Amerikai Magyar Szó, 1977. július-december (31. évfolyam, 27-50. szám)

1977-10-20 / 40. szám

Thursday, October 20. 1977.

AMERIKAI MAGYAR SZÓ .

A beteg a barna, régi kasmír- paplannal volt betakarva. Ez könnyű és hajlékony, jól rá lehet hyomogatni, hogy hideget ne kapjon. Még kendők is voltak rátéve. A lábára dunna. Gondosan betak&rgatták, mert a szomszéd szobában nyitva voltak az ablakok, szellőztettek, és a tüdő- gyulladás nagyon veszedelmes.

A beteg súlyos ráncokba törte homlokát, s amennyire ereje volt, erősen gondolkodott. Nagyon türelmetlen volt már a hosszú szellőztetés miatt, s a nagy pakolást nem szerette. Edzett tornászember volt, s nem akarta a betegséget sem komolyan venni. Hülés, majd elmúlik. Igaz, kellemetlen a láz is. Senki se merte neki megmondani, hogy szabályszerű tüdőgyulladása van.

— Marika, Marika — intett a felesége felé, ahogy az belépett.

Az asszonyka azonban dolgozott, takarított, s nem értette az ura szavát.

— Maa-rri-kaa — kordult a beteg hangja.

— Mi az, Dinikém, angyalom, lelkem, szívem — sietett hozzá az asszony.

— Csukd be már.

— Azonnal, édes kis gyémántom... Édes kis babám, drága kis lelkem.

a

A beteg komorsága mélyén elmosolyodott. Konstatálta, hogy úgy beszél vele a felesége, mint a kisbabájával. Azon az anyás, duruzsoló gügyögő hangon.

— Jó levegőcske kell, jó tiszta levegőcske az én édesemnek. Rögtön bezárja Marika az ablakot, rögtön rendbe szedi az ő egyetlenét.

Ezzel odahajolt a betegre, még jobban benyomogatta körülötte a paplant, ráhúzta a dunnát, a kendőket szorosabbra vette s izzadó homlokát kis kendőjével megtörölgette.

A beteg látta, hogy sorsa reménytelen. Lehunyta a szemét, mert szét kell robbannia különben.

— Gyere hamar, mondani a- karok valamit.

De már akkor nem volt ott a felesége. A másik szobába szaladt. A könnyeit törölgette és az orrát fúvogatta. Annyira meg- • hatotta, hogy az ura, a nagy. erős, egészséges ember így elpilledve fekszik a takarók közt. hogy elfojtotta a hangját a sírás és a nővéréhez menekült aki a konyhában rendelkezett.

— Én nem tudom, mi van ezzel a Dinikével, oly borzasztó, hogy ki se lehet mondani — tört ki belőle a zokogás, és leült egy konyhaszékre és hozzáfogott keservesen sírni.

Nővére, az energikus, magas, sovány, fekete asszony, keményen nézett rá. Nem volt annyira megrendülve, mert neki nem férje a beteg, s ő már hozzá volt edzve. hogy betegség van a világon, s azt el kell viselni, hisz az úgyis gyógyulással végződik. De azért ö is nyugtalan volt és lehangolt, mert lelke mélyén az asszonyi pesszimizmus azt diktálta, hogy van betegség, amelyiknek nem gyógyulás a vége, tehát óvatosnak kell lenni, de azért nem szabad az embernek elveszteni a fejét.

— Mingyárt jön a vonat — mondta tehát —, lehet, hogy András megérkezik.

András az ő férje volt, aki nem beteg, sőt akiért táviratoztak, hogy védőjük legyen a betegséggel sújtott házban.

Most ő ment be a lakásba. Körülnézett s úgy találta, hogy ideje az ablakokat bezárni. Meg a vonat is csakugyan mingyárt itt van, s akkorára rendet kell csinálni, mire az ura megjön.

Hogy az ablakot elrendezte, még kinézett. Kint késő tavasz volt, de hideg, mintha még tél volna. Milyen soká tart a tél az idén.

Most bement a betegszobába s odaállott az ágyhoz.

A beteg lehunyt szemmel feküdt, mintha aludna. Ném akart a sógornőjével beszelni, mert nőV._

MÓRICZ ZSIGMOND: ----------------------------------—— Tokaji szőlő

nek tartotta. Amilyen puha és nőies nő a felesége, ez olyan kemény és férfias. Ö úgy szerette a nőt, ha nő... Semmi kedve nem volt esteiig vitába bocsátkozni Ilonával, aki kíméletlenül szerette megmondani az igazat.

— Jobban vagy, Dini? — kérdezte az asszony, csaknem szemrehányóan, hogy egy férfi így elhagyja magát.

— Jobban — mondta rá, lehunyt szemmel.

— Hála istennek.

