Amerikai Magyar Szó, 1978. január-június (32. évfolyam, 1-26. szám)
1978-03-30 / 13. szám
Thursday, March 30. 1978. AftflCRIKA) MAGYAR SZO CSENDÉLET A lány nem volt több huszonegy evesnel, s a kórterem hideg szemmel figyelte. A mentőknek azt sem mondta, hogy köszönöm, s a szomszédait figyelemre sem méltatta. Hiába szóltak hozza, nem válaszolt senkinek. Elhallgatott hát mindenki körülötte, csak a szemek adták, vettek a jeleket a laz- lapok fölött, s ezt nem lehetett sokáig tűrni. A lány szinte fuldoklott a ki nem mondott szavak özönében, felült hat s keserűen, kéményén porolni kezdett: Mit akarnak tőlem? Semmi közűk hozzam! Úgyis tudják, mi bajom, ne csúfolódjanak! Kész. Ve'geztem!... S a rátörő fájdalmak elhallgattatták, visszazuhant a párnára. Hogy történt? — kérdezte tőle később az orvos, orrán az elmaradhatatlan szemüveggel. — Elestem— válaszolt sziszegve —, elestem, nem érti? — Értem, — hunyorgott a szemüveg —, hogyne érteném. Elesett es beleűtótte magát egy kötőtűbe. Mert ugyebár az utcán mindenütt kötőtűk hevernek... Mikor elvittek a műtőbe, a kórteremben kitört a hangzavar. Mindenki elmondta véleményét, voltak akik a lányt szidták, voltak akik az ismeretlen fiút, — gyilkos az ilyen, mormolta egy angyali arcú, gyönyörű nő a sarokban —, gyilkos, hiszen már életképes a hathónapos magzat. — Szegény!... sóhajtott erre valaki, s nem lehetett tudni, kit sajnált. Csönd lett hirtelen. Töprengés ült az arcokra, es a várakozás kifejezése. Aztán jött a szoptatás ideje, s megfeledkeztek a lányról. A beguruló tolókocsi, s a pólyákból áradó sivalkodas fontosabb lett mindennél. Vidám es sze- lid asszonyi kezek nyúltak sovárogva az áhított eleven csomagocskák után, s meg a jelentektelen arcokon is megjelent valami varázslatos szépség. A legutolsó csomagocskát a sarokban fekvő gyönyörű fiatal no kapta. Mikor a nővér hozzalépett, kezet tiltakozó, ideges mozdulattal emelte fel: Vigye el! En nem szoptatok!... A nővér meg a száját is nyitva felejtette. A pólyában feketehaju, egynapos kisfiú rugdalózva, sival- kodva követelte jogait. — Nem értem kérem, hogy mondta? A brokát halókabátos arcan a bosszúság tűzei égtek. — Nem érti? Nem szoptatok. Nem teszem tőnkre az alakomat! Lassacskán az egesz korterem odafigyelt. Szavak lógtak a levegőben és tekintetek kereszteztek egymást. A brokátselyem hálókabátban ugyanazt éreztek az idegek, mint előbb a lány feher kórházi köntöseben, viszont a brokát jobban birta az ostromot, mint a vászon. Farkasszemet nézett az egész társasaggal, kihivoan, villogva. — Fogja meg — mondta az ápolónő, s kiszaladt. A pólya tartalma most mar torkaszakadtáböl ordított. Nem is hallatszott más hang, mig az orvos meg nem erkezett. — Nem es nem! — tüzelt az angyali szépség a szemüveges férfi józan szavaira — nem szoptatok. Az uram sem engedi! Nem kötelezhetnek ra! A lavinát egy tapasztalt, sokgyermekes anya indította el. S meg sem lehetett állitani többe. A csecsemők átvettek az izgalmat, abbahagyták a táplálkozást s a semmibe markolászva rázendítettek. — Vigyek el innen! Nem anya az ilyen! — kiáltották a felbőszült asszonyok. S megtoldották haragjuk vaskos jelzőivel a történteket. Az angyali szépség most mar eltorzulva kiabálta sértő szavait: Állatok! Mint a kutyák, meg mint a macskák! Az orvos kirohant, hogy intézkedjék. S ki tudja, tálán meg tettlegessegre is sor került volna a megbolydult kórteremben, ha hirtelen meg nem jelenik a műtős, szelesre tárva mind a két ajtószárnyat. A tolókocsin hamuszűr ke arccal feküdt a lány, aki nem volt több huszonegy évesnek Előbbi hety- kesegenek nyoma sem volt rajta. Mikor az ágyba került, körülnézett, s ki tudja talán a pólyák látványától, hirtelen sírni kezdett —. Még élt, — hüp- pögte elárvultán — igy repdesett a kezeivel... Az asszonyok a siró csecsemők kórusától alig hallottak, mit mond, — inkább megérezték, mi történés ettől meg nagyobb gonddal hajoltak az apróságok Föle, hogy megnyugtassak őket! Hanem a táplálkozás tejszagu békessége csak nem akart megjelenni ezen a délutánon, hiába hallgattak el egymás után a kicsinyek. Az az egy ott a sarok- ban, a szaténkabat árnyékában rendületlenül követelőzve panaszkodott tovább... Cs.G. Kocsis Éva; Józsi, a (lágyszívű Botorkál koztunk egy férfi, altit csak úgy neveznek, akik ismerik: Józsi, a nagyszivü. Amúgy nem nagy termetű, inkább keszeg kis ember, a járása is lompos, mindig aktatáska csüng a kezében, és tíz éve ugyanazt az öltönyt viseli. De ahová lep, fu nem nő utána. Az állását a szép Írásának köszönheti. Raktárvezető egy nagyvallalatnal, ahol segédmunkásból léptették elő. Minden példás az ó birodalmában, a