Amerikai Magyar Szó, 1977. január-június (31. évfolyam, 1-26. szám)
1977-05-19 / 20. szám
TTiursday, May, 19. 1977. Galambos Lajos: ^ LEGENYKERŐ Mint mindig, összeszedte a küldeményeket a három alegységnél, aztán fölvitte azokat a lakta- nyairodaba, Hogy a hivatalosakat szignálják es pecseteljek, majd a teli zsákkal indulhatott a postára. A postán átvette a repüld ezredhez címzett küldeményeket, bent az irodán elszámolt mindenről, századok szerint szétosztotta a leveleket, s ebéd után mar csak különleges ügyekben kellett mozognia, olyanokban, amelyeket nem lehetett telexen megoldani. Eljáró katona volt kicsi Kis Márton. — Kicsi? — mondta Margitka számtalanszor az alacsony, kovérkés, kopasz Bed századosnak, az iroda parancsnokának —, Feri bácsi szerint termett még nálánál szebb nádszál a földön? — Nem hinném Margitka. — Szombat délutánra meghívtam magunkhoz. — Elfogadta? — Elpirult, és gyöngyözni kezdett a homloka. — Gyerek d még, gyerek — vélte Beő Ferenc százados. Kis Marton már végzett motorszerelő volt egy nagy, pesti gyárban, amikor be kellett vonulnia katonáékhoz. A gyalogsági kiképzés után kitüntetéssel vegezte el a hathónapos repülőgepszereló tanfolyamot, úgy annyira, hogy mindjárt őrmesteri rendfokozatot kapott. Mégis azt mondtak ra: nagy gyerek ez, szombatonként kimenőt nem kér, nem iszik, csak havonta egyszer ácsingózik a szülei után; leginkább a mamája után. Tegyük az irodába, határoztak a feljebbvalók, úgyis kell oda egy ilyen kis tiszta emberke. Egy olyan kis eljáró, akire rá lehet bízni mindent, mert a tekintetéből csak az ártatlanság süt. S adtak neki szabad ki-bejárási engedélyt. Akkor hagyhatta el a laktanyát, amikor akarta, akkor tért meg, amikor akart. A tiszteknek sem volt tán ekkora kedvezményük, kicsi Kis Marton mégsem élt vissza a lehetőségével sohasem. Ha ez a dolga, ez a dolga, ezt kell végezni, igy gondolta. Holott pénze is volt, sorkatonai zsoldja mellé megkapta a futártisztnek kijáró beosztási pénzt, havi ezeregyszáz forintot. A takarodó időpontja sem kötelezte, hisz külön szobája volt az iroda mellett, ha valami sürgős üzenet érkezik éjjel az irodába, átvehesse azt. Inkább csak olvasgatott esténként az irodában, vagy levelet pótyógtetett a gépen Margitkának, amelyet persze, soha sem adott át. Gondosan becsomagolva a szekrenyeben őrizte ezeket. Hiszen tudta, a fiatal tisztek, akik már repültek egy-két órát a levegőben önállóan, szinte a talpukat nyaljak Margitka után. Hogyan merészelhetné ö felvenni velük a versenyt? A lány a közeli faluból járt be a laktanyába, polgári alkalmazott volt. Apja nem élt már, jó három eve két traktor köze szorult, medencecsontja törött, megmenteni nem lehetett. Margitka igen szép lány volt, s még csak tizenkilencedik éves. Gyönyörű, szőke hajából egy tincs, miként a borjunyálás, tiszta homlokába lógott. Kék szemét csupán a kék színnel kifejezni nem lehetett, benne rejlett, hangulata szerint, a kék szín mind a hét arnyalata. Kicsi Kis Mártonban remegő szerelem égett a két kék szem után. A furjkent rebbenő két mellecske után. A ringó szép csípők után. A lábak után. A soha, semmiféle rúzst nem látott szája után. Az egész lány után. Úgy ahogy volt. Csak megszólalni nem mert. Hát hogyne gyöngyözött volna meg a homloka, amikor azt mondotta a lány: — Eljöhetne már hozzánk, Marci, mondjuk szombaton. Öt órára várjuk, ha megfelel. Tudja, hol lakunk. Felül a háromnegyed-ötös buszra, s három megálló az egész. Eljön? — Hogyne, Margitka*, hogyne, hogyne, hogyne — és tórölgette a homlokát kicsi Kis Márton soror- mester. Tiszta lánnyal eddig még neki nem volt soha dolga, kurvával volt egy részeg éjszakán, amelybe a gyári haverok kergették bele; de attól hánynia kellett. — Százados elvtars — mondta szombat délben a parancsnokának, amikor már Margitka elment — mi lesz ebből? Nem vernek meg a fiatal tisztek? — Ugyan, fiam, hat hol elünk? — Felek, százados elvtars, — Taknyos. Menj a lány után, ha hiv, de akkor : is menj utána, ha nem hiv. En, vénülő ember magyarázzam ezt neked? Hisz szereted, oda vagy Margitkáért, ki nem látja ezt, mit gondolsz? — Szeretem, százados elvtárs, ez az igazság. — En neked ilyen helyzetben nem vagyok százados, csupán Feri bácsi. S ha neked adhatnám az eszemet, nem busszal, négykézláb mennék utána. Mire vársz? Nemsokára leszerelsz. Szakmád van, otthonod van, vigyed a lányt* aki neked termett, amig nem késő. — Értettem, százados elvtárs! — O, kis hülyém. S elment Beő Ferenc. Nagyon kihúzta magát kicsi Kis Marci, borotválkozott, fürdott, az ünnepi kimenő ruháját vette fel, a mindig elegánsan tartott kamgarn őrmesteri öltönyt, még a tányérsapka tetejét is kikefelte, s épp kölnit hintett az arcára, amikor az irodában megszólalt a telefon. — Kis Marton őrmester? — Igenis. — Jöjjön azonnal a tiszti klubba. — Igenis, értettem — mondta —, bár nekem lejárt a szolgálati időm, és csak hétfőn reggel kell szolgalatba lépnem. Most dolgom lenne. — Miféle egyéni dolga lehet magának? Vagy megtagadja a parancsot? — dehogy, dehogy, dehogy. — Ot perc múlva itt legyen. — Igenis. Valami vidám nevetést hallott meg, aztán letették odatul a kagylót. Uramisten, gondolta, mit tegyek? A busz indulásig van még huszonöt percem; es lehetséges, hogy csak egy magánlevelet, vagy táviratot kell majd leadnom a postán. A fiatal tiszteknél előfordulnak ilyen sürgős dolgok. Csupán néhány lépesre volt a tiszti klub a laktanya bejáratától. Kicsi Kis Marci sietvén sietett, s jelentkezett a klub parancsnokánál, aki szintén fiatal ember volt, de már nős. Tisztelgett: — Hadnagy elvtárs, parancsára megjelentem. Abban a pillanatban három repülő hadnagy állt melléje. — Úgy tudjuk — mondták —, mar csak két hete van hátra a szolgálatból. Elhatároztuk, hogy meghívjuk egy bücsupoharra. Megkedveltük magát, mióta itt van. — Nagyon köszönöm, de nem lehetne máskor? — Máskor? Mi tán rendelkezünk az idővel? A kiképzési terv rendelkezik az idővel, őrmester elvtars. Most hétfőig mi is szabadok vagyunk, ennyit tudunk. Mi lesz egy hét múlva, két hét múlva, ki tudja? Vagy talán latta a kiképzési tervet az ezredparancsnoknál? — Ugyan! — Nahat akkor, mit kér? — Esetleg egy kis sorocsket. A busz indulásáig. — Sorocsket, és egy kis rumocskát, igaz? — Csak egy egeszen kicsit, ha úgy kívánjak, ugyebár mégiscsak dolga van az embernek, az Ígéretet teljesíteni kell. — Miféle igeret? Tálán lánynak tett ígéret? — Igen. — Az nem számit, őrmester. A lányoknak tett igeret a férfiak részéről nem számit, őrmester! A harmadik kór után fölködlött kicsi Kis Mártonban, hogy talán eppen ez a három fiú nyalja annyira a talpát Margitka után. Már bátrabb lett, mivel az italozás közben tegezódni kezdtek, s ilyenformán megkérdezhette: — Mindhárman nyaljátok magatokat Margitka után? — Mindhármán. — Nem jó — mondta ő bölcsen. — Ilyen esetben egy feltétlen több, mint a három. — Helyes. Ez nem katonáék dolga mar — mondtak —, ez legények dolga. Mi csak-csak megbékéltünk volna egymás kozott, de miért leptél be te is? — Hát nem ö választ? Nem a lány? — kérdezte kicsi Marci. — Lehet irányítani azt a választást. Te pedig hál- istennek elmegy innen, Marci, nem leszel a közelében. To dolgod lesz neked a kinti világban, kiváló szerelő vagy, annyi feleségnek való lány közt válogathatsz, amennyiből csak akarsz. Hagyj bennