Amerikai Magyar Szó, 1978. január-június (32. évfolyam, 1-26. szám)
1978-05-11 / 19. szám
Thursday, May 11. 1978. 8 ANYÁK NAPJA Kosztolányi tiz legszebb szavunk ko’zé sorolta az anya szót. Méltán. Sajnos gyakran elfelejtkezünk róla,hogy mit jelent, elfelejtjük, hogy mit kaptunk az egyetlentől, s hogy 6 mit jelentett a mások számára serdülő lányként, fiatal asszonyként,hogy miféle láthatatlan hódításokban és megaláztatásokban, felmagasztalásban és sár- barángatásban volt /lehetett/ része. Mit köszönhetünk neki; életet, szeretetet,azt a nagy önfeláldozást , aminek nincs neve. ANYAK-NAPI gondolatok Amikor utoljára láttam * Mar szürke volt a haja. Szürke es selymes, mint Kari cicsém búgó galambja. Munkában meggyötört testet már a betegség kikezdte, csak csodával volt határos hogy nyolcvan évét elérhette. Harmincnyolc elvesztett évet útitáskámban vittem szivem szomorú dalát. Amerikából mentem haza, átrepülve a nagy óceánt. Tavaszosan és üdén mosolygott, virágot nyújtott át nekem, amit én csak később láttam, mert akkor tele volt könnyel a szemem. Karjat szélesre kitárta és átölelt, ereztem, hogy vert a szive. Annyi gyötrelmes év után csak annyit szólt: hazajöttél, hazajöttél, ugye? Márky Aranka AMERIKAI MAGYAR SZÓ. Siklós János : nnvnm is ne uou En mar úgy emlékszem rá, mint fáradt, öreg asszonyra, aki letette a kenyérkereset batyut és aztán felvette otthon a miénket. Csapkodta a lópokrócokat a fahoz, a kerites széléhez, hogy tisztuljon belőlük a por, aztán főzött a kiskályhan, es mi az utca faradalmai után körülültük a fazekat. Mikor nagyobbacska lettem és kifutói foglalkozásom akadt, egyszer a cég biciklijén — a vázra ültetve — városból hazafelé vittem. Közben megfogott a rendőr minket, és nagyon megpirongatta anyámat: “Asszony, hat maga nem szégyenli vitetni.magát ezzel a sovány kisgyerekkel. Nem elég a sok cok- mók, még fölül a biciklire?” Anyám nem szolt. Elindultunk gyalogosan, hátamon a pekek uj puttonyával, amelyben akkor huszonöt kilo kokszot vittem. Mentünk szótlanul az országúton, és en röstel- kedtem magamban, amiért a rendőr sovány kisgyereknek nézett, pedig kenyerkeresó voltam, jól kintjártunk már a városból, szóltam, hogy üljünk föl újra a biciklire, erre már nem járnak a rendőrok. Anyám nem szólt, csak ballagott a makadamon egyensúlyba tartotta a'föt garabolyt. Úgy éreztem hogy sir, nem láttam a sötétben az arcát. Előfordultak azutan olyan vasárnapok, amikor megenyhült a bajok szította szorítás, és anyám beszélgetett velem. Legénykeféle voltam, anyám robotos típusából való, és tán ezt ismerte föl bennem, leült mellém es meselte az ó különös életet. Nem mondom el, mert elmondtam már máshol, de a regi fényképével csudálkozásba sodort engem. Ült a széles karú fotelban, mellette a nénje állt és a fotográfus — ügyesen —, a szépségét, finom arcvonásait, lemondó, szomorú nézését, kicsit erős felsőtestét örökítette meg. — Ugye, szép lány voltam? — kérdezte tólem. — Nagyon szép lány volt, édesanyám — mondtam I en. — Latod kisfiam, hogy tönkrementem? — Nem latom édesanyám, most is szép, mint a képén. — Miért mondod? Tudom én, hogy nem igy van. Apád az oka, mert az nem törődik semmivel, örökösen politizál. — Apamat ne bantsa, jo ember. — Azt csak en tudom. — Ne mondja édesanyám, mert apám sok okos gondolatot ad nekünk, amikor beszélget velünk, alig győzzük hallgatni. — Fantáziái, hogy majd igy lesz, meg úgy lesz, közben belevesszünk a nyomorúságba. — Nem hiszem, hogy csak üres fantáziálás az. Bizonygattam neki, hogy apám jóslatai szerint erdemes készülni az életre, mert azok nagyon szép, igaz reményekkel töltenek el engem. Abban a világban tálán már nem is öregszenek meg olyan gyorsan az asszonyok, sokáig szépek maradnak. Jo foglalkozása lesz annak, aki