Amerikai Magyar Szó, 1978. január-június (32. évfolyam, 1-26. szám)
1978-04-13 / 15. szám
Thursday, April 13. 1978. AMERIKAI MAGYAR SZO 9 gyóbbik fiú, az eperfa tetején tele torokkal harsogott bele a nyárba egy verset. Édesapa, édesanya, Mondjátok meg, mi a haza? A gyerek a verset az iskolából hozta, nyilván, kicsi hangja messze járt már valahol a felső utcán, mikor egy kis forgószél kerekedett a kapunál, es boszorkányos sietséggel száguldott keresztül az udvaron. Absolon, a kutya dühös ugatással ugrott a kapufiak, s nyomban bedugta sapkáját az utcaajton a kisbiró. Utána két-három úriember következett, duzzadt irattáskával a hónuk alatt, mintha feneketlen mélységű irgalmasságot cipelnének benne. — Maga Kaszás Nagy István? — kérdezte az egyik ur, és a kutya elöl bemenek'últ a tornácra. — Én volnék — válaszolt Nagy István, a hangjában benne volt a mai nap minden szomorúsága s minden remény kedese. — Én a végrehajtó vagyok — szólalt meg a másik ür —, árverezni jöttünk, de ha valamit fizetni tud, bizonytalan időre elhalasztjuk a törvényes eljárást. Már vad volt a szava, és kémény, ahogy szembenézett a végrehajtóval: — De ha nem tudok...? — Akkor jón maga is a községházához velünk, lefolytatjuk az árverést. Újra összeesett, rimánkodo rongynak erezte magát: — Kerem szépén, nagyságos urak, tálán valamit tudnék... valamit tudnék tán... Belekapaszkodott egy lehetetlen gondolatba, hogy hiszen képtelen dolog az, hogy azért vegyek el tőle a házat, amiért most, azonnal nincsen pénze... Nagy szivesseggel, végtelen alázattal hívta be maga után az urakat a házba, hátha idők alatt történné még valami, hiszen annyi minden történik, amit nem is var az ember... Az asszony a sutnál sirt, a két gyerek sietve mászott le az eperfáról, és riadt lélekkel bújtak meg az ajtó mellett. Az urak idegesen bontogatták kifelé irattáskáikat, a végrehajtó idegesen lapozgatott, és sokára azt mondta: — Háromszázhatvan pengő tőkekövetelés, ennek nyolcszázalékos kamata tizennyolc hónapról, és a mai árverési költség megtérítése... mennyi pénzt tudna adni, hogy egy ideig haladékot adjunk? Nagy István idétlen mozdulattal nyújtotta előre a két kezet, párszor szét js nyitotta ujjait, nehezen büffent ki torkán a szó: — Most rögtön nincsen penzem, de hat honnan is volna? De biztosítom a nagyságos urakat... — Hat akkor minek tart bolonddá bennünket? — dohogott az egyik ügyvéd, és gyorsan gombolta fel a kesztyűjét. — Két gyerekem van, két szép fiam — és mar a sirás marta újra a torkát, szembenézett a dühösödé ügyvédekkel, olyan kérő, rimánkodo szemmel, hogy a lelke mélyén azt gondolta titkon, hogy pusztán e kónyorgo nézésért elhalasztjak az árverest. — Másnak is van gyereke, de azért fizet — pattant fel dühösen a másik ur is. — De, kerlek — kérlelte az ülve maradt ve'gréhajto —, hatha adnánk neki némi haladékot? Mit mondott a bankod? Az ügyvéd bosszúsan rázta a fejet, azt mondta: — Nem lehet. Gyerünk. Folytassuk le az árverést. — Hat próbáljon adni valami pénzt — szólt újra a másik, de azért felállott, lassan indult el az asztal mellől. Nagy István előtt egyszeriben piros színbe borult a világ, az urak apró, mozgó figurák lettek, olyat ordított, hogy az ablakban megimbolyogtak a muskátlik vele k: — Hat hunnan az istenből vegyek pénzt, ha nincs, na, értik? A felesege hangos jajgatásba kezdett: — En uram Istenem, en uram Istenem... Sirt fájdalmas jajszoval, rettenetesen. A kisebbik fiú bömbölve futott oda hozza, ölebe •> temette rémült arcát, a hangos jajveszékelés nem fért meg az alacsony szobában, kifolyt a pitvarba, az udvarra, az utcára. Az egyik ügyvéd bizonytalan remegéssel az ablakdeszkán heverő bibliát lapozgatta, csak épp azért, hogy ne nézzen arra, nem szerette látni a hasonló dolgokat. Hijj, az anyatok büdös mindenit — acsarkodott a Nagy István lelken egy bősz káromkodás —, ház kell nektek, ház? Az én házam?!’