kartonokon rajzolt gyöngybetüi, jelzik, mennyi a készlet. A gyárból nősült, tizenöt évvel ezelőtt, egy dolgos, magához való munkáslányt vett feleségül, aki csodát tett a szoba—konyhás kis lakásukból. Született egymás után két gyerekük, előbb egy lanyka, aztán egy fiúcska. Hogy, hogy nem, ebben az időben kezdett el a Józsi kocsmazni. Az asszony a gyerekekkel volt elfoglalva, azokat patyolgatta, minden fillért beosztott, s nem figyelt fel férje bolyongásaira. A házban sokan mondták, láttuk az urát, megint a kocsma pultját támasztja, miért nem megy utána? Mar miért mennék? — válaszolta. — Aki nem talál magától haza, az egy lépést sem érdemel... — Növel is láttuk! — igy a ház. De az asszony ezzel sem törődött. Aztán lózsi, egy borgőzös éjszakán azt mondta, neki ebből elég, az Ö felesége vele semmit nem gondol, talált valakit, akinek o a legfontosabb. — Aztán ki az? — kerdezte az asszony. — Hat, egy leányanya, egy szerencsetlen, egyedül- valo no, aki megbecsüli, hogy ember van mellette... Fel évig volt távol Józsi a családjától, azalatt nyu- dalom és béke honolt a szoba-konyhában, s az asz- szonynak sem hiányoztak a szeszes ölelések. A lakók hoztak a híreket, hogy a no, akit az ura felpártolt, legalább tiz évvel idősebb az emberénél, de mindig együtt tart vele, s úgy hallgatja a szavát a fröccsök mellett, mintha egyenesen a jóisten szólna hozza. — Es a gyereke, azzal mit tesz olyankor? — kérdezett értetlenül vissza. — Hát az vidéken van, nem nevelte egy napig se, hazavitte az anyjanak... Fel év után kaparászásra ébredt egy éjjel, s az ajtóban ott állt Józsi, az ura, kezeben az aktatáskával. — Engedj be, asszony, hazajött a ferjed — mondta, mintha éppen csak az imént távozott volna el. — Megsajnáltam azt a fehémepet, ember kellett annak is,megértheted,de most már belőle is eleg volt... Ment minden a régiben ezután, Józsi felesége nevelte a gyerekeket, végezte nehéz munkáját a gyárban, este főzött, mosott, lecket nezett. Az ura csakúgy járkált köztük, mint régen, a kisfiához még csak volt néha egy-egy szava, kérdésé, de a válaszra már nemigen figyelt oda, a lányt nem sokba vette, így éltek egy fedel alatt külön, az asszony es a gyerekek, s az ember. Egy ev se telt el, Józsi újra el-elmaradozott estenként. Tavasszal, úgy május körül kezdte, s augusztusban már ki is mondta, most aztan végleg elmegy. — Nocsak? — nezett rá a felesége, aztán megint mi visz el innen? — Józsi nem is válaszolt, csak fogta az aktatáskáját, s többet nem került elő. Nemsokára, talán négy hónapra ra a kislány hozta a hirt, az apja megvárta az iskola előtt, egy fiatal nénivel együtt, akinek nagy volt a hasa, s hivta öt, menjen velük el egy cukrászdába. — Elmentem anyuka, ugye jól tettem? — kerdez- te a gyerek. Es akkor ott mindenfele süteményt hoztak nekem, es azt mondta az apu, menjek el hozzájuk lakni, jobb lesz nekem velük, mert mindig telik majd süteményre, meg kólára is. En haza akartam már jönni hozzád, meg az öcsihez, de az apu olyan erősen fogott, hogy már fájt a karom. Aztán a villamosnál elszaladtam. Ugye, ide nem jönnek utánam, anyu? Masnap mar ott volt Józsi a konyhában, s mondta a feleségének a magáét. — Nézd, ez egy szegény rokkant lány, az egyik lába rövidebb, gyereket akart, férjhez akar menni... Megsajnáltam. Váljunk el békésen, add nekem a lányt, neked marad a fiú, igy békésen megegyezhetünk. — Csakhogy a gyerek nem akar menni. Keso neked most már törődnöd vele, ha eddig nem tetted... Különben is, Józsi, nem a gyerektartast akarod te igy megspórolni? Akkor az ember elment, hogy a válást beadja, mert ő azt a lányt el kell vegye feleségül, ezt diktálja a becsülete... — Ha ezt diktálja, meg kell lennie — mondta a felesege, es becsukta utána az ajtót. Eltek csendben tovább a gyerekekkel, nem jutott se kevesebbre, se többre, mint azelőtt, mig az ura a kocsmai tartozások maradékát hazaadta. Beke volt otthon, a kislány különösen jól tanult, a fiú is igyekezett. Varta az idézést a bíróságra, ahogy az ura mondta, de az csak nem jött. így aztán kivett egy szabadnapot és maga ment el a Markó utcaba. Egy hölgy a panaszirodán percek alatt megfogalmazta helyette a beadványt a gyermektartásról, meg is kapta hamarosan a pénzt. Egy este, volt már 11 óra is, kopogást hallott a konyhaajtőn. Az ágyból kelt ki. Ott állt aktatáskájával a kezében az ajtóban az ura. — Mégis maradok — mondta —, nem ember az, aki csak úgy elhagyja a családját... — Tévedsz, te Józsi, nem te hagysz el minket, a csaladod hagy el téged — válaszolta csendesen, hogy a gyerekei álmát meg ne zavarja. Nincs már neked (folytatás a 10. oldalon) ________9