szorgalmas, tehetséges. — Bolond beszédet mond apad. Aki robotol, az mind gyorsan öregszik, akár no, akar férfi. Olyan világ soha nem jón el, ahol a szegény ember munka nelk'űl elhet. Ebből aztan komoly dientet feszült közöttünk. Emlékszem, anyam néha jókedvében énekelt Mindig azt, hogy “feher galamb száll a falu felett” — vagy pedig “galambok kozott mehetnek a vasárnapi misere”, pedig templomban egyszersem térdepeltünk egymás mellett. Kegyetlennek,tartotta az istent, és igazságtalannak az igét, amelyet nevében és nevével hirdettek. Ha ra emlékezem, az a fénykép jut eszembe és a ritka, meghitt órákban az élet valóságára mutató intelem, amelyben az ember sorsának ridegségéről, kegyetlenségéről szerzett tapasztalatait kamaszkoromban úgy táplálta belem, mint pólyas koromban a tejet. Azt is mondta, hogy inkább bízzak a nőkben, mert azok megértőbbek és segítségemre lesznek az életben, csak válogatósán nézzem őket, és kerüljem el a közönségeseket, csa- podárokat, mert azok bajt hoznak rám. A jó érzésüekre, komolyakra, és akik nem akarnak kihasználni,azokra nyugodtan hagy atkozhatom, mert ók mindig — nagy szükségben es bajban is — mellettem maradnak. Apámnak a világmegváltó eszméivel pedig csínján bánjak, mert amig ember lesz a földön, a nők szülnek, szenvednek, és megöregszenek fiatalon. Becsüljem meg a munkaadót, legyek alázatos kenyer- adóimhoz, mert az örökös elégedetlenkedő, kötöz- ködő embert hamar elcsapják mindenütt. Éljek erkölcsösen, ha nem is a tízparancsolat szerint, de azt tanuljam meg, hogy szolgálatból, alkalmazkodásból, meg nagyon sok munkából áll az elet. Felejtsem el apám intelmet, hogy “még a lo is megdöglik, ha sokat dolgozik”. A maga tizgyerekes környezetének szenvedését úgy szugerálta, hogy ha kicsit ó’nkinzó rrfodon élek, és ha semmit sem várok az élettől, nem erhet csalódás. A forradalom felle- geitól meg azért ovott, mert apam 1919 után számkivetett lett. Hát, szép édesanyám, a mai életbe azért nem egészen illik bele a nyomorúságból sarjadt igaz es féltó intelem. Es ha ertelmes cselekedet lenne, megírnám a véleményemet a túlvilágra, de hiába tennem, úgysem olvasna, mert a sírban mar nem értik az elök gondolatat. Remélem, hogy legalább az élők közül megértenek. Soha nem felejtem el a karosszekben ülő leány fényképét, s emlékezetemben a váratlanság okozta döbbenet múlásával feledésbe merült a pécsi halottasház komor betoncsarnoka. Bennem a szép anyám kepe el tovább. Azt viszont nem is tudom megmagyarázni, hogy nekünk kettőnknek: anyamnak es fiának miért nem készült soha egy közös fényképé Úgy van, mint régen; megöregszenek a nők (na, persze a férfiak is, mert a biológiai elhasználódás alól nincsen kivétel), és majdcsak olyan sokat dolgoznak, mint annak idején, de azért az öregség nem olyan gyorsan jón, mint régen. Óvoda, bölcsödé, meg iskolai napközi és még sok minden segítség szolgai életkönnyitó gyanánt, de a munka, ma is munka, bár ez is változott. Fizikailag, lelkileg, önérzetben es megélhetésben sem mindegy, hogy uri- házaknal mosnak, takarítanak, vagy gyárakban, irodákban keresik meg a nők a mindennapira valót. Az is különbség, hogy mostan jobban telik mindenre, s a mai kamaszok nem is értik, mi az a szegénység, ahol nincsen ennivaló, cipő, ruha. Csak az a baj édesanyám, most meg azt hiszik az emberek — legalább is egy részük —, hogy kevesebb munkával is lehet boldogulni. Meg aztán, ha elöbujik egy nagyobb családi, vagy egyéni igény, annak kielégítését azonnal akarják, türelmetlenül. Pedig mily furcsa fölfogas ez, hát tiem mindig meg kellett dolgozni- a mindennapi betevő falatért? Most meg azt gondoljak — de nemcsak gondolják, csinálják —, hogy nem is annyira fontos a gürcölés. Az a különbség, hogy most jobban van értél me, célja és eredménye.
