Amerikai Magyar Szó, 1978. július-december (32. évfolyam, 27-50. szám)
1978-12-21 / 49. szám
Thursday, Dec. 21. 1978. ©--------------------------------------------AMERIKAI MAGYAR SZÓ másam lrta:.Szakonyi K aroly Mar eppen zárni akartunk, del óta alig volt forgalom; tétlenül ácsorogtam az iizletajtónal, néztem a függönyön at az utcát, a buszmegállót; igy a fehér, áttetsző szádán keresztül, olyan volt az ut, meg a táj, mintha havazna, pedig mocskos, szürke idő járta mar napok óta. Köd szállt a folyóról. A buszról lekászálódó utasok közül senki sem ugrott be sörre vagy feketére, mint máskor, áruházi papírokba burkolt csomagjaikkal átvágták az utón a hazak fele. Némelyik még csak most cipelte a fenyőjét. Satnya fenyők voltak, már amilyenek megmaradnak igy, az utolso napra. Az en fenyőm két hete megvolt, a piacon vettem, kikötöttem a negyedik emeleti ablakunk alá a hidegre, csak ma reggel húztam be onnan, hogy feldíszíthesse az asszony. Jo előre kell gondoskodni mindenről. Megtanulta^ már. Megeltem valamennyit, rászoktatott az élet, hogy idejében beszerezzem mindazt, amire szükségem van. Nem szeretem a kapkodást meg a bizonytalanságot, még a kis dolgokban sem. A színes villanyégőket is előkészítettem, komótosan, a tavalyi dobozból. Estére eljönnek hozzánk a gyerekek a két kis unokával. Vettem építőkockát, képeskönyvet, babát, kisvasutat, mindent. Nagyon kedvelem a karácsonyi hangulatot, az ünnepi vacsorát, szeretem a fenyő illatát a szobában, meg ahogy égnék a gyertyák. Még kis jászolunk is van, benne gipszből a Kisjezus, meg körülötte a gipsz Maria es József, meg a háromkirályok, s a pásztorok. Mindig meghatódom, mert a gyerekkoromat juttatja eszembe. Aztán feltesszük a Csendes ejt, a fiam hozta a lemezt valamelyik esztendőben, azt mindig lejátsszuk, miközben szikráznák a csillag- szórók, komolyan mondom, meghatódtam a sirás szorongatja a torkomat, annyira erzem olyankor a szeretetet. Ezen járt az eszem, meg azon, hogy na, nemsokára vége a napnak; a presszóslany ötkor kikapcsolta a kávéfőzőt, a főnök kasszát csinált, hátul a iÜagyaros teremben már eloltottuk a lámpákat, szóval zárni készültünk éppen, amikor bejött az az ember. Gondoltam, iszik valamit, aztan siet haza ez is, akár a többiek. Ki tudja, hány éves lehetett, se óreg, se fiatal; nem látszott valami jómódúnak, ráadásul a haja a vállát verdeste, sovány volt, girhes; szakalla, bajsza, nedvesen tapadt össze a ködtől. Megállt az ajtóban, előbb engem nézett meg, aztan a lányt, biccentett, összefogta a kabátját; úgy ácsorgott ott varakozva, mint akit jó szívvel kéne fogadni. Odamentem a pulthoz, hogy ha kér valamit, gyorsan végezzünk, de meg se szólalt. — Mit adhatok? - kérdeztem sürgetően. Szelíd tekintettel nezett föl — de ismerem én az efféle szelíd tekinteteket! Sok furcsa embert láttam már ilyen szelídnek elsőre. — Bort — azt mondta. — Palackozott boraink vannak. — !gfn— Hét decisek. Abasári, Furmint, Leányka. — Vörös nincs? — Vörös is van. — Talán azt. — Adj egy Kékfrankost — szóltam a lánynak. Levette a polcról, meg se törölgette az üveget, csak átadta. Elhúzta a száját, hogy már eppen csak ez hiányzott. •: , Vittem a bort a tálcán, a pohárral. Öntöttem a vendégnek. Közben jól megnéztem. Két tenyeret ahónaala dugta, melegedett, szemet lehunyta; majd, amikor vegeztem, felpillantott, mosolyogva nyúlt a pohárért. — Innának velem? I | / En mar mentem vissza a pulthoz, amikor ezt kér- * dezte, Láttám a lány kapható lett volna rá, de megelőztem: — Nem, uram, köszönjük. Mert en észrevettem valamit. Észrevettem, amikor a pohárért nyúlt. — Szerettem volna, ha... — próbálkozott bátortalanul. — Nem, uram, nem! — mondtam hatarozottan. Intettem a lánynak, hogy jöjjön közelebb. Áthajolt a pulton. — Nézd, milyen a keze! A lány a vállam fölött odapillantott. — Látod? — Valami történt vele — mondta meglepetten a lány. — Na, ugye! Megfordultam; arra számítottam, hogy az idegen ismét a hona ala szorította a kezet. Tevedtem. Egyenesen ült, két öklét az asztalon nyugtatta, igaz, igy most nem látszott sem a keze feje, sem a tenyere, csak az összezárt okle.