Amerikai Magyar Szó, 1978. július-december (32. évfolyam, 27-50. szám)

1978-12-28 / 50. szám

Thursday, Dec. 28. 1978

FEKETE GYULA:

fl FALU SZÉPE

REGÉNY

Margit a legkisebbek köze' tartozott, s amióta a bátyja is magára hagyta, senki sem törődött vele. Ha hallgatott, bámult vagy csodálkozott, szivesen eltűrték a közelükben a nagyobbak is, de elzavartak, es mégis verték, ha terhűkre volt. A szomszéd Afrá- ék legkisebb fia, Ferus, vette néha pártfogásába. Ferus még Lajcsinál is feljebb járt egy osztállyal, es Margit nagyon boldog volt, ha ilyen nagy Fiúval játszhatott. Amellett Ferus pártfogása többet ért, mint azelőtt a Lajcsié; őt az erősebbek sem mertek bántani, mivel ót nagytestvére volt, és mind az ot: fiú.

Egy forro, nyárvégi délután, mig a többiek saros- kodtak, Ferus, kicsit messzebb, a fűzésnél, levetkó'- zott, es belegázolt a vizbe. Buzogányt akart szedni; volt arra beljebb egy gye kény sziget, ahonnan meg nem kopasztották le a gyerekek a buzogányt. Margit nem mert utanamenni, csak a partról kiabált, hogy neki is törjön. Kidobott neki egyet, de rövidre sikerűit a dobás, s a buzogány a vizbe toccsant.

Meredek volt a part azon a részén, e$ Margit megpróbálta a fűzfabokorba kapaszkodva kihalászni a buzogányt, közben azonban megcsúszott egy síkos gyökéren, s belebukott a tóba.

Kiáltani nem mert, csak vergődött, csapkodott, nyelte a vizet, es mire a fiú kihúzta a partra, mar alig tudott magáról, s az arca, a nyaka, sötet-szeder- jes volt. Minden izében reszketett, oklendezett a sírástól és a rémülettől, s vizet hányt.

Elbújtak a bokrok köze. Ferus lehúzta róla a csu- romviz vászoningecskét, kicsavarta, és felakasztotta szaradni. Később összenevettek, es el is felejtettek az egeszet. Meztelenül kucorogtak, és várták, hogy megszáradjon az ing. Ferus nézegetni kezdte ot, s azt mondta, hogy neki csak fiútestvérei vannak, pedig szeretné, ha volna egy kishuga, mert a lányok másformák, mint a Fiuk, neki legalábbis sokkal érdekesebbek.

De majd feleségül veszi őt, es az éppen olyan lesz — talán még annál is jobb lesz —, mintha a testvére volna.

Egyikük sem árulta el otthon a vizbeesést.

Ezután mindennapos volt, hogy Ferus elhívta Margitot a füzesbe, vagy a kertben a málnabokrok möge. Mindig nézegette, es azt mondta, hogy most golyanénit játszanak. Margit szivesen ment, és valamiből azt is megértette, hogy ez a játék kettőjük ügye, s éppúgy hallgatnia kell róla masok előtt, mint a vizbeesésről.

Ezen az őszön Margit is járt mar iskolába. Ferus mindén reggel bezorgetett a kapun es hármasban indultak el. A környékbeli rossz Fiúk tartottak tőle, es akkor sem merték békával megdobálni Margitot, ha egyedül jött hazafele. Szabad délutánokon is átjárt hozzájuk Ferus, es mindig kieszelt valami érdekeset: burokból dudát csinált neki, vagy kukorica- szarbol .hegedűt. Malacokat is csinált’, vadgesztenyéből; meg dióhéjból vitorlás csónakot, es megúsztatta a kacsavályuban.

Meg egy-két évig tartott ez a barátkozas, azutan észrevétlen abbamaradt, es ha véletlenül talalkozAMERIKAI MAGVAK SZÓ

tak, csak ügyetlen szavak jöttek a nyelvükre; nem tudtak miről beszélni.

Teltek az egyhangú falusi elet kóznapiai, esztendők múltak, es semmi sem történt; nyaranta a babonái gyerekhad birtokába vette a vaTyoggódrót, amely szintúgy semmit sem változott: a sas kiölte a füvet, a gyékény a sast; a szúnyogokat elkapkodták a békák, a békákat meg a gólyák nyeltek el.

Ferus, amikor bevonult katonának, ellátogatott Kötelesekhez is, de Margit akkor már nagylány volt, melyfekete szeme az anyjáé, fürge mozgása az apjae, tartása pedig azé a lányé, aki tudja magáról, hogy szép. Egy alkalommal már az uj postamester is haza- kisérte, K. Tóth Károlynak, az alvég legnagyobb gazdájának a Fia pedig, aki második éves katona volt, levelet irt neki. Margit ekkor már elmúlt tizenhét eves, és Ferus nem mondhatta neki, hogy feleségül veszi, mint hateves korában, a füzesben.

Nyár volt, junius utolsó vasárnapja, délután. Melegen sütött a nap, de még jólesett a melege. Kötelesék háza vakító fehéren világított a rátűző fényben, mintha csak tegnap meszelték volna. Előtte teljes pompájában virított a kiskert, vérpiros, sárga, kék, fehér színek izzottak ki a puha zöldből; kerek agyakban a szegfű meg a viola, a léckerítés menten rézvirag, azutan a dália tömött labdái, a petúnia sokszínű tölcserkéi, aszalvia vörös pöttyei: az agyak szegélyén százszorszép, egy sor piros muskátli pedig a falnál, az ablak alatt.

Margit ebéd után szedett egy csokorra valót a tiszta szoba asztalara.

