Amerikai Magyar Szó, 1978. január-június (32. évfolyam, 1-26. szám)

1978-06-08 / 23. szám

F. Rácz Kalman:

A FIU

A portasno az üvegkalitkája előtt megszólította a fiút:

— Kihez megy, fiatalember? — érdeklődött a ma- darszemu, hegyes kontyu, középkorú teremtés, időközben ide-oda rebbenő tekintete nem tévesztette szem elől a körülötte zajló világot sem.

— Az anyámat keresem, Lakos Károlynét, a liftkezelőt — mondta a fiú.' Srandtásk'aját egyik válláról a másikra akasztotta.

— Ot mar hiaba keresi itt — mondta a portásno. — Hónapokkal ezelőtt kilepett. Ki bizony — tette hozzá a nyomaték kedvéért.

— Nem tetszik tudni, hogy most hol dolgozik? — kérdezte a fiú. Csalódott volt, amiért nem találja itt az anyjat.

— Azt én nem tudom. Talán megmondjak magának a személyzeti irodában, harmadik emelet öt.

A fiú megköszönte a felvilágosítást. Amig a felvonó sorjában elhagyta egyik emeletet a másik után, a fiút talányos gondolatok foglalkoztatták. Anyja vajon miért hagyta el az állasát, s ez milyen összefüggésben lehet azzal, hogy negyedik hónapja még egy levelezőlapot sem irt nekik? A nagyi azért kérte: utazz fel, kisfiam, Budapestre, és tudd meg, mi van anyáddal. Csak nem beteg és kórházban fekszik? Két év óta mostanában először nem kapunk róla semmi hirt. A nagyi sütött egy jokora vászonzacsko- ra való tepertős pogácsát, es utjara bocsátottá öt.

A személyzeti irodában egy fiatal, csinos no éppen kávét főzött, asztalán nylonszatyor, tele mindenféle élelmiszerrel.'A fiú előadta mondokájat: mikor lépett ki anyja a munkahelyéről, és jelenleg hol dolgozik! A fiatal, csinos nő előbb rendet teremtett az asztalár., csak ezután vett elő listákat,mutatóujjával végignyálazott néhányat. Az egyiknél kis idő múlva igy szólt:

— Lakos Károlyné önkényesen kilépett. Nem tudjuk jiol dolgozik most.

— Köszönöm szépen — mondta a fiú, es amikor leért a földszintre, tétován kifele tartott az irodaházból.

Odakint az utcán megnezte a karóráját, amelyet a nyári keresetéből vásárolt. Közgazdasagi szakközépiskolába járt, az idén végezte el a harmadik osztályt. A vizsgák után tüdőgyulladásban megbetegedett, nem mehetett a többi fiúval táborba, ezert később segédmunkát vállalt egy helyi építkezésnél. Nagyon takarékoskodott a kéthavi keresetevei, ebből futotta a karorara, amelynek nagyon örvendett. Meg fél kilenc sem volt. Nekivágott a városnak. Szemet kissé bántotta az augusztus végi szikrázó napfény. Kialvatlan volt, hajnalban kellett felkelnie a korai vonatindulas miatt. Uticélja az anyja lakcíme volt. A házinénije bizonyára tudja, hol dolgozik most. Mégis rossz elöérzet nyugtalanította. Máskent történik a találkozás, nem úgy, ahogy elképzelte. Villamosra ült, es csakhamar megérkezett a józsefvárosi ismerős bérhaz ele. A két esztendő alatt egy ízben már meglátogatta anyját, emlékezett az albérleti szobájára es persze a fobérlojére is, egy szel- ütött, botra támaszkodó öregasszonyra, aki meg is cirógatta az arcát.

A házinéni megismerte es beeresztette a lakasba. Leültette a szobájában, es tejeskávéval kinalta meg, amit meg is ivott.