Lehajolt fölébe. Behunyt szemhéjain keresztül érezte a férfi a rideg asszony sugárzó jelenlétét s még jobban beszorította szemét.

Ilona levett egy kendőt róla.

Erre fellélegzett.

Megtörülgette a homlokát. De milyen másképp, mint Marika. Mintha egy edényt törölt volna meg.

De levette a másik kendőt is. így a feje kiszabadult, és levegő érte az arcát és homlokát. Jólesett a hideg levegő.

— Küldd be Marikát.

— Csak ne beszélj sokat. Neked most nem szabad beszélni.

A beteg tudta, hogy a sógornője ezt gyöngédségből és jóakaratból mondja, s nem orvosi tudományból. Nem reagált, csak szemöldökét húzta össze.

Ilona kiment.

— Menj be. Hív.

Marika nagy lélegzetet vett. összeszedte magát és keresztet vetett, hogy legyen ereje.

— Dinikém. angyalkám, édes üdvösségem.

— Marika fiam, a szőlőt metszeni kell — mondta a beteg.

Marika megszédült egy kicsit. Az átkozott szőlő. Most is arra gondol.

— Igen — mondta aztán halkan és félelemmel.

— írd meg Petrásnak, hogy elébb a 'déli oldalt messe le, aztán az északi oldalt.

Érezni lehetett, hogy nehezére esik a beszéd. Zihált a tüdeje.

— Ne gondolj rá, kedveském, ne gyötörd magad — mondta Marika.

Mosolygott, szinte nevetett, hogy elfojtsa a szemében a kitörni készülő könnyeket. Nyelt is nagyokat, a könnyeket nyelte le; aki látta, azt hitte volna, nevet.

— A venyigét ne hagyja úgy, mint tavaly, a hantokon, hogy ott rothadjon, van elég ideje, hordja össze.

— Igen, igen — rebegte Marika, és hirtelen olyan düh robbant fel benne hogy nem bírt az ágy mellett maradni kirohant és meg sem állott a konyháig ott aztán újra kitört belőle a zokogás, de olyan keservesen, hogy csaknem belefúlt.

Ilona szigorúan nézte.

— Mi történt? — kérdezte igen gyöngéden.

— Jaj, az az átkozott szőlő, jaj, az a nyomorult szőlő — jajgatott Marika. — Ez ölte meg, az öli mindig, ebbe kell nekünk belepusztulni, hogy ott süllyedne el.

Ilona gondolkodott.

— Most beteg. Nem szabad vele megéreztetni.

A lány jött.ki. Most végzett a takarítással. Hogy ez a konyhába jött, ők már nem érezték jól magukat az idegennel együtt. De a lakás olyan volt, hogy bent nem lehetett beszélni, mert behallatszott volna a betegszobába, s nyugtalanította volna a szenvedőt. Az előszobában bújtak hát össze s ott beszélgettek suttogva. Hirtelen lépteket hallottak a tornácon. András érkezett.

Kinyitotta Ilona az ajtót, s a házaspár kis csókot váltott.

— No, mi újság? — kérdezte András, nagy hangon. Jó vidéki fiskális módjára, ahogy a gazdák a pusztán szoktak kurjantva beszélni.

— Csss, csss — intette le a felesége. — Nagyon beteg.

András a másik végletbe szédült, egyszerre néma lett s még az asszonyoknál is halkabban susogott.

— Teremtette, csak nem.

Leszedték a bundáját, lekefélték, rendbe szedték s bevitték a szobába. Az ebédlőben lábujjhegyen állottak meg s füleltek mindhárman a hálószoba felé.

— Ki az? — mondta a beteg.

— Angyalkám, édes jóságom, András bácsi jött meg...

A beteg arca felvidult.

— Szervusz, András — mosolygott a belépőre, de nem mozdította a karját, csak a szemével köszönt.

Ilona most hőmérőt vett elő mintha dokumentálni akarná az újonjött előtt, hogy itt komoly beteg van, s betette a beteg hóna alá. Marika úgy nézte, mintha operációt végzett volna a betegen.

— No, pajtás, hát mit csinálsz? Ne bolondozz — mondta András.

— Semmi, egy kis hűlés — mondta a beteg.

karika széket tett az ágyhc.* András számára, s ez leült.

Jó kényelmesen ült, egészségesen, széttett combokkal s komolyan nézett a sógorára. Nem tetszett neki, hogy annak annyira tüzes az arca s nedves a szeme. De nem tudott mit mondani, csak a fejét csóválgatta. Nem is mert megszólalni, mert félt, hogy könny jön a szemébe. Nem tudta volna megmondani, miért, de halált érzett.

