Amerikai Magyar Szó, 1978. január-június (32. évfolyam, 1-26. szám)

1978-02-16 / 7. szám

Thursday, Feb. 16. 1978.

AMERIKAI MAGYAR SZÓ

9

Irina Raksa ■

AZ ABLER ELŐTT NŐTT EBT FA

A gyermekotthon folyosóján szokatlan dolog történt. Mar ismerősen terjengett a krumplileves illata és az ügyeleteseket is beküldték az ebédlőbe, de senki sem sietett befelé. Minden gyerek az “Igazgató” felirasu üveges ajtó előtt, a folyosó másik végében tolongott, amely pedig általában népte- len volt.

Szinte rátapadtak az üvegre, bar azon nem lehetett átlátni, de azért egyet-mást mégis ki lehetett venni. A folyosón riadt es halk zugás hallatszott.

Az ebédlőben az ügyeletesek a bögrékkel csörögnek, majd kiosztották a kenyérdarabokat és a kis vajdarabkakat, s ok is rohantak volna a folyosó másik végébe, amikor ott nagy élénkség támadt, valaki felkiáltott:

— Alikot hívjátok! Az ötös csoportból. Tatjána mondta. Alikhoz jöttek.

Az igazgatónőt, Tatjana Ivanovnát neveztek Tatjánának.

Kezeben a kanalakkal az ügyeletes kirohant az ebédlőből, és elorditotta magát:

— Meg lenn van a tónál! A tónál van!

— Nem ott van — válaszoltak neki. — A lakatos- műhelyben. Én magam láttam — es egyikük maris vágtatott a kijárat felé.

Az igazgatói szobában, a zöld papírral leteritett asztal mellett ketten ültek: a rövid h^ju, apró termetű igazgatónő — Valiban szeles seviot-férfizakójá- ban olyan volt, mint egy kislány — meg egy fiatal tengerészkapitany. Egyébként csak a homlokába lógó makrancos haja látszott fiatalnak. Üres jobb kabátujja a zsebébe volt gyűrve. A terden tengerészsapkáját igazgatta:

— Odesszából mentettek ki — mondta halkan az asszony. — Negyvenháromban került hozzánk. Az első szállítmánnyal. Egyetlen irata nem volt. Egyetlenegy sem — mondta lassan, szinte enekelve. — Nem emlékezett sem a keresztnevére, sem a családnevére. Kicsi volt, es bizonyara többszörös sokk erte. Bombázások, evakuálás. Mi neveztük el Aliknak. En adtam neki ezt a nevet, s a családneve az enyem. Akkoriban sok munkatársam adta oda a nevét. így aztán csupa Rasztvorov, meg Glazkov nevű gyerek el itt — mosolyodott el kesernyésen. — Nos, ennyit a származásáról — az asszony egy tintatartót forgatott a kezében, jobb kezenek az ujjai tintafoltosak lettek. Mindketten hallgattak, aztan az asszony kissé elpirulva, halkan megkérdezte: — Nem a feketetengeri flottánál szolgált?

— Nem. En az Északi-tengeren harcoltam. A mentöílottánál. Amig el nem süllyesztettek bennünket. Miért? Talán delinek látszom?

Az asszony felrefordult:

— Nem, csak az apám ott halt meg negyvenháromban.

Kint az ablak előtt egy topolya sűrű lombja ingadozott a szélben, sel-el takarta az udvart, a mellék- épületeket, a raktárakat.

— Persze, nehéz a természete — folytatta komoly hangon az igazgatónő. — Zárkózott, hallgatag, befele forduló, de csodalatosán becsületes, igazság- szerető. jó fia lenne. Kezeskedem érte. — Látszott rajta, nagyon kedveli Alikot.

— Persze, persze — bólogatott a kapitány. — Megismerkedem vele, de mégis... no, értse meg.en kislányt szeretnék. Hiszen nekem lányom volt. A blokád alatt halt meg. A feleségem is odaveszett, meg az anyam is — mindezt nyugodtan, valahogy faradtan mondta. — Tősgyökeres leningrádi vagyok, hát visszajöttem, de nincs maradásom otthon. Értse meg, nem tudok kimenni az udvarra, különösen, ha ott játszanak a gyerekek. Ugrálnak,kergetoznek. A lépcsőn nem bírok felmenni. A lakásomban meg... — a sapkáját igazgatta a térdén. — Igyekeztem minél messzebb kerülni az emlékektől. így rekedtem itt magúknál, szárazföldi harcos lett belőlem — nevetett. — Vagy ahogy a regi helyettesem mondaná: “Ott rekedtem a hátországban”. Vidám fickó volt a helyettesem.

Az asszony letette a tintatartőt:

— Mégis azt tanácsolom, azt mondom, ezt a kisfiút valassza... Persze lehet kislányt is. De előbb ismerkedjen meg a gyerekkel. Válasszon.

Kopogtattak. Az üvegajtón kirajzolódtak a lelapult orrok és az elmosódott gyerekarcok. Az ajtó halkan kinyílt, es egy hat-hétéves formájú kisfiú lepett be. Kopaszra nyírva, lányoknak való flanell- szoknyában, a tekintete feszülten figyelő és röpködő. A futástól lihegett, s egy kissé visszatartotta a Idegzetet.

— Jo napot kívánok — sóhajtott fel, és a padlóra meredt. Most mar mindent látott, most már mindent értett, de félt felpillantani...

— Gyere ide. Alik, gyere ide... — hívta az igazgaI II

tono.