— A mama három hónappal ezelőtt elköltözött — mondta az Öregasszony. — Egyik napról a másikra felmondott, nem is tudom, mi üthetett bele. Tol

megvoltunk kettesben. A fürdőszobát csak a mama használta, mert en közfürdőbe járok, ahol a fürdos- asszonyok besegítenek a kádba es kisegítenek belőle.

— Megkaphatnám a mama uj lakáscímet? — mondta a fiú.

— Jaj, fiacskám, nem is tudom, mit tegyek most — sápitozott az öregasszony. — A mama a lelkemre kötötte, hogy senkinek se adjam meg az uj címét, legfeljebb a postásnak, ha valami küldemény érkezik

I •

a szamara.

— De hat miért titkolózhat a mama? — kerdezte megütközve a fiú. — Meg en sem tudhatom meg az uj címet? En a fia vagyok.

— Hat persze, persze — hajtogatta az öregasszony.

— Egy gyerek csak megtudhatja a szülője címet. Jaj, mit tegyek most, mit tegyek...

— Tessék megadni az uj címet — kérlelte a fiú, es nem értett az egészből semmit.

— jó, hát megadom — engedett nagy nehezen az öregasszony. — De ne mondja, hogy én adtam meg a címet, mondja azt, hogy a rendőrség. Vagy találjon ki bármit, csak azt ne árulja el, hogy en adtam meg az uj címet.

— Tessek nyugodt lenni, nem árulom el a nénit. Csakugyan a rendőrségen is megtudhatnám, mert a kijelentőre az uj lakcímet is be kell imi.

A fiú az ui címmel, strandtáskájában a vaszonzacs- kónyi tepertős pogácsával, megint nyakába vette a várost.

Úgy gondolta, anyjat a munkahelyi elfoglaltsaga miatt nem találja odahaza. Viszont az uj lakásadóia- tol megkaphatja a munkahelyének a címet. Bosszús volt, mennyit kell ide-oda bumliznia, amig az anyjával találkozhat. A budai ház, amely előtt megállt, modern es narancsszínű volt, gondozottabb , derűsebb, mint a józsefvárosi. A felvonót nem merte igénybe venni, felkaptatott a negyedik emeletre. Amikor becsengetett a keresett lakásba, arra számított: egy asszony nyit majd ajtót neki. Igen, egy asszony volt, de az anyja, kócosán, kenőcstől feny- lett az arca, és mellén Összevonta kék csikós frottír köpenyét.

— Misi, hát te hogy kerülsz ide! — kiáltott fel, es csak pillanatok mulvá tette be a fiú mögött az ajtót.

— Hogy kerülsz ide? Kitol tudtad meg a címemet? Biztos, az öreg Vajekné fecsegett.

— A kerületi rendőrségen tudtam meg a címedet

— füllentett a fiú.

— A kerületi rendőrségen?... - csodálkozott az asszony.

— A kijelentőn rajta volt, hogy hova költöztél.

— Látod,erre nem is gondoltam.

Az asszony tessék-lássék megcsókolta a fiút.

— A volt munkahelyeden is voltam — jegyezte meg a fiú. — Mondták, hogy kiléptél.

— Mi az ott kint! — hallatszott egy férfi hangja a belső szobából.

— Na, gyere be — mondta az asszony kelletlenül a fiúnak, majd igy folytatta: — Értesíthettél volna,

hogy felruccansz Pestre. A posta továbbította volna

* . 1 az értesítést.

Bementek a szobába. Tagas, alkovos szoba volt, kissé régies, de finom, világos bútorokkal berendezve. A falakat néhány festmény díszítette, köztük aranykeretben heverón fekvő meztelen nőt ábrázoló. A fiút lenyűgözte ez a festmény. Abban az életkorban volt, amikor álmában es eber állapotban is gyakran felmerültek képzeletében meztelen nők. Meg

egy állólámpa is tetszett neki, nagy ernyőjét arcukat legyezgetö, fura köntösbe öltözött ferde szemű japán szépségek tarkítottak. A dupla rekamié vetetlen volt, cigarettafüst úszkált a levegőben. Az asztal mellett egy javakorabeli férfi ült, őszbe vegyülő hajú, borostája is ezüstös. Tagbaszakadt alakján tarkabarka sávos pizsama és rántottét evett.

