Amerikai Magyar Szó, 1977. január-június (31. évfolyam, 1-26. szám)
1977-01-06 / 1. szám
Thursday, Jan. 6. 1977. A HÓEMBER A felhő elrepedt a délutánban s a nap ferdén és sárgán tűzött ki a repedesen, mintha a felhő mögött kovacsmühely lenne s vidoran patkóinak benne jégpatkóra az égi lovakat. Szinte az üllő hangja is hallott s kihunyitott az égi műhely ablakan a szén- lang. Hat ló, hat lo. A hat lónak jegpatkója. Bábaasszony rugtatója, csinn! Csupa fehér volt a falu, a határ, a fák, a tetők, az ágasok, a kutak eresze, a galambdúcok es az ólakon a léc. Az éjjel betakarta a világot a hó, gyönyörű kedvével betakarta s nevetést aratott erte, leánymosolyt és kicsillanó fogakat. Hejnye, mintha virágot szórtak volna széjjel! Pedig egy szel virág se volt, csak pillogó fehérség s a kemények torkából leszállt a kristályos korom csípős szaga, mint a bor- göz, vagy akar valami szerelemre ösztökélő szagos babona. Első hó volt, hát beburkolodzott a falu s vidoran rágta a csillagot az uj takaró alatt. A Nyegle, a Cs'akék szolgalegénye ott állt az istállóablak mögött s nezett kifelé a hóra es a rik- kantásokra. Olyan feligember volt csak lapos hátú, hosszú kezű, vékony labu és arcban fehér. Hektika bántotta vagy gyomorbaj. De orvos sose látta, nem is gondolt ra, hogy ilyen is van s miért van, nem volt bent a kommencioban, hat csak élt egyedül az emberek kozott a Csákék szolgájaként, mióta az eszét tudta. Egyetlen baratjai voltak a lovak és a marhák, amelyeket gondozott, azon túl senki. De ezekkel az állatokkal nagyon jól megvolt s az ember csak úgy jutott eszébe, mint egy nagyon távoli hegyen egy nagyon távoli egyszal fa. Hát állt az istálló ablaka mögött az állatok parajában, nezett kifelé, szive a szemeben s szeme a friss kenyér nézése. A hó feher fényt vefett az arcára, s ettől olyan volt a homályban, mintha megdicsöült lenne. Hallotta a rikkantásokat s arca utánamosolygott a pattanó ritmusoknak, mint a fénynek a rét rejtett vizei. — Hó! — mondta magaban. — Hó! S csöndes szivében kedves gerjedelmek játszották, mert naiv volt, mint a gyermek, sót a játékos kutyánál is naivabb es egyszerűbb. Állt az ablak mögött a gyermekleiket dicsőítő fényben s nézte a hajcihót kint az udvaron, mert a Csákék nagylánya, a Judit, a tornácon állt derekán átkötött kendövei s három legény hógolyokkal dobálta. Az András, a Pali, meg az István. Kemény csata volt, a három legény serényen hajladozott s derekuk boldog és erős mozgása olyan volt a feher havon, mint a vér pirossága. A lány csengésével tele volt az udvar. — Híresek! Jaj! Híresek! Egy-egy hocsomó el-elpattant rajta, szetporlott és ráfröccsent, a szolgalegény meg bent az istállóban a csatázok után játszotta a mozdulatokat. Észre se vette, csak mozgott percekig, newtett, ám egyszer csak rájött, hogy mit csinál ő itt, meg- szégyellte magát s abbahágyta. — No! — mondta magának. — Csak nem játszom? Leült, szál répaszeletet talalt az agya szelén s a szájába vette. Savanyu volt. De tudta, hogy az állat ik szeretik, azért nem dobta el, hanem visszatette az ágya szélére, hogy este majd bedobja a takarmány közé. Ezt az egy kis répaszeletet. Aztán fölkelt s maga se tudta miért, ettől a hótól lehozott nagy csöndben valami fajdalom támadt a szivében. Nem nagy, csak éppen mintha egy nagy marok csöndesen fogna a mellében a szivet. Elvolt ebben a fajdalomban, szép szomorú dolog volt, mint a füst, járt benne és most úgy volt, hogy nem hallotta kintről a kurjantásokat, hanem csak a csöndet, amelyet a hó hozott le a végtelen égi magasságokból s mely tele volt az ember fölszállo vagyával. Ez a nagy csönd körülvette, betakarta s úgy erezte, főnt van valami magaslaton ahonnét latja; az egesz világ milyen fehér. A mennyei kovács- műhely. rápillant sarga fénnyel s ettől olyan boldog lesz, hogy csaknem sikit. — Ne add uram ilyen nagy rátában a boldogságot! Leszállt a csoda a földre es áthatotta s ettől olyan lett, amilyennek még senki se látta. Egy darabig bámult magában ezeken a változásokon, hogy egyedül volt, nagyon szomorú lett tőle s úgy érezte, hogy szólni kell a homályos istállóban valakinek. — Szellő! — mondta. — Szellő! A lovat szólította, amelyiket legjobban szeretett. Odament hozzá, megfogta a nyakát s egy rongydarabbal törölgetni kezdte az állat testet, mert mindig ezt tette, ha valami gyöngédség vagy fajdalom fölűtödött benne. Mas nem volt, csak a ló. S mig törölgette, homályos agyában térdre bukott az élet, mert jó lett volna valaki mellette, akihez szólhat valamit. Egy ember. Talán az anyja, vagy egy vén béres, vagy akárki, akivel osztozhatik leiekben. Mindegy. De senki se volt, hát a lóba öltve bele névtelen vágyódását. A tehenek szája ropogva mozgott; kerődztek s csöndesen nyelték a megrágott falatot. Ez olyan volt, mintha csöndes beszélgetés töltené be az istállót. A pára szállt, az alom korcogva zorrent s a lo’ belefeküdt halk barátsággal a markába, mig tőről- gette, rafujta a Idegzetét s apró boldogokat röhögött. Az ember meg végezte a dolgát s mig babrált az állat meleg testen, az jutott eszébe, hogy ha most földje lenne, mondjuk, tiz hold, bent ülne a konyhában, parazsat tenne a pipájára s azt mondana az asszonynak: — Most kipihenik magukat a lovak. Mert ez az idő a lovak pihenője. Ezen soká elgondolkodott s mig a gondolat sugárzott ra, olyan érzése támadt bensejeÉen, mintha megnyílt volna az ere valahol a mellében s a vére folyna el olyan halkan, mint az álom. Az istálló tartotta melegében az embert és a párák beburkoltak. Olyan magában volt most a világban, mintha egy feldobott kö lebegne visszahullhatatlanul a magos levegőben s képzelődne. Ez a magaban valóság úgy fájt, mint a szorítás. Csak észlelte. — O — mondta sokára, halkan sóhajtva — az Isten tehetne valamit!... De hogy mit, ki tudja azt? Leült az ágyra, meggyujtotta a pipáját s mig szívta horpadó szájjal, a lelke messze földeken bandukolt, bottal a kezében s furcsa dalt e’nekelve, mint a vándor. — De különös! — mondta. — Mintha mennek! Ment a lelke s szivében furcsa, nagy erők kezdtek fájdalmasan csomósodni, álomból ebredó nyugtalanságok fölszakadtak s verték paraszti mellét, mint a kalapács. Csak eszlelte a csomósodó erők verését a behavazott istálló nagy csöndjében s odaadta magát nekik. — Valaki kellene — mondta. — Már valaki igazán kellene! Ettől édes lett a szája s mosolygott. De akkor hallotta, hogy leptek kopognak végig a tornácon, ettől megébredt és Összeszedte magat. Kioltotta a pipáját es a takaró ala tette. — Ferko! — szolt be a gazda. — Befogod a lovakat s kimész az erdószelre azért a kis ágért! Ha még hó lesz, ottreked. Ott állt a nagy, családos ember, testevei csaknem egészen eltakarta az ajt'o négyszögét s erős, nagy, emberi biztonság áradt belőle. — Mit csinálsz itt? — kérdezte. — Pusmogok — felelt az ember. — En is gondolkodhatok! Leszállt az ágyról, vette a szerszámot, a lovak nyakába akasztotta es kivezette őket a szekérhez. Az udvar szélesen terült el előtte — mennyi hely lenne itt! — s a házak hótól lepett, barátságos formája úgy megrohanta, mintha testek dülleszked- nenek neki meleg, nagy mellekkel s szorítanák benne a lélegzetet. Valahogyan kódon át látott mindent, kihajtott az udvarról, lelkeben óriásira nőtt a nyugtalanság a tágasságtól s a szive az ismeretlen marokban újszerű szomorúságtól repdesett. — Mi van envelem? — kerdezte fajó bensővel s a rét nagy fehérsége rettentő némasaggal hallgatott előtte, mint a csönd emberi teste s tartotta magat szüzfeheren es a fagyban szinte melegen, mint a takaró. Ment rajta. Baktattak az állatok vidoran s az egyik összeverte a patkóját. Ez úgy jött, mint valami zenélő játék, hogy hallgatni kellett szótlanul s mig hallgatta, feje keveset eló’rebillent s a csöndben valami nagy jóság szárnyaira vette es igen puhán szállt vele. Mint az angyal. Patkó, patkó’, Hat ló, hat ló... S ahogy igy szálltak vele a gondolatbeli angyal- szárnyak, egyszerre úgy tetszett együgyű lelkenek, hogy valami álombéli faluból poroszkál ki a szekerével az erdő fele, az egyik ló összeüti a patkóit, azok szolnak s mellette egy olyan tizeves forma gyerek ül a deszkán, a fia. Fején emberes süveg, lábán az ő csizmája lötyög neki, kis szűk telikabát van rajta, de az anyja jól bebugyolálta meg kendőbe is, hanem a gyerek bontogatja a kendőt, a szeme vígan néz, mint a virág es mosolyog, mert szeretné fogni a gyeplőt. O meg mindezt latja, szivében nagy, csöndes őröm van s a szája sarkában szép, rejtett szeretet. Úgy tesz, mintha ra’akarna gyújtani, pedig csak tréfa s odaadja a gyereknek a gyeplőt. — Ne e — akarja mondani -, hajtsd egy kicsinyt, fiam, a lovakat! Hanem nem ült mellette senki s úgy tetszett abban a pillanatban, hogy egy gyerek (folytatás a 10. oldalon)---------AMERIKAI MAGYAR SZO--------------3 DALLOS SÁNDOR;
