Amerikai Magyar Szó, 1978. január-június (32. évfolyam, 1-26. szám)

1978-04-13 / 15. szám

Thursday, April 13. 1978. AMERIKAI MAGYAR SZO 9 gyóbbik fiú, az eperfa tetején tele torokkal harso­gott bele a nyárba egy verset. Édesapa, édesanya, Mondjátok meg, mi a haza? A gyerek a verset az iskolából hozta, nyilván, kicsi hangja messze járt már valahol a felső utcán, mikor egy kis forgószél kerekedett a kapunál, es boszorkányos sietséggel száguldott keresztül az ud­varon. Absolon, a kutya dühös ugatással ugrott a kapufiak, s nyomban bedugta sapkáját az utcaajton a kisbiró. Utána két-három úriember következett, duzzadt irattáskával a hónuk alatt, mintha feneket­len mélységű irgalmasságot cipelnének benne. — Maga Kaszás Nagy István? — kérdezte az egyik ur, és a kutya elöl bemenek'últ a tornácra. — Én volnék — válaszolt Nagy István, a hangjában benne volt a mai nap minden szomorúsága s minden remény kedese. — Én a végrehajtó vagyok — szólalt meg a másik ür —, árverezni jöttünk, de ha valamit fizetni tud, bizonytalan időre elhalasztjuk a törvényes eljárást. Már vad volt a szava, és kémény, ahogy szembe­nézett a végrehajtóval: — De ha nem tudok...? — Akkor jón maga is a községházához velünk, le­folytatjuk az árverést. Újra összeesett, rimánkodo rongynak erezte ma­gát: — Kerem szépén, nagyságos urak, tálán valamit tudnék... valamit tudnék tán... Belekapaszkodott egy lehetetlen gondolatba, hogy hiszen képtelen dolog az, hogy azért vegyek el tőle a házat, amiért most, azonnal nincsen pén­ze... Nagy szivesseggel, végtelen alázattal hívta be maga után az urakat a házba, hátha idők alatt tör­ténné még valami, hiszen annyi minden történik, amit nem is var az ember... Az asszony a sutnál sirt, a két gyerek sietve má­szott le az eperfáról, és riadt lélekkel bújtak meg az ajtó mellett. Az urak idegesen bontogatták kifelé irattáskáikat, a végrehajtó idegesen lapozgatott, és sokára azt mondta: — Háromszázhatvan pengő tőkekövetelés, ennek nyolcszázalékos kamata tizennyolc hónapról, és a mai árverési költség megtérítése... mennyi pénzt tudna adni, hogy egy ideig haladékot adjunk? Nagy István idétlen mozdulattal nyújtotta előre a két kezet, párszor szét js nyitotta ujjait, nehezen büffent ki torkán a szó: — Most rögtön nincsen penzem, de hat honnan is volna? De biztosítom a nagyságos urakat... — Hat akkor minek tart bolonddá bennünket? — dohogott az egyik ügyvéd, és gyorsan gombolta fel a kesztyűjét. — Két gyerekem van, két szép fiam — és mar a sirás marta újra a torkát, szembenézett a dühösödé ügyvédekkel, olyan kérő, rimánkodo szemmel, hogy a lelke mélyén azt gondolta titkon, hogy pusztán e kónyorgo nézésért elhalasztjak az árverest. — Másnak is van gyereke, de azért fizet — pattant fel dühösen a másik ur is. — De, kerlek — kérlelte az ülve maradt ve'gréhajto —, hatha adnánk neki némi haladékot? Mit mondott a bankod? Az ügyvéd bosszúsan rázta a fejet, azt mondta: — Nem lehet. Gyerünk. Folytassuk le az árverést. — Hat próbáljon adni valami pénzt — szólt újra a másik, de azért felállott, lassan indult el az asztal mellől. Nagy István előtt egyszeriben piros színbe borult a világ, az urak apró, mozgó figurák lettek, olyat ordított, hogy az ablakban megimbolyogtak a mus­kátlik vele k: — Hat hunnan az istenből vegyek pénzt, ha nincs, na, értik? A felesege hangos jajgatásba kezdett: — En uram Istenem, en uram Istenem... Sirt fájdalmas jajszoval, rettenetesen. A kisebbik fiú bömbölve futott oda hozza, ölebe •> temette rémült arcát, a hangos jajveszékelés nem fért meg az alacsony szobában, kifolyt a pitvarba, az udvarra, az utcára. Az egyik ügyvéd bizonytalan remegéssel az ablakdeszkán heverő bibliát lapozgat­ta, csak épp azért, hogy ne nézzen arra, nem szeret­te látni a hasonló dolgokat. Hijj, az anyatok büdös mindenit — acsarkodott a Nagy István lelken egy bősz káromkodás —, ház kell nektek, ház? Az én házam?!’