Amerikai Magyar Szó, 1978. január-június (32. évfolyam, 1-26. szám)
1978-04-20 / 16. szám
Thursday, April 20. 1978. .7 Amerikába mentekt Amerikából “... és küldjétek majd egy marék földet Apánk óhaja szerint, hogy ráhinthessük a siijara...” Kanadába szakadt hazánkfia irta testvéreinek e sorokat, aki hosszas rábeszéléssel magához csalogatta megözvegyült édesapját. Az idős ember nem tudott megszokni idegenben. A kinzo, mar- dosó vagy, hogy újra itthon lehessen, csak fony- nyasztotta erejet. A szó szoros ertelmeben belehalt ebbe a keserűségbe. Nem tudom hány ezer kilométer távolság lehet Pinkamindszent és Philadelphia között. Tengerek, hegyek, országok, tájak, idegen föld... Egy idős házaspár, a nyolcvankét eves Tarafas Gyuri bácsi e's felesége,Margit néni, kétszer tette meg ezt a távolságot. De ne vágjunk a történtek elé. A Tarafás házaspár csöndes bekessegben éldegélt a hatarmenti kis faluban, ahol mindig volt mit aprítaniuk a tejbe. Fiuk, Iván, itt n'ótt fel velük, a szülőkkel együtt dolgozott, később a termelőszövetkezetben is. Gyuri bácsi fogatos lett, gondjai apadtak, s bőven jutott idő, hogy felidézze első világháborús történeteit. Ezekből pedig — ha módját ejtheti — kifogyhatatlan. Életük egyik fordulója, hogy a fiú több, mint 20 éve magukra hagyta őket, disszidált. Egy darabig Frankfurtban élt, gépgyárban dolgozott. Itt ismerkedett meg Obert Irén volt csehszlovák állampolgárral, akit hamarosan feleségül vett. A hazassagkö- tés után nemsokára jött az értesítés, kivándorolnak Amerikába. Tarafásek mar azt hittek: örökre elveszítettek fiukat. Am egyszer csak megérkezett a level Philadelphiából: települjenek át ók is,,ha közelebb lesznek egymáshoz, jobban tudnák segíteni őket. Jobban tudnának gondoskodni róluk. “Szerzek maguknak egy kis farmot, s úgy élnek majd, mint két kis galamb, csöndes boldogságban...” — irta a fiuk. Keskeny arcú, tűzfalas ház Tarafáséke, a pinkamindszenti főutcán. Kopogunk az ajtón, s a két kis öreg szinte egyszerre mondja, hogy szabad. Leülünk a konyhában, s anélkül, hogy kezdeményeznénk, a két kis öreg elkezdi a maga regényét. Mert regénybe illő mindaz, amin néhány esztendő alatt átmentek. Amikor a fiuk unszolására végképp elhatároztak, hogy kitelepülnek, éjszakákon at nem aludtak. “Az öreg fát nem lehet átültetni” — mondogatták. De hát mi lesz itthon velük, ha végleg eltehetetlenednek? Eszükbe jutott a fiuk igerete, jöjjenek csak, jo helyük lesz itt, a farmon.... 1969. októberben 16.-an elbúcsúztak a szomszédaiktól, az ismerősöktől, s két nap múlva megtettek a hosszú utat. Philadelphiában azonban nem tartózkodtak sokáig, csak eppen megmelegedtek, s elindultak “birtokukra”. A farmot — amely fiuk glensidei otthonától legalább nyolcszaz kilométerre varta ókét —, nem az újságíró nevezte el csöndes pokolnak, Margit néni emlegette igy. — Olyan helyen éltünk, ahol jóformán a madár se járt. Hetek múltak el úgy, hogy emberrel nem találkoztunk. jöttek Tarafás György és felesége — Hát a fiuk, járt-e maguknál? — Nelia azért meglátogatott bennünket. — Miből éltek? — Miből? Hát dolgoztunk. Többet, mint itthon. Amit lehetett, megtermeltünk a farmon. — Es hát a fiuk is segített, nem? — Igen, segített — mondja kenyszeredetten az .anya. — Amikor tudott,segített. Nem firtattam a dolgot, az anyanak rtehezere esik rosszat mondani a fiáról. Az, hogy a két kis ó’reg nagy teher volt odaát, kiderül a félbeharapott szavakból, a ki nem mondott mondatokból is. Azt sem kell ecsetelni, miért jelenthetett csöndes poklot a farm azoknak, akiket itthon nemcsak a szomszédok, de az egész falu szeret; az asszonyt megállítják az utcán, ha a boltba indul, az öregembert tereferere szólítják, amikor csak tehetik. Az idegen országban, idegen földön