- 'V — Szerettem volna, ha velem isznak — mondta barátságosán. Hallgattam. A lány, a hátam mögött, a pultra könyökölt. A férfi most ot nezte. Na, te aztán nézheted, gondoltam magamban. Nem ilyen alakokhoz van szokva. Látnád csak a fiúit, gondoltam. Vagy a fiúinak az autóit. Látnád csak, kik támasztják itt a pultot miatta. Csinos lány volt, nemreg került az üzletbe az egyik belvárosi presszóból. — Az a helyzet, hogy nincs hova mennem — mondta a férfi. — Nincs? — kerdezte óvatlanul a lány. — Senkim sincs. Nem tolthetnenk együtt a mai estét? — Velem ugyan nem — nevetett fel kurtán a lány. — Úgy ertem, hogy valamennyien. Együtt. — Maga viccel — mondtam ridegen. Nem felelt mindjárt. Bámult azzal az al-szelid tekintetevei. — Gondolja, hogy viccelek? Egészén komolyan kérdeztem. — Majd eppen magaval! — nyelvelt a lány. — Különben is, ma karácsony van. — Különben is? — kérdezte gúnyos hangsúllyal a férfi. — Igen, különben is! Ha nem tudná, ilyenkor mindenki siet haza. — De éppen most mondtam, hogy en nem mehetek sehova. — Az a maga baja. — Úgy véli? Megelégeltem a dolgot. — Igyon, uram, igyon! Ha egyáltalán még jót tesz magának, hogy iszik. Siessen, ha megkérhetem ra. — Csak nem akar elkergetni? Hallgattam, mert legszívesebben azt vágtam volna rá, hogy de, bizony. — Szóval nem tartanak velem? Ezen a napon sem? Rettenetesen idegesítő volt, hogy csak ült ott, s a világért sem nyúlt volna a pohárhoz. — Es mi legyen azokkal, mondjuk éppen ezen az esten, akik nem mehetnek sehová sem? Magától kerdezem — tekintett a lányra. — Mit tudom en! — Magat ez nem érdekli? — Engem nem — nevetett idegesen a lány. — Ggy gondolja, nem is erdemes erről beszélni? — Engem nem érdekel - mondta a lány. — Hat mi érdekli magát? — Nezze, uram, nem kötelességünk társalogni — mondtam. — Es mindjárt zárnunk kell. — Hova sietnek? — Bejön ide es kótozkődik - nézett rám a lány. — Szó sincs ilyesmiről — szólt mosolyogva a férfi. —Csak szeretnem megtudni, hogyan rendezték be a világot? — Eppen tolunk! Eppen záróra előtt egy perccel? Az ember hallgatott, de választ vart. A lány beugrott. — Hat jo! A világot úgy rendezték be, hogy mindenki megtalálhassa a boldogulását. Nagyon jó kis világ ez! Meg ha maganak valamiért nem tetszik is, tudja? Ügyességre szoktat. Aki nem boldogul, az magara vessen. Es ne kótozkódjon azokkal, akik szerencsésebbek! — Ne vitázz vele — szóltam a lányra. Már igazan torkig voltam. — Nezze uram! — léptem közelebb hozzá. — Maga csak örülhet annak, hogy nem vagyunk túlságosan érdeklődök. Remélem, érti, mire célozok? Na, az az ártatlan tekintet! Felbőszültem. — Örüljön, hogy nem kerdezem meg, mitől véres a keze! Nem lepődött meg. Lassan felemelte a kezét és széttárta a tenyerét. — Erre gondol? A tenyere közepén egy mély seb volt. A lány felsikpltott. — Nem firtatom, mitol van. Pedig tehetném, — mondtam. — A magafajtáról sok mindent föltételez az ember. De csak arra kerem, igya meg a borát es távozzon! A férfi meg se rezzent, felemelte a másik tenyei . rét is. — Azon is van egy seb, — kiáltott fel a lány. Hangjában, noha riadt volt, erezni lehetett a sajnálkozást is. A jövevény eszre is vette, hálás mosollyal bólintott. A türelmem határán voltam, de fékeztem magam. — Nem érdekelnek a sebei. Megmondtam! — Pedig érdekelhetnek. — Nem akarok beavatkozni a dolgaiba. Ismétlem, csak arra kerem... — Pedig beavatkozik. Csak nem úgy, ahogy maga gondolja. — ...Csak arra kérem, igyon, fizessen es... . — Nem is sejti, mifele sebek ezek? Tudtam, falfeher vagyok az izgalomtol. Nem hiányzik nekem az ilyesmi. Nyugodtságot erőltettem magamra. — Nem, uram. Lehet, hogy csak véletlenül sebesült meg. De az is lehet, hogy elkövetett valamit, és azok a sebek nem véletlenek. — Faj? — kérdezte most már aggódva a lány. — Nem tehetnénk valamit? A lányra néztém: — Mi ezeket a sebeket nem láttuk! Minket nem fog belekeverni semmibe! Amint hátrapillantottam, magam is láttám; a férfi szetnyitotta magan a kabatjat, s előtűnt az inge, s az ingen egy vöröslő folt.
