Amerikai Magyar Szó, 1978. július-december (32. évfolyam, 27-50. szám)
1978-07-13 / 28. szám
A kalapácsfejek már harmadik honapja hevertek a gyár hátsó udvarán, a magas kerítés és a félbehagyott raktárépület kórbeállványozott romjai között, néhány kiselejtezett teherautó mellett. Senkinek sem voltak utjaban, mert kevesen jártak arra, csak a karbantartó részlég munkásai feküdtek ki ebédszünetben napozni, ók azonban már megszokták a látványt. Ha ott vannak a kalapácsfejek, hat ott kell lenniük. Benedek Kálmán, a gyár párttitka- ra sem tudott a létezésükről, amig egy verőfenyes nyári reggelen, utón Berczy igazgató irodája fele, kis kerülőt nem tett, hogy vizeljen egyet, mert eddig nem volt rá ideje. Lekanyarodott a gyalog- utrol, hátrament az udvarba, es amikor vegre megtalálta a megfelelő, diszkrét zugot, észrevette a kalapácsfejek szomorú, fekete dombját a kerites mellett. Miután begombolta a sliccét, közelről is szemügyre vette a jelenséget, körbejárta, megfogdosta, aztán felirta a noteszába; kalapácsfejek, tett mellé egy kérdőjelet es bekarikázta. Egy targoncás imbolygón el mellette, Benedek megállította. — Mondja, ember, mit keresnek itt ezek a kalapácsfejek? A targoncás behúzta a fékét, visszanézett a part- titkarra. — Fogalmam sincs. Csak a ketteseke lehet. — Rendben van — mondta Benedek, megvakarta kopaszodó fejet, az állát a szája ala gyűrte, ami kedvelt szokása volt, és indult tovább az igazgató irodája felé. Berczy az asztala mögött ült, újságot olvasott, előtte kávé gőzölgött, titkárnője virágokat locsolt', csendelet, gondolta Benedek, amikor belépett. — Ülj le, Kálmán, mondta az igazgató, a fotelre mutatott, aztán maga is áttelepedett a dohányzóasztalhoz. — Azért hivattalak, mert egy újságíró jelentkezett nálam tegnap, pletykát hallott arról, hogy a felajánlásaink között legyártottunk egy tízezres ka- lapácsnyél-szériát, és azóta sem tudjuk értékesíteni. — Kalapácsnyelet mondtál? — kérdezte Benedek. — Igen - vonta meg a vállát Berczy — A főszerkesztője ráadásul jo ismerősöm, tavaly együtt jártunk súlyfürdőbe, nem mondhattam nemet. De tudni szeretném az igazságot, mielőtt válaszolok, mert tizezer kalapácsnyél, nem lehet csak úgy eltüntetni, és most éppen nagyon kellemetlen lenne a dolog; tavaly a mérgezés, aztán a megsüllyedt raktárépület. Meg csak ez hiányzik. Benedek felirta a noteszába, kalapácsnyél, tett mellé három pontot, aztán megbeszélték a legutóbbi kommunista szombatot, az egyik gyárreszleg vezetőjének fegyelmi ügyét és a hátsó udvar tervbe vett kitakarítását. Benedek azt mondta, majd visszatér a dologra és megitta a kávét, amit a titkárnő tett elé. Forró volt es égette a torkát. — Foglalj helyet, Lajos — mondta Benedek, amikor Faragó, a kettes részlég vezetője belepett az irodába. A parttitkár néhány másodpercig hallgatott, közben Faragó arcat nezte, amelyre kiült az alázatos hűség mosolya. — járkáltam ma reggel a gyárban — kezdte a párt- titk'ar —, tudod, nem art, ha az ember néha bekukkant eldugott sarkokba. — Az nem árt, Benedek elvtárs — felelte naiv arccal Faragó. Nehány másodpercig megint hallgattak. — Szóval, mi a fenét keres az a halom kalapácsfej az udvaron? — A raktárban mar nem fért el — mondta bocsa- natkérően Faragó. — Es mikor szállítják el? — Nem szállítják el. Benedek felnézett. — Lajos, mondd meg az igazat! — Felajánlásban kellett gyártani. Tehetek én róla? — Mennyi? — Tizezer. — Tizezer? — ismételte hitetlenül Benedek Kálmán. — Tizezer. — És mégis, mi lesz vele? — Nem tudom. Kelepesnek kell tudnia, ő adta ki az ukázt, hogy valamivel be kell szállnunk. Mi mással nem tudtunk volna, csak kalapacsfejjel vagy magnespatkóval. De a mágnespatkót tavaly mar felajánlottuk, igy aztan... — jó, jo, tudom. Nyel van hozza? — Honnan volna? — kérdezte vissza lehangoltan Faragó. .. u . — Ez hiba. Ráadásul az újságírók is a nyakunkon vannak. Mindig minden kiszivárog. — Akkor végünk — mondta a részlegvezető. . — Nyugalom — felelte Benedek Kálmán —, az újságírókat en eligazítom. Botrány nem lesz. — Végignézett Faragón. — Es en még védtelek Bérczy elvtársnál. Még én mondtam, hogy nálatok ez nem