Amerikai Magyar Szó, 1978. január-június (32. évfolyam, 1-26. szám)

1978-03-02 / 9. szám

Thursday, March 2. 1978. Apáti Miklós: A nőket köszöntő mondat A nőket köszöntő mondat nincs, nem létezik, hisz sohasem általában gondolunk a nőkre, mindig csak anyank, hugunk, szerelmünk, feleségünk, leen­dő leánykánk jutnak eszünkbe, mindig külön-kűlön, a sajat arcukon a saját mosoly, a saját sors, a saját mondat, hát mi se szólhatunk hozzájuk másként, csak külön-külon, mert csak úgy — általában és először nincsen semmi —, először csak az egyes ember a fontos, s csak azután jöhet az emberiség, közben ragyoghat am a hármas- oltar: anya, szerelem, leány — lassúk külön az anyat, életünk anyjat, homlo­kán a ráncokat, kendőből kibukó ősz haját, gyors, ijedős lefekvéseit, az elkapkodott alvásokat, a reb­benő, minket féltő szempillákat, a kezeket, a ki­húzott derek roppanását, a háborúból kimenekítő arc szomorúságát, a békében szülők madonna mo­solyát, — külön a szerelmet, testünk vidor kegyeltjét, sétáink választottját, hiv meghallgatóinkat, az éne­kest, aki a mi dicséretünket zengi, s mi is az övét, a zengést magát, aki fózócskézni tanul, akitől mi is eltanulhatjuk a magany elleni egyszerű receptet, aki azt mondja: örökké, de nem tudja már, mi az, hogy mindhalálig, s nem tartja sokra a formulákat, hogy ásó, kapa es nagyharang, de este megveti agyunk, teste átvilágítja testünk a sötétben, hogy ne legyen egeszen sötét. — külön a csöpp és uj gyereket, puha pusziját, aki után nem kell megtorolni az arcunk, aki nevetve mutatja babáit, fiuktól elcsent autóit, fiuktól el­csent mondataival dicsekszik, úgy fésüli magat, hogv férfi-arcunk is belepirul büszkén, és elindul ö az óvodába, az iskolába, tanul, es dolgozni es hódítani kezd, ám biztosit: csak teged szeretlek, apu, mit lehet erre mondani. ők éltetnek minket, ők szülnek, ók temetnek el, ok az elet minden elevensége. de nem lehet tudni, hogyan lesz tovább, ha elfelejtjük mondataikat AMERIKAI MAGYAR SZÓ 9 Üdvözöljük a Nőket j ] a Nemzetközi Nőnap alkalmával i I..................................................................................................................... Azt, hogy milyen volt ő, csak a saját szavával lehet elmondani. Nyáron mindig kint ült a nagy diófa alatt, el­merengve nezte a ház mögötti kis vetemenyesker- tet, a kék, piros, lila, sárga, méregzöld szinek kö­zött zsongó dús életet. Néha felpattant szekéröl, beszaladt a kertbe, a sűrűjébe, ott hajkurászott egy-cgy csodalatos szinü csipkés, pettyes pillangót. De mikorra ünneplőbe öltözötten megjelentem dél­utánonként Nala, akkorra már ö is ünneplőbe‘öl­tözve ült a diófa alatt, olvasott, vagy nezte a külön­böző alakokat formáló feher gomolyfelhöket. Kék dirndlivolt rajta mindig, apró virágocskákkal, egy sor üveggyöngy logott le a nyakából, az is kék volt. A végén egy súlyos, kekszinu uveggömb. Monda­nom sem kell: kedvenc szine a kék volt, s még ma is, ha kék szint látok, őrá emlékezem. A szeme is kék volt, akár a felhőtlen nyári égbolt. Vastag szemüve­get hordott, lehet, csak azért, hogy az a messzeséges kék mennybolt a nagyitóval közelebb kerüljön hoz­zám, s lenyűgözzön, fogva tartson. Ha a szemébe neztem, az egész kék mennyország rámmosolygott. Nincs igaza Shopenhauernek, aki azt mondja a szerelemről: “A szerelem két különnemű, pozitív es negativ töltésű