Wembley-stadion gyepszónyegen. Nagyapák az évforduló napjaiban a terdűkre ültetik az unokáikat es igy meselnek: — Egyszer volt ’gy csapat: Grosics, Buzanszky, Lorant, Lantos, Bozsik, Zakarias, Budai II., Kocsis, Hidegkúti, Puskás és Czibor. 6:3-ra legyőzte Angliát, szép volt, tálán igaz sem volt (!?) Molnár Károly €RT€K€S SZ€ LVCnv Lapunkat az újságárusoknál vásárló olvasóink értékes könyvjutalomban részesülnek, ha kivágnak és megtartanak nyolc különböző számozású szelvényt. Kéijük, Írják a megfelelő helyre az újságárus címét, ahol a Magyar Szót vásárolják. MAGYAR SZÓ 2 Újságárus cime:.................................................... Beküldő neve:..................................................... Cime:..................................................................... Varos:.......................................Állam:............ Zipszám: ............................................................... LFXT. 1995