fordulhat elő. — Mindenki hibázhat, Benedek elvtárs. — De éppen a munkaverseny, Lajos. Tudod, hogy ez most mennyire a tömegkoncentr'alás középpontjában van. Tévé, rádió, sajtó, minden. A melósok nem szóltak miatta? — Morogtak egy kicsit — legyintett Faragó —, de mindig megmagyaráztam valahogy. Nem érdekes. — Nem erdekes? — nezett vissza rá Benedek. - Nem erdekes, amit a melósok gondolnak? — De, érdekes, — felelte szemrebbenes nélkül Faragó Lajos. Benedek kiszólt az ajtón, és kérette Kelepest az összes nyilvántartásával együtt. — Nyugtasd meg a kedélyeket — mondta a részlegvezetőnek, amikor kezet fogtak —, ez most politikai kérdés. Megveregette Faragó vállát, amikor kilépett az ajtón. Benedek, amint egyedül maradt, mozgásba hozta agy te kérvényéit, felhívta Berczyt, üzenetet hagyott, mely szerint a gyárban nincs kalapácsnyélgyártás, ami igaz is volt, másrészt időt nyert vele, aztán kikérdezte az üzemi lap főszerkesztőjét, mit gondolnak az emberek a munkaverseny állásáról, végül Kende Balazs után telefonált a fejlesztési csoportba. Mindezek után a szája ala gyűrte az állát és várta Kelepes Gábort, a munka verseny-főosztály ötvenéves, zavaros múltú vezetőjét, akit csak Szamosi Antalnak, a gyár szakszervezeti titkárának nyomására vettek fel, es mert regi, rendes elvtars, alakítottak számára egy főosztályt. — Gyere, Kelepes elvtárs, gyere — mondta a párttitkár, amikor a főosztályvezető szemüveges arca megjelent az ajtóban. — Foglalj helyet. — Hogy vagy, Benedek elvtars? — kerdezte Kelepes. — Csak nincs valami baj? — Semmi baj — zengte Benedek megnyugtató hangon. — Semmi. Azért kérettelek, mert egy elvtárs érkezik hozzánk nemsokára a központból, es tájékoztatni szeretném a felajánlásainkról. Ennyi az egesz. — Készítek egy részletes kimutatást — mondta Kelepes, és máris menni akart —, igy, ugye, nehez átlátni. — Arra semmi szükség — vágott közbe a parttitkár —, csak az erdekel, van-e valami, amit nem tudtunk értékesíteni, ami rohad a gyár háts’o udvarán, efféle. — Biztosítalak, semmi — vágta rá azonnal Kelepes. Kész őrület, gondolta Benedek Kálmán, felállt e's rágyújtott. Hirtelen tört ki belőle a harag. — És azok a kurva kalapácsfejek? Miért kell ezt eltitkolni előttem? Meg mindenki előtt? Mit képzeltek, hülyék vagyunk? Kelepes arca nem változott. — Ja, igen — mondta végül —, a kalapacsfejek. Majdnem elfelejtettem. — Nem lehet elfelejteni — üvöltötte Benedek. — Tizezer kalapácsfejet nem lehet elfelejteni. — Kérlek, Benedek elvtárs, ne kiabálj velem. Megszólalt a telefon. Benedek még egy ideig szúrósan nézett Kelepesre, aztán visszaült az asztala mellé es felemelte a kagylót. — Még semmit sem tudok, Berczy elvtárs — mondta. — Itt ül Kelepes elvtárs, beszélgetünk róla. Igen, barátian beszélgetünk. A párttitkár letette a kagylót és Kelepesre nezett. — Mar ö is tudja? - kérdezte a főosztályvezető. Benedek, amilyen szomorúan csak tudott, bólintott", nem árt, ha kicsit beijednek, gondolta. — Azt hittem, el tudjuk sózni, de a vállalat, amelyikre gondoltam, csak nyéllel vette volna meg - védekezett Kelepes. - Nyelet pedig, ugye, nem gyártunk. — De lehet szerezni, te agyalágyult — mondta Benedek. — Lehet szerezni, csak éppen szólni kellett volna. Mégis, mit gondoltál, mi lesz? Elnyeli a föld? — Bíztam Benedek elvtarsban — felelte Kelepes. — Ez a legkönnyebb — morogta Benedek, kezet nyújtott, és amikor Kelepes elment, tárcsázta Berczy számát, elmondta, amit tudott. . A fejlesztési csoport a gyár központi épületének uj szárnyában működött. Benedek sorra benyitott az ajtókon, a harmadik szobában vegre megtalálta Kende Balázst, aki egy hatalmas kimutatás fölé görnyedt. Amikor a párttitkár belepett, felnézett es letette a tollat. Tudta, Benedek kedveli őt, amióta KISZ-titkár lett, támogatta több külföldi tanulmányúját, azóta tartott tóle, hogy Benedek egyszer majd előáll valamilyen kéréssel. — Foglalj helyet, Benedek elvtars — mondta a fiatalember.- Balázs, tudod, hogy megbecsülöm a képessé8 ------------------------------------------------------------------------AMERIKAI MAGVAR SZÓ_______________________ ifa-fay.juiTi3.H78. ' KAUPÁC^fEATÓ