Az anyja éppen végzett a mosogatással. Nem szolt semmit a virágra, de látszott rajta, hogy sajnálja a pusztítást.

— A fenének kellett még a szép cipót felhúzni, csak elpiszkolod — mondta.

Margit levetette a cipőt, és csettegő papucsban ment ki a kúthoz. Vizet húzott a kupába, s egyenletes, szép hurkokkal fellocsolta a ház előtt az udvart. Az anyja ezalatt a kiskacsákat etette az istálló végen. Ijedten jött:

— Hallod-e? Egy kiskacsa hiányzik, nem latod itt valahol? — körüljárta az udvart, s átment a nagy kertbe.

A koz torkánál elporzott egy szekér. Sokszoknyás matyólanyok ültek rajta, szemben egymással a hosszú szekéroldalakon, mint sürgöny dróton a verebek. Valamelyik gazda aratói; az Also-nyomá- son már vágják az árpát. Margit az eloszló porfelhőn felejtette a szemét egy kis időre, majd a kütnál újra megtöltötte a locsolókupát. A kapuhoz indult, hogy ott is fellocsolja az udvart, s eppen akkor fordult be a sarkon két katonaruhás. Ferus volt meg a komája, a Pusztabiró-fiu; mindketten elsóeves latonák. Ok is tegnap érkeztek meg az aratási szabadságra, egész csapat falubeli katona jött az esti vonattal.

A fiuk megálltak. Ferus kicsit hátrább, a Puszta- biró-fiu meg rákőnyókőit a kiskert léckerítésére, úgy nezett befele.

— Szép lesz már! — mondta.

Margit letette a locsolokupát, de nem ment közelebb. '

— Szabadság?

Ferus sem mozdult előbbre a komája mogul. Csak nezett.

— Hazaengedtek — felelt Pusztabiro.

— Meddig az tan?

— Két hét, ha igaz. Akkor rántanak be, amikor akarnak.

— Ez a rohadt háború... mikor lesz ennek vege?

Ferus — lehet, megerezte, hogy ez a kerdezöskódes a szabadságról meg a háborúról nem őket illeti, hanem mast illet — lassan elfordult, rágyújtott egy cigarettára, s közönyös keppel fújta a füstöt.

Kis szünet után megint Pusztabiro Józsi válaszolt.

— A jóeg tudja azt. Mar nemigen, hagyják abba minélkülűnk.

Nesztelen rőppenessel elsuhant koztuk egy fecske. Egyhangú kopacsolás úszott utana; valahol a szomszédban kaszat vertek.

— Te meg de hallgatsz - szólalt meg hirtelen Margit, s átnézett a Pusztabiró-fiu válla fölött. — Tan a kaszamyaban jobb vöt?

Ferus megvonta a vállat, es furcsán elmosolyodott. Közelebb lépett, a léckerítésre könyökölt ő is. Szokatlan volt igy: rövidre nyírt hajjal, rossz szabású, vedlett bakaruhaban. Mintha nem is az a formas kis legény volna, aki katonának elment.

— Tudod, Margit, úgy van ez ... — kezdte az előbbi furcsa mosolygással s elkomolyodott: — ... adj egy szál szalmát, alágyujtok én avval a nagyüstnek is.

— Úgy a. - Margit elnézett, kicsit megzavarodva, s fölöslegesen igazgatta a kötényét. A locsolokupát újra kezbe vette.

— Látom, minekünk nem is örülsz — kezdte megint a Pusztabiro-fiu. — Vagy fontosabb dolgod van?

— Úgy a. Ha titeket nézhetlek!

— Hiszen rank fér.

Józsi pulykatojas képe vidám volt, es kőtÓdó mosolygás vibrált a szájaszőgletén. Ferus még mindig ugyanúgy állt mellette, a lécre könyökölve, de most egykedvűen babrált a cigarettájával, s mely szippantás után egy bordovörós rézviragra fújta a füstöt. Nyílt, barna szemében most ott homalylott valami idegen árnyék.

Margit bizonytalanul maga elé loccsantott egy hurkot. Első pillanattól fogva érezte, hogy illene behívnia a két fiút — közvetlen szomszédok voltak Pusztabiróék is, csupán a szűk köz választotta el a két portát —,sazt is pontosan tudta, miért nem hívhatja be őket.

Kellemetlen volt a hallgatás.

— Csakugyan... — jutott az eszebe, és letette a locsolókupát, mert nehéz volt — nem láttatok a közbe egy kiskacsát? Édesanyám mondja, híja van egy, a kiskacsának.

— Kocát, azt láttunk az elebb — röhentett Józsi, hamarabb, mint ahogy szétterült szeplős abrazatan mosolygás. Ferusra hunyorgott. — Befogjuk-e neki a kiskocát a kiskacsa helyett?

Koca—Tothnak hívták a faluban K. Tóth Károlyt. (A gúnynév a nagyapjáról maradt ra, aki igen kövér és teheteden ember volt, állítólag a fia nem is tóle származott, hanem a cselédjétől. Húsznál több Tóth nevű család élt a faluban, s ragadvány neveik apaxol fiúra szálltak: Csodorös-Toth, Koca-Tóth, Pocok- Toth, Gunar-Toth — ezek mind nagy gazda csaladok voltak, a szegényebbek pedig: Libas-Toth, Giriny- Toth, Cigany-Toth, Mehesz-Toth, Fules-Toth. Az merő veletlensegbol történt, hogy a Koca-Toth fiút

(folytatás a 10. oldalon)--------------------------------------------9

ZÉHR0B&1I0M MŰffiSZBJPi

A MAGYAR SZÓ IRODALMI MELLÉKLETE Y