... A szeme vérbe fordult, és izzadság lepte el az egész testét. Megvillant előtte a hajnalon látott bal­ta éle, már röhögött, veszett, nehéz kuncogással’, röhögött, hogy ime, csudát tesz az Isten, nemhiába rimankodott ilyesvalamiert a mai napon. — Tán a kaszát... —. motyogott elvakult, veszett dühvei —, de aztán újra felvillant előtte a balta, ahogy a hajnalon latta volt. Rettentő markolással markolta meg a balta nye­lét, mellén roppanásig feszültek a bordák, a mellé­ben égett olthatatlan szomjjal egy nagy szomjúság. A szemöldökbe ütötte homlokát, ahogy visszalépett a házba, és lihegett forró lihegéssel. Az asszony és a gyerek által felkavart ricsajban nem vette észre senki, ahogy kilépett, azt se, ahogy hátrafogott baltával visszajött a házba. A nagyobbik - fiú ragyogó szemmel bámult fel ra az ajtó mellől, ujjával titkos ábrákat rajzolgatott az ajtőfélre, csak úgy, gondolatra. ElÖbb leütöm ezt, ezt a kövérebbet — randult meg borzalmas ösztönnel a karja. Szeméből kilógott a pokol valamennyi lába, ahogy megfagyott akarattal sorba nézegette áldo­zatait. Mindez pillanat alatt volt az egesz, de most a végrehajtó odalepett az orditozo fiúcskához, simo­gatni kezdte a fejét, csak ott, az anyja ölén. Vigasz­talta, es kihalászott mellénye zsebéből egy akkor forgalomba került uj, csillogó kétfille'rest, a fiú ke­zébe nyomta, megcsókolta hátul a tarkóját, es azt mondta: — De szép kis fiúcska! Ne sírj, lesz meg apukád­nak haza! Ugye, gazda? Mi? Nem kell azonnal meg­ijedni! Emberekkel van az ilyesmi. Ugye, szép uj krajcárt adott a bácsi? — Még egyszer megsimogatta a fiút. — Éppen ilyen fiam van nekem — fordult oda buszkén a két ügyvédhez. Nagy Istvánban nagy zuhogassal omlottak össze valami lathatatlan falak, a gyomrában gyönge eme- lyedest érzett, fülébe visítva zúgott a vére, de lelan­kadt mar a karja, de gyöngén állott a kezeben a bal­ta. — Ni-ni! — fagyott az arcara egy vékony vigyor­gás —, milyen szép uj krajcár. Aztán téveteg szemmel felesege ölet nezte, ahogy atviharzott újra és újra rajta a siras. — Na, ne sírjon! — lépett az asszonyhoz a dühö­sebbik ügyvéd. — A bankom nevében adok meg az urának hat hónap haladékot. Csak akkor állt a haja az ég felé, amikor távozó­ban megpillantotta Nagy István kezében a hátrafo­gott baltat. SZEREZZEN EGY UJ ELŐFIZETŐT Antalfy István versei: VAK PROMETHEUS SÍRÁSA, 1977. ’ i j En láttám a hegyet, a sziklat, a csodálatosat, elérhetetlent, láttám, csak messziről, — a lánggal, amelyet ellopni nem volt erőm. Viharok, szédítő mélységek, lezuhanó kórengeteg elzárta utam, lesodort, a szeditó mélységnek legaljára. Láttam a sziklat és a lángot, láttam, jaj, messziről csak — vakitott. Vágytam a lahgra, a melegre, ellopni onnan azt a lángot, ellopni, világítson, melegítsen, engem, Prometheust. Nem a világot. Lezuhantam és megvakultam. Belebotlottam a világba, es most vakon bolyongok; hol a tűz, hol az a lang, mit ellopni akartam? A vak Prometheusnak meg mi jut a fájdalomból, megaláztatásból, amig az eg es fold között a lángra, tűzre vágyva megfagy.... Kecskemét, 1977. április 25. LEGYEN ÁLDOTT... Aki a kezemet megfogta, aki a szavam megértette, aki bűnöm megbocsátotta, aki, hogy’ vagyok? — megkérdezte, aki őrzi a közös múltat, aki megszépíti az álmot, aki elkísér utamon, legyen szeretett. Legyen áldott. Küldjük ajándékunkat továbbra is IKKÁ- val v 1 1 Bizonyos idő óta egyes szemelvek, felhasz­nálva álnéven szereplő szervezeteket, leveleket küldözgetnek es hamis információt terjeszte­nek az IKKA-val kapcsolatban. Ezek a szeme­lvek es szervezetek személyi es önző celhcl * i t l próbálnák rossz hirt kelteni az IKKA-nak, Ismert tény, hogy az IKKA több mint 25 eve megbízhatóan és eredményesen szolgaija azo­kat, akik Magyarországon kivid élnék es aján­dékot óhajtanak küldeni Magyarországon elő barátaiknak es rokonaiknak. Valótlanság, hogy az IKKA-ra nincs mar szükség, sót az IKKA hasznossága megnövekedett, mióta külön szol­gálatokat is nyuit. • Az IKKA Fóügvnöksége a Sohel Overseas Corn. 210 E 86 St. New York N.Y. 10028. Telefon: (212) 535-6490.

Next

/
Thumbnails
Contents