Amerikai Magyar Szó, 1977. július-december (31. évfolyam, 27-50. szám)
1977-11-10 / 43. szám
Thursday, Nov. 10. 1977. © AMERIKAI MAGYAR SZO AZ AMERIKAI MAGYAR SZO HARCOL A BÉKÉÉRT, HALADÁSÉRT ÉS A NÉP JÓLÉTÉÉRT (Lusztig Imre beszéde a jubileumi banketten.) “Az, aki ellensége a haladásnak, nem hazafi, még akkor sem, ha a himnuszt énekli, reggeltőlestig”. Ady Endre Mint mar bizonyara tudjak, lapunknak 75. évfordulóját ünnepeljük. Úgy vélem, helyénvaló megjegyezni, hogy ez alatt a 75 év alatt számos újság megszűnt, kicsi, vagy nagy, országszerte. Hadd említsek meg csak egy nehányat, amelyek megszűntek, itt New York-ban: a Telegram, a World, a World -Telegram, a Sun, a Journal—American, a Mirror, a Tribune, a Herald, a Herald-Tribune, a Brooklyn Daily Eagle, a P.MV es legutóbb a Long Island Press. Az angol nyelvű sajton kívül megszűnt egy magyar újság is, a Napló. Felmerül-a kérdés, mi a magyarázata annak, hogy annyi kiadvány kényszerült a feledes homályába merülni, mig a mi lapunk továbbra is fennmarad 75 év előtti megjelenése óta? A valasz: mindazok a lapok, melyek eltűntek, létükét es jövedelmüket a hirdetésekre alapozták, mig a mi lapunk olvasóink segítségére es tamoga- tasara támaszkodik. Csak azok, akik ismerik a lapunk és olvasóink között fennálló viszonyt, kepesek megérteni azt a “csodát”, hogy lapunk kepes túlélni országunk gazdaságának hullámveréseit, tömeg-munkanelkuli- séget, két világháborút, aMcCarthy-terror korszakát. A lapunk es olvasóink közötti viszony rendkívüli, szinte egyedülálló. Röviden mondva, valahányszor lapunk válságos helyzetbe került, ezt olvasóink elé tártuk, es ók válaszoltak mindenkor, kivétel nélkül, es megoldottak a válságot. Természetesen ez a viszony nem véletlen kovetkezmenye volt. E történelmi, jubileumi alkalorpbol, illendő megemlíteni a nevét néhány aktivistánknak, akik a múltban. reszt vettek lapunk munkájában. Lekai L. Janos, szerkesztő, akinek emleket egy Budapesten róla elnevezett tér örökíti meg; Bebrits Lajos, szerkesztő, aki a felszabadított Magyarorszag első kózlekedesügyi minisztere lett; Dr. Gyetvai Nagy Janos, szerkesztő, aki a felszab ad ulas után Baranya megye első főispánja volt, majd Tórókor- szag-i nagykövet; Rev. Gross László, aki lapunk levelező munkatársa volt három évtizeden at; és ne feledkezzünk meg Gyarmati Kato-rol sem, aki a “Nők Vilaga” szerkesztője volt. Olvasóink nem úgy tekintik lapunkat,mint csak ertesuleseik forrását, hanem mint lelkesítésük forrásai is, mert tudják, hogy mi békéért, haladásért es a népek jólétéért küzdünk. Elméletből és gyakorlatból tudjuk, hogy egy eszme, amely atjarja a nép elméjét, hatalommá válik. Olvasóink, akik West Virginia, Pennsylvania es Ohio szénbányáiban dolgoztak, Detroit autóműhelyeiben, Pittsburgh és Chicago acélgyáraiban, Passaic textilüzemeiben, Perth Amboy rezfinomitoiban, a Johnson & Johnson gyárban New Brunswickon, a szakszervezeti mozgalom frontvonalaiban voltak, es küzdöttek a dolgozó munkásság javat szolgáló törvénykezésért. Hogy kellően megérthessük lapunk szerepét, szükséges visszaidézni emlékezetünkbe azokat a viszonyokat, melyek között a munkásság dolgozott századunk elejen. Nyolc és tizennégy év közötti leányok ezrei dolgoztak, hosszú órákon át, a textilüzemekben. Hasonló korú fiuk dolgoztak a banyákban, és ezért napi 35 cent bért kaptak. Munkások napi 10—14 órát dölgoztak, 3.00 dollárért. Munkájuk nem volt biztos, bármikor elbocsáthatták őket, okkal vagy ok nélkül. A bányászok és acélmunk'asok a vállalat tulajdonai kepezb telepeken laktak, szükségleteiket a vállalat üzleteiben vásároltak, felháborítóan magas árakon. Soha nem láttak fizetésűkből egy krajcár készpénzt, örökösen el voltak adósodva a vállalatnak. Bűn volt szakszervezeti tagnak lenni, és sztrájkban resztvenni főbenjáró bűn volt. De most ugorjunk at 75 évet. Ma az alsó bérhatár $ 2.30 óránként. Egy ipari munkás átlagos órabére $ 5.00. Ma van munkanélküli biztosítás. Van Social Security. Van a Medicare és Medicaid. A szervezett munkahelyekben nincs ok nélküli elbocsájtás. De ha megkérdezünk szakszervezeti tagokat, hogyan jöttek letre mindezek a változások, — a többség azt fogja mondani, hogy azok a munkaadók engedményei voltak, vagy pedig azokat a demokratikus Kongresszus nyújtotta. Ezeknek nincs tudomásuk azokról a küzdelmekről, áldozatokról, a tüntetésekről es sztrájkokról, amelyek lefolytak, hogy a munkaadókat ezekre az engedményekre kenysze- ritsek. Itt most három fejleményt kívánok megemlíteni, amelyek ábrázolják, milyen szerepet játszottak lapunk és olvasóink ezekben a küzdelmekben. 1932 márciusában, a jelen társadalmi rendszer legnagyobb válságának tetőpontján, amikor 15 millió dolgozó volt munkanelkül és éhezett, a UAW es a Munkanélküliek Tanácsa felhívta a Ford gyár munkásait, hogy vonuljanak fel a River Rouge üzem elé és követeljék, hogy Ford nyissa meg a gyár kapuit es adjon munkát a munkanélkülieknek. Több, mint 5000-en követték ezt a felhívást, békés A munkanélküli Ford munkások ezrei gyülekeznek a River Rouge üzem elhelyező irodájánál. Itt történt a négy Ford munkás legyilkolása. A négy Ford munkás koporsója előtt 25.000 munkás vonult fel csendben, de ökölbe szorított kezzel.