lénynek a közeledése, majd talál­kozása es kisülésé”. Hiszen hacsak a túloldalon is megláttam az alakját, szivem már ide-oda dobálód- zott. Hol van mar az ő draga negativ töltése: reg a földben, de ha csak rágondolok, akkor is belereme­gek. ________ Négyszemközt mindig tegeztem, o azonban maga­zott. Meg is mondta egyszer, hogy nem jo az ilyes­mire rászokni, a négyszemközti titkos tegezesre, mert az ember könnyen elszólja magat a nyilvános­ság előtt. Egyszer megkérdeztem tőle a diófa alatt, kéz a kezben edes magányunkban, hogy szeret-e egy ki­csit? Ramnezett, gondolkodott, s a szájat is alig nyitva ki hozza, halkan mondta: — Kicsit. És tovább hallgatott, nezte a háztetőn a galam­bokat. En is hallgattam, én is a galambokat neztem. Öklömre támasztottam az államat, szomorúan gon­dolkoztam, hogy csak egy kicsit szeret. Hogy meg- csak úgy* közepesen sem. Azért megvigasztalódtam valamelyest, mert mégiscsak több a kicsi a semmi­nek Napokig őrlődtem a kicsi és a semmi között. Hiszen én nem kicsit, de nagyon szerettem. Egy hét múlva a diófa alatt újra megkérdeztem: — Szeretsz meg egy kicsit? hogyan lesz tovább, ha kizuhanunk forró áramaik­ból, ha elfelejtkeznek rólunk, ha becsukódik egy ajtó, a dondülés magaval ránthatja életünket, nem lehet tudni, meddig képesek dolgozni ránk, meddig tudunk dolgozni rajul;, meddig tudunk dolgozni együtt, élni együtt, szeretni együtt, nem lehet tudni, ha nincs meg, ha elveszett, ha sóhasem volt a nőket koszontó mondat. Megint rámnézett, megint gondolkodott. Nagyon komoly volt, ahogy kimondta: — Nagyon kicsit. Gyanút fogtam. Nekiszegeztem a kérdést: — A múlt héten meg csak kicsit szerettél, most meg nagyon kicsit. Hát melyik a több: a kicsit, vagy a nagyon kicsit? Ekkor elmosolyodott: — A nagyon kicsit. Hirtelen elöntötte minden részemet a boldogság, hogy beleizzadtam. Egyszerre világossá vált előttem, hogy én egy hétig ok nélkül búsultam, hiszen a múlt héten is szeretett, s most még jobban, most mar nagyon kicsit. De akárhogyan is vigasztaltam magam, pár nap múlva újra megrohantak _a kételyek. Mar nem a dió­fa alatt, hanem a nagyszobában ültünk csöndes kettesben, elvezve a magányt, a másik forró halánté­kát, szivének lüktetését. A nap éppen akkor pillan­tott vissza vörös tányérjával az ég áljáról, s szürke homály borult a szobára, amikor kirobbant belőlem: — Mondd, hogy szeretsz te engem, kicsit, vagy nagyon kicsit? Akkor is a kék dirndli volt rajta, apró viragmin- tákkal, nyakában a kék gyöngysor himbálózott, vaskos kis karját a fotel támlájára fektette, karjára hajtotta fejét, onnan mosolygott ram a kék szeme­vei. A nap lement, a szobában nőtt a homály, s o beleolvadt a szürkületbe. Néhány arcaba hullo aranyszálat‘félrehajtott es valami edes elnyujtozas- sal a hangjában mosolyogva mondta: — Egy kicsit nagyon. ' S e pillanatban megszűnt közöttünk a távolság, egybeolvadtunk a szoba sötétjével. Ilyen volt o. Ha ma rágondolok, azok is eszembe jutnak, akik öt a földbe juttatták. De húsz év után se, es sohase, felejtek. PETŐFI összes költeményei Az 1219 oldal tartalmú remekmű ara $ 5.­RENDELJE MEG SAJAT RESZERE Gyönyörű Karácsonyi Ajándék! Az ót dollárban benne van a csomagolási és szállítási jdij is. Megrendelhető: __ Az AMERIKAI MAGYAR SZÓ KIADÓHIVATALÁBAN 130 East 16th St. New York, N.Y. 10003 ILYEN VOLT Ö

Next

/
Thumbnails
Contents