Odalépett az asztalhoz, de nem nézett a vendégre, ám minden porcikájan ott erezte a kapitány tekintetét.

Odakint elcsendesedtek a társai, homlokukat az üveghez szorították, a lélegzetüket is visszafojtottak.

— No, mit látni? — kíváncsiskodtak a hátul állók.

— Odament az asztalhoz... ott all — magyarázta valaki.

— Bizonyára rá akar ismerni. Közelebbről megr .

nézi. '

— En azonnal ráismernék az apámra. En aztan azonnal ráismernék.

— De az is lehet, hogy nem az apja. Glazkovot is idegenek vittek el.

Valaki az orrát fújta:

— Én elfogadnám apámnak. Meg akkor is, ha félkarú. Majd mindent elvégeznék otthon helyette.

A kapitány nem tudta, hogyan fogjon hozzá a beszélgetéshez,: tétován megtudálkolta:

— No, akkor melyik városból is jöttél, Alik?

A kisfiú halkan válaszolt:

— Nem tudom. Tenger volt ott.

— Hát az utcára emlékszel? — faggatta a kapitány, de rögtön meg is bánta a kérdést.

Alik szinte megmerevedett, az arca elsapadt. Szerette volna, ha minél több dolog az eszébe jut. Hiszen minden ettől függ. Tálán az egész elete. De az utcára... nem, az utcára nem emlékezett, és hazudni nem tudott.

A kapitány nem tudta, hogyan segítsen a gyereken, s az igazgatónőre pillantott segélyt kérőén. Am ekkor Alik halkan megszólalt:

— Emlékszem, ahogy veled együtt sétáltam a homokban, a vízparton.

Olyan csend lett, hogy behallatszott az ajtó másik oldalán tolongó gyerekek suttogása, s az udvarról a falevelek susogása.

Az igazgatónő meghatottan és szelíden megkérdezte:

— Es meg mire emlékszel?

— Meg a lóra is emlékszem. — Nem merte a vendégre emelni a tekintetet. — A piros lóra. Te hoztál nekem egy ilyen... piros lovat.

Elhallgatott, gyötrődve kutatott az emlékeiben. Nagy izgalmában meg a tenyere is megizzadt... De aztán mégis eszebe jutott! Eszebejutott, és boldog tekintetet ráemelte a férfira, s egy szuszra.elhadarta:

— Arra is'emlekszem, hogy az ablak előtt nőtt egy fa. Egy olyan nagy zöld fa. Állandóan susogott... — rettenetesen örült a visszaemlékezésnek. Számára ez nagyon fontos volt. Es most... most csak vart, mikor nyilatkozik a vendég. Megmondhatja-e, ki o.

A meghatott kapitány pedig belenézve a fiú szeplős kis arcaba, komolyan igy szólt:

— Igazad van. Az ablak előtt nőtt egy fa — és ra- mosolygott. — Es a fan tül mi volt?

A kisfiú le nem vette boldog tekintetét a kapitányról, úgy harsogta:

— Az ég. A nap! — Boldog volt, de még nem merte megtenni az első lépést a varva vart ember fele.

A kapitány lelkesen kérdezgette:

— Hát arra emlékszel, amikor úszni tanítottalak?

Alik révetegen bámult.

Ismét hallani lehetett, mint lökdosik egymást a gyerekek kint a folyoson.

— Nem emlékszem — suttogta ijedten. Mindennek vege. Mindennek egyszer s mindenkorra befellegzett.

De a kapitány átfogta Alik sovány kis vállat, nr'.- ga fele fordította, es erősen megrázta.

— És a dalra emlékszel? Arra csak emlékszel,amit együtt énekeltünk?

Alik bizonytalanul feltekintett:

Sasmadár, repülj az ég feléi A kapitány elfúló hangon folytatta:

Odafentröl nezz körül...

A kisfiú arca felfenylett. ismét hitt a csodákban. Aztán váratlanul elhúzódott a kapitány mellől, és vékony hangján rázendített:

Hallgatnak a vig fiuk már mindörökre,

En maradtam csak egyedül...

Hatalmas tenyerével a kapitány átfogta a kisfiú vállát, es mély, magabiztos hangon enekelte vele együtt:

Sasmadár, sasmadár, hu pajtásom,

Szárnyaidon vidd meg a hirt,

Jo anyámnak mondd el otthon^

Egyszer fiát kivegzik.

Mindenki legnagyobb ámulatára most már ketten enekeltek a gyermekotthon igazgatói szobájában. Egy ügyetlen gyerekhang es egy rekedtes ferfihang. A rövid hajú, apró termetű igazgatónő, a lotyógo seviot-zakoban, nem bírta nézni ókét, az ablakhoz sétált, es könnyein át a kint hajladozó, zöld koro- náju fát bámulta.

— Ráismert — szólalt meg egy kisfiú a folyoson. Egy kislány felsóhajtott:

— En is azonnal ráismernék az apámra.

Az elcsendesülő gyereksereg nesztelenül elvonul, es persze mindegyikük arra gondolt, hogy egyszer majd rájuk is rátalál, értük is eljön az édesapjuk, aki talán szintén kapitány.

\ RÉTESHÁZ és CUKRÁSZDA <

> 1437 Third Avenue, New York, N. Y. ’ <

^ (A 81-lk Street sarkán) — Telefon: LE 5-84$4 < Mignonok, születésnapi torták, lakodalmi, Bar- ,

* Mitzvah-torták. — Postán szállítunk az orss&f *■ minden részébe. — Este 7.30-ig nyitva "