ezeknek a hiánya mardosta leginkább a lelket. Jón a postás, hozza a nyugdijat, Tarafasnenak es Tarafas Györgynek is. Az Országos Nyugdíjintézet folyósítja a két kis öregnek a mindennapira valót. — Most is csak ennyi? — kérdezi Margit néni. — Ennyi — mondja a postás, akivel máskor elvic- celódnek, most a vendégekre tekintettel ez elmarad. Mikor magunkra maradunk, csöndesen megkérdezem: — Iván nem szokott pénzt küldeni? — Miért küldene? — néz rám ártatlanul az anyja. — Én sem adtam neki semmit. — De felnevelte! — O, más is felnevelte a gyereket. A szobába megy, egy tál gyógyszerrel tér vissza. — Csak ez a rettenetes gyógyszer ne volna!-----Hát, még ha neked kene kifizetni — mordul az öregember, s a villanyborotvát kiveszi az asszony kezéből. Nem akarja bevallani, hogy ezt kapta másfél év óta a fiától. S amikor távozunk, az utcáig kiser. — Elmenne-e meg egyszer, Gyuri bácsi? — Nem én, ha egész Amerikát adnak, akkor se. Nem szégyellem, sírtam, amikor megláttam, a magyar zászlót a repülőtéren. , Posfai János Névgyűjtő tanácselnök Recsegő EcseditőL Madzagos Tóthig A falvakban, különösen a városiasodó településeken nem ismerik mar úgy egymást az emberek, mint regen. Eljárnak dolgozni, ingáznak, este a tévé előtt ülnél;. Hat még akkora községben, mint a tiszántúli Balmazújváros, ahol húszezren élnék! Ahol 812 Nagyot, 710 Tóthot, 665 Szabót, 411 Kisst, 408 Tart, 321 Szarvast tartanak számon... Mégis van egy ember, aki mindenkit ismer, Szeifert Imre, a tanácselnök. Nemcsak hivatalból — hétköznapi szenvedélyének köszönhetően is. Tiz esztendeig járta a házakat, gyűjtötte az adatokat, amig elkészült kis könyvecskéiével, amelyet “Ragadványnevek Balmazujvarosban” címmel a helyi muzeum adott ki. Nem tudom: készült-e már hasonló gyűjtemény más községben? A Hortobágy peremén mindenesetre nem. Ebből a füzetből aztán aligha maradt ki valaki, még a harom-négy emberöltő előtti ragadványnevek is életre keltek. Es milyen fölelevenitő erővel... Mintha regényt olvasna az ember, egyszerre kacagtató, szomorú és meggondolkodtato könyvet. A puszta peremén élők a foltos szinvaló arcú embert Igettképünek nevezték. A “jányképüt” Bürbajuszimak. Ecsedi “harapta” a szót, belőle Recsegő Ecsedi lett. Döce Kányási sántított. Vaskó Karádi a legnagyobb súlyt is fölemelte, Góndi Szabónak “széle hossza egy”. Pökcsi Csige, Kupák Szabó kisméretűek. Fátyol Bak Mihály befelé forduló ember. Cirkusz Dobi feltűnni vágyó, Veszett Prem Péter haragos természetű, Hip-Hop Szarvas izgó-mozgo, Jancsár Juhász gőgös parancsoló. Fiteti Kertész minden lében kanál, Döflek Szabó csipkedő szavu. Ordas Pinczes korán őszülő. Gatyaházi Hegedűs télén is gatyaban járt. Döglottnyúl Kunkli onnan kapta az előnevét, hogy a barátai megtréfálták. Vadászaton szalmával kitömött nyulat tettek elebe. Gözősfutó Gém Györgyöt egyik őse ruházta fel ragadványnévvel. Amikor még újdonságnak számított a vonat, fogadásból versenyt futott a göz- mozdonnyal. Volt aztán Sójárjonmeg Szarvas, Csiszlik Hüse, Madzagos Tóth, Vaskalapos Konya, Tutyi-Latyi Kunkli és igy tovább... A Hortobágy közelsége révén tucatszámra keletkeztek ilyen ragadványnevek, mint: Kosos, Bikás, Kanos, Kondás... Veres Peter egyik könyvéről mesélik: a hósók ragadványnevükön szerepelnek benne. A balmazújvárosi szereplők, akik magukra ismertek, a helyi könyvtár köteteiből kitéptek azokat a lapokat, melyeken az iró megemlítette ól et.... A balmazújvárosi tanácselnök nemcsak szülőföldjét ismeró lelkes gyűjtő. Bátor ember is. —óhaza~ MEGJELENT A MAGYAR NAPTÁR 160 OLDALON SOK ÉRDEKES CIKKET, ELBESZÉLÉST, VERSET, TUDOMÁNYOS ISMERTETŐ ÍRÁST TALÁL AZ OLVASÓ ÁRA: HÁROM DOLLÁR 1 Megrendelhető: Amerikai Magyar Szó 130 E 16 St. New York, N.Y. 10003 laHNMiiiiiiaiiifMiaaaiiiai
