Amerikai Magyar Szó, 1977. július-december (31. évfolyam, 27-50. szám)
1977-08-04 / 29. szám
volt, a hangja levendula szinu. —Elfoglalt emberek — folytatta némi büszkeséggel. — En vezetem a háztartást". Veszekedős, rikácsoló hangú nagyanyámra gondoltam, aki egykorú lehetett a madammal; a csaknem vizszintessé görbült felsőtestére, kigyőzó ráncaira, szürke kóchajára; nagyanyámra, aki a földgolyót megkapálhatta volna már életében. Gyomrom osszerándult. A fiatal madam meg a doktor úr csakugyan hazaérkezett. Már késő este'volt. , — Hajnalne — búgta vadgalamb hangon a no. — Éva. — Doktor Hajnal. — A férjnek szálkas hangja volt, es raccsolt. Jo negyveneves lehetett, aki mellett a felesege, mintha a lánya lett volna. Az asszony szép volt: középmagas es barna, nagy kerek szemekkel. — Remélem, jól érzi majd magát nálunk — mondta. — Hol dolgozik? — A gyárban fogok. Lakatos vagyok. A doktor alig észrevehetően megrezzent. A gyárban a TMK-múhelybe kerültem az öreg Bodó csoportjába. Hamar megszoktam a környezetet, az őrökké piszkos mfihelyablakot, a zörejt, az olajszagot. Megtanultam, ellestem a többiektől a bonyolultabb mozdulatok fortélyát, a csiziot. Alit a kezemhez a szerszám, s bar én voltam a legfiatalabb a kilencunk közül, nem vallottam szégyent. lázas, ienyerevei u«.L kezdtem: hangom idegen volt, miniua nem is torkomból fórt volna elő. Amig olvastam, egyik karjavai gyöngédén átölelt, szinte anyaskodva. Fejet a vadamra hajtotta. Hangom elcsuklott, s veremben a vagy gordonkahangja szolalt meg zengon, gondolataim elporladtak, még láttam, hogy testéről lehervad a ruha. Amikor fóleszmeltem, mar nem volt ott mellettem. Furcsa bagyadtsag vett erőt rajtam. A boldogság, büszkeség és szomorúság vegyülete áradt szét bennem. Szememet behunytam, s értelemmel próbáltam bejárni mindazt, ami történt. Aztán néhányszor ajándékozott még nekem ilyen forro, szárnyaló pillanatokat, de egyre ham- vadóbb lett a tűz,egyre inkább zsarnokka változott. — Többre vagy hivatott, tanulnod kell, hogy kiemelkedhess! — ezek voltak legtöbbször ismétlő, dó szemrehányásai. Éreztem, szégyellni kezd önmaga előtt. Tanulni kezdtem és rengeteget olvastam, hogy utolérjem és méltó lehessek hozza. Megszűnt sza - momra a munka szépségé, az a joleso érzés, ami akkor tölti el az embert, amikor rámutathat valamire, hogy ezt én csináltam, ez az en művem! Mélabúval átszőtt verseket Írtam, a világ megszűnt számomra, csupán ő letezett, a hangja, a tekintete, lelkem földrengéseit okozó szépségé el- pusztithatatlanul. Munka útan rohantam haza, mert nem tudtam, mikor néz be hozzam, s nem akartam Egyedül . kerestem Éva biztat i A mérnök-vendég falt, ivott, i , i , meket meresztett Evara. Evanak tetszeti. <, hogy a férfi birtokba veszi, magáévá teszi tekintetével. Láttam, hogy a mérnök hatalmas tenyere, mint egy csuszó-mászó, mint egy undorító kígyó, átsiklik hirtelen az asztal alatt, s rátelepszik az asszony combjára. Éva nem húzta el, meg se rezzent. Agyamat elöntötte a vér, izmaim megfeszültek, felugrottam. Egész testemben remegve álltam ott. Nem voltam ura magamnak: a szegyen, a megala- zottság, a düh es a féltekenyseg elvette az eszemet. — Te ringyo! — ordítottam. A doktor urnák, szemüvege mögött, hatalmasat villámlott a szeme. A szaja megremegett. A mérnök hirtelen visszakapta a kezét, mintha darazs csípte volna meg. Órült csönd támadt. S akkor fölállt Éva nyugodtan, szinte mosolyogva és az arcomba ütött. — Paraszt! — Csak ennyit mondott. Nem tudom, hogyan vánszorogtam a szobámba. Üresnek ereztem magamat, végtelenül üresnek. Belegyurtem a bőröndbe holmijaimat és elindultam. Tiszta este volt. Talpam alatt csikorgott a sétány kavicsa. Messzi látni lehetett a gyár gomolygó füstjét, a kicsapódó vörös izzást. Megnyugodtam.