— Ki ez? — fordult a férfi az asszony fele, majd tovább falta a rántottájat.

— A fiam — mondta az asszony. — Misikem, mutatkozzál be a bácsinak.

A fiú bemutatkozott. A férfi csak két ujjat nyújtotta neki, aztán megint a tányérja föle hajolt.

— Reggeliztél mar? — kérdezte az asszony a fiútól. — Csinálhatok neked is egy rántottét, vagy ha akarod, kaphatsz tejes kávét.

— Mar reggeliztem — mondta a fiú. — A regi helyeden a néni megkínált tejeskávéval.

A férfi lenyelte az utolsó falatot, keze fejével megtörölte a száját, aztán kinyujtózkodott és a keze az asszony derekára siklott.

— Leramolhatsz — mondta neki. A férfi bizalmas mozdulata a fiú arcaba kergette a vért, ebben a pillanatban egyenesen gyűlölte. Az asszony tett-vett az asztal körül.

— Tudod mit, Misikem — kezdte. — Most menj el szépén, es ülj be a szemközti presszóba, majd utánad megyek es ott elbeszélgetünk.

A fiú zavarában, hogy kiteszik a szűrét, szabadkozva kijelentette:

— A nagyi küldött, mert már hónapok óta nem irtai egy sort sem.

Az asszony nem szolt semmit. Szinte kituszkolta a fiút, aki köszönt a férfinak és az csak valami érthetetlent dünnyogött vissza.

A fiú az eszpresszóban rendelt egy Coca-Colat, es nem vette le szemet a bejáratról. Leste az anyját, mikor bukkan fel. Találkozásuk visszás érzést ébresztett benne. Valamilyen magyarázatot vart az anyjától, noha úgy vélte, elvegre is minden kiderült: anyja bizonyara nem is dolgozik, hanem összekoltozött azzal a barátságtalan, idős férfival, és vele tartatja el magát. Ekkor önkéntelenül az apjára gondolt. Milyen kedves, pajtáskodo ember volt, mindig kapható han- curozasra, de tanulni is segített neki, es mozipénzt sem tagadott meg soha tőle. S mennyivel fiatalabb volt, mint az ott fent a narancsszínű ház alkovos szobájában. Sirhatnekja támadt. Miért is kellett meghalnia az apjának, amikor Bedö orvoskollégájaval a megyeszékhelyre utaztukban, az országúton autóbaleset áldozata lett. Bedö bácsi megúszta, de hónapokig kórházban feküdt láb- és bordatöréssel. Ha akkor nem történik apjával az a szörnyűség, most is együtt elnenek négyesben a nagyival, és nem volna anyjával ez az egész furcsa kalamajka. Miközben mindezeken tűnődött, nézegette a bejáratot, mar itt lehetne az anyja. Végre nagy sebbel-lobbal meg is jött. A fiúnak feltűnt, anyjának nemcsak a frizurája uj, tornyos, de minden;amit visel, mintha percekkel ezelőtt került volna ki az üzletekből, a hamuszinü kosztümje, a magas sarkú barna cipője, a lakkozott, fekete kézitáskája. Misinek az járt az eszeben, a szép ruha es a többi mind egytől egyig attól a fenti embertől való.

Az anyja levetette magat melléje, kézitáskájából finom kis zsebkendőt vett ki, s kenyeskedo mozdulattal, ahogy az asszonyok szoktak, könnyeden megtörölte az orrát.

— Biztos már türelmjetlenkedtel — mondta a fiúnak. — Igazán olyan kellemetlen volt, hogy csak úgy beállítottál. Tudom, az én hibámból. Meg kellett volna Írnom nektek, hogy változtattam az életmódo(folytatás a 9. oldalon)

8 ----------------------------------------------AMERIKAI MAGYAR SZÓ-------------------------