Ült hát és nézett. Aztán elkezdett az utazásról beszélni. Debrecenben beszállott a főispán, Pestre ment, avval jöttek idáig. Meg egy nagy körvadászatot akarnak tartani... — Akkor elhallgatott, mert eszébe jutott, hogy a sógor csak tanár, és nem szereti ezeket a földbirtokoshistóriákat. Távol van tőle... Pedig őt nagyon felvillanyozta, hogy a Hajdú megyei főispánnal véletlenül így összekerült, volt valami dolga, amiben ennek a barátsága nagy segítségére lehet.

A hőmérő magas lázat ta- tott, 39,6-ot.

Mindnyájan meg voltak döbbenve. Kutya egy láz.

Itt igazán nem szabad beszélni. Itt csöndben kell hagyni a beteget, hadd verekedjen a betegséggel a maga erejéből.

De Andrásnak nem volt kedve mozdulni. Ha már eljött, leült a sógora mellé és nyugodtan ült. Ügy ott maradt, mintha napokig kész volna egy helyben lappadni.

A két asszony kiment. Marika sírni, mert a sírás minden újabb mozzanatnál elborította, Ilona pedig tízórait csinálni az urának. Persze itt semmi sincs, a maga tárcájából hozat harmadnapja, mióta itt van, mindent. Lehetetlen, hogy ezek a szegények milyen üresen élnek. Ah, ez a Marika, ez is hozzámehetett volna földbirtokoshoz s ebbe a szegény tanárkába szeretett bele. Ah.

Marika sírdogált s nem is tudott semmiről semmit. Legkisebb gyerek volt a családban s elkényeztetett. Neki mindig minden szabad volt, s nem bánta, ha testvérei gondoskodnak róla. Az volt a nehéz, ha neki kellett másról gondoskodnia, ahogy őróla szoktak mások.

András nyugodtan ült. Nézte, hogy orvosságot öntenek bele. Ahogy a vizesborogatást cserélik. Egyszer csak látta, hogy a beteg elalszik. Ö azért ült tovább. Majd a felesége jött be érte, s elvitte őt a harmadik szobába, ahol a két kisgyerek játszadozott a nagy hátasdíványon. Megörült a gyerekeknek. Szép, nagy fejű egészséges kis lurkók voltak, gyúrták egymást és sikított a kacagásuk. Soká nézte őket, míg csak könnybe nem borult a szeme. Már nagyon nem szerette a sógora állapotát.

Megreggelizett. Keveset beszéltek. Elmondta röviden, mi van odahaza. Azután bement megint a beteghez, pedig Ilona nem kedvelte, hogy annyit ül mellette. Az ember abban sem biztos, hogy a betegnek nem tesz-c rosszat, ha az egészségesek elszíják előle a levegőt, meg az sem biztos, hogy a tüdőgyulladás nem baciliusokkal szaporodik-e. Szóval nem kell az egészségesnek annyit ülni a beteg mellett.

De András azt mondta, azért jött. Ott is maradt, s egész délig mozdulatlanul ült a széken s nézte a beteget. Közben elgondolkodott ifjúkorán, a saját betegségein, amin átment. Egyszer a klinikán feküdt, s egy nagyon, csinos ápolónőt majdnem megszöktetett.

El is mosolyodott, szinte elfelejtette, hol van.

— Csak ezt a szőlőt sajnálom — mondta a beteg váratlanul. — Ha soká tart a betegségem, nem tudom, hogy lesz. Van egy sző- lészem, de nagyon haszontalan ember, semmit sem végez idejében.

András legyintett:

— Sose törődj vele, Dini.

A beteg komolyan nézett a szemébe:

— Nekem nincs egyebem... Három esztendőn keresztül csak ebbe a szőlőbe bíztam. Már az idén termőbe jön... El is kell kezdeni a törlesztést az állami kölcsönnél... De ha rendbe jövök vele, többet fog érni, mint a tanári fizetésem... Már a házat is megépítettem... A pince is rendben van... Még héhány hordót is vettem már alkalmilag filakszó- rás gazdáktól... Most nagyon szép a szőlő, az ősszel gyönyörű volt. Mondtam éppen Marikának, hogy írjon a vincellérnek, hogy kezdje el a metszést. Most már napok alatt fordul az idő...

András megcsóválta a fejét.

— Ne beszélj annyit, Dini.

— Nem — mondta a beteg —, most könnyebben érzem magam. Ügy látszik, megfordult a dolog... Barátom, én ezért a szőlőért mit csináltam ez alatt a három év alatt... Nagyon messze van ide Tokaj. De azt én még diákkoromban elhatároztam, hogy veszek egy darab szőlőt Tokajban, ha addig élek is... A legjobb helyen van. Egészen déli fekvés, csak egy fordulója hajlik át az északira, de azt mondják, az még jobb rész lesz... Ha meggondolom, úgy vettem, parlagon, és most tökéletesen be van állítva. Aránylag nem is sok kölcsön van rajta. Állami kölcsön kétezer- hétszáztíz korona, és banki kölcsön kétezer korona. Ez az egész. A többit mind a fizetésből és a különkeresetből hoztam össze...

András azt szerette volna mondani, hogy mit vesződik ilyennel. Nem lehet azt, Hajdúbagolyról kezelni egy tokaji szőlőt. Annál jelen kell lenni... De nem mondhat ellenkezőt a betegnek, hát csak mondta:

— Szép dolog.

A beteget egészen felvillanyozta ezzel a megjegyzéssel.

— Nem is tudod elképzelni, mit csináltam a kedvedért... Még egy bankot is alapítottam... Igen, a picnlás bankot... Barátom, eljártam a Májerba... — halkan nevetett de meredten maradt az arca csak ő érezte nevetésnek a gondolatai nevettek. — Az a zsidó kávéház. Én voltam az egyetlen tanár aki elment oda... De nem tudtam pénzt kapni a mai viszonyok közt a szőlőre azzal pedig sietni kellett hát kénytelen

9

voltam csinálni egy kis bankot, hogy onnan kapjak kétezer korona kölcsönt... Most ugyan már több, mert a váltóimat konvertáltattam... Tudod, még nincsenek kifizetve a lakodalomkor aláírt váltók...

Hirtelen elborult. Egy pillanat alatt eltűnt a kedve, s mélyet sóhajtott s csüggedten ejtette hátra a fejét a párnán.

Ahogy szemét kinyitotta, csodálkozva látta, milyen szép keretben van. Most világoskék, fényes selyempaplan volt rajta és nagy puha kék plümó. Minden hófehér tiszta és csipkés...

Soká nézte az ágyat, akkor azt mondta:

— Mint egy betegágyas...

András egy kicsit nézett rá,

akkor felnevetett, megértette.

A beteg egy kicsit gondolkozott rajta, mikor cserélték át a barna paplant, s a kendőket erre a kihívóan fényes holmira. Azt is ő vette a lakodalomkor, mert Marikának bizony nem ’volt hozománya. Fárasztotta a gondolkodás, lehunyta a szemét s elszunnyadt.

Andrást most ebédelni hívták.

Nem érzett semmi éhséget, de az asszonyoknak ezt nem mondhatta meg, felállott hát és ment velük.

—• Mi van evvel a tokaji szőlővel? — kérdezte Marikát a leves közben. Marika kedves kis derűs arcocskáján harag futott át.

— Ott süllyedjen el, ahol van — mondta.

Lesütötte a fejét s mingyárt sírt.

— Beszélt róla Dini... Azt mondja, többet fog' érni, mint a tanári fizetése...

— Az... Megette három év alatt az egész életemet, és az én min- denségem minden erejét... Jaj, de szerencsétlen gondolat volt.

— Szegény ember, valamit akar nektek teremteni — mondta a sógor. — Isten őrizzen, hogy valami baj legyen, úgy tudom, még csak kilencéves tanár, még nincs nyugdíjigénye...

Ez a kegyetlen mondás belc- nyilallott az asszonyokba, akik ugyan folyton a halál gondolatával szenvedtek, de azért ilyen következményét a világért se vonták volna le.

Marika felállott és kifordult a szobából. Kiment az előszobába sírni. Ilona keményen mondta az urának:

— Lehetne annyi esze, hogy Marika előtt ne beszéljen ilyen őrültségeket.

András hallgatott. Ö ugyan nem látta, hogy ez őrültség, de asszonyokkal vitatkozni nem lehet.

Ebéd után elszívott egy szivart, aztán bement a beteghez, leült mellette, s ott ült egész estig.

Este nyolc óra tájban a beteg azt mondta:

— A természetrajzot is azért választottam szakul, hogy a szabad természettel találkozzam. De azért ez volt az én életemnek az igazi boldog korszaka, ez a három év, mióta a földgömbnek egy falatját a magaménak mondhattam, és ott teremthettem egy kis kultúrát... Csak az fáj, hogy nem tudok ott élni és látni, ahogy a szőlővesszők metszés után csorgatják a szép piros levet. Aztán beforr a seb. Aztán rügyeznek, leveleznek, virágoznak... Mikor a szőlő virágzik, a pincében megpezsdül a bor, megérzi a virágzás aromáját...

Lelke mosolygott.

— Boldog vagyok, hogy teremtettem valamit. Marika a két fiút felneveltetheti belőle... Az ember igazán csak azért él, hogy övéit ebben a létben biztosítsa...

Tizenegy órakor azt mondta:

— Menjenek oda és éljenek a szőlőnek... András, gondoskodj róluk, hogy ne maradjanak itt a városban. Menjenek haza a földre. Ez az én végrendeletem...

folytatás a 10. oldalon