... A szeme vérbe fordult, és izzadság lepte el az egész testét. Megvillant előtte a hajnalon látott balta éle, már röhögött, veszett, nehéz kuncogással’, röhögött, hogy ime, csudát tesz az Isten, nemhiába rimankodott ilyesvalamiert a mai napon. — Tán a kaszát... —. motyogott elvakult, veszett dühvei —, de aztán újra felvillant előtte a balta, ahogy a hajnalon latta volt. Rettentő markolással markolta meg a balta nyelét, mellén roppanásig feszültek a bordák, a mellében égett olthatatlan szomjjal egy nagy szomjúság. A szemöldökbe ütötte homlokát, ahogy visszalépett a házba, és lihegett forró lihegéssel. Az asszony és a gyerek által felkavart ricsajban nem vette észre senki, ahogy kilépett, azt se, ahogy hátrafogott baltával visszajött a házba. A nagyobbik - fiú ragyogó szemmel bámult fel ra az ajtó mellől, ujjával titkos ábrákat rajzolgatott az ajtőfélre, csak úgy, gondolatra. ElÖbb leütöm ezt, ezt a kövérebbet — randult meg borzalmas ösztönnel a karja. Szeméből kilógott a pokol valamennyi lába, ahogy megfagyott akarattal sorba nézegette áldozatait. Mindez pillanat alatt volt az egesz, de most a végrehajtó odalepett az orditozo fiúcskához, simogatni kezdte a fejét, csak ott, az anyja ölén. Vigasztalta, es kihalászott mellénye zsebéből egy akkor forgalomba került uj, csillogó kétfille'rest, a fiú kezébe nyomta, megcsókolta hátul a tarkóját, es azt mondta: — De szép kis fiúcska! Ne sírj, lesz meg apukádnak haza! Ugye, gazda? Mi? Nem kell azonnal megijedni! Emberekkel van az ilyesmi. Ugye, szép uj krajcárt adott a bácsi? — Még egyszer megsimogatta a fiút. — Éppen ilyen fiam van nekem — fordult oda buszkén a két ügyvédhez. Nagy Istvánban nagy zuhogassal omlottak össze valami lathatatlan falak, a gyomrában gyönge eme- lyedest érzett, fülébe visítva zúgott a vére, de lelankadt mar a karja, de gyöngén állott a kezeben a balta. — Ni-ni! — fagyott az arcara egy vékony vigyorgás —, milyen szép uj krajcár. Aztán téveteg szemmel felesege ölet nezte, ahogy atviharzott újra és újra rajta a siras. — Na, ne sírjon! — lépett az asszonyhoz a dühösebbik ügyvéd. — A bankom nevében adok meg az urának hat hónap haladékot. Csak akkor állt a haja az ég felé, amikor távozóban megpillantotta Nagy István kezében a hátrafogott baltat. SZEREZZEN EGY UJ ELŐFIZETŐT Antalfy István versei: VAK PROMETHEUS SÍRÁSA, 1977. ’ i j En láttám a hegyet, a sziklat, a csodálatosat, elérhetetlent, láttám, csak messziről, — a lánggal, amelyet ellopni nem volt erőm. Viharok, szédítő mélységek, lezuhanó kórengeteg elzárta utam, lesodort, a szeditó mélységnek legaljára. Láttam a sziklat és a lángot, láttam, jaj, messziről csak — vakitott. Vágytam a lahgra, a melegre, ellopni onnan azt a lángot, ellopni, világítson, melegítsen, engem, Prometheust. Nem a világot. Lezuhantam és megvakultam. Belebotlottam a világba, es most vakon bolyongok; hol a tűz, hol az a lang, mit ellopni akartam? A vak Prometheusnak meg mi jut a fájdalomból, megaláztatásból, amig az eg es fold között a lángra, tűzre vágyva megfagy.... Kecskemét, 1977. április 25. LEGYEN ÁLDOTT... Aki a kezemet megfogta, aki a szavam megértette, aki bűnöm megbocsátotta, aki, hogy’ vagyok? — megkérdezte, aki őrzi a közös múltat, aki megszépíti az álmot, aki elkísér utamon, legyen szeretett. Legyen áldott. Küldjük ajándékunkat továbbra is IKKÁ- val v 1 1 Bizonyos idő óta egyes szemelvek, felhasználva álnéven szereplő szervezeteket, leveleket küldözgetnek es hamis információt terjesztenek az IKKA-val kapcsolatban. Ezek a szemelvek es szervezetek személyi es önző celhcl * i t l próbálnák rossz hirt kelteni az IKKA-nak, Ismert tény, hogy az IKKA több mint 25 eve megbízhatóan és eredményesen szolgaija azokat, akik Magyarországon kivid élnék es ajándékot óhajtanak küldeni Magyarországon elő barátaiknak es rokonaiknak. Valótlanság, hogy az IKKA-ra nincs mar szükség, sót az IKKA hasznossága megnövekedett, mióta külön szolgálatokat is nyuit. • Az IKKA Fóügvnöksége a Sohel Overseas Corn. 210 E 86 St. New York N.Y. 10028. Telefon: (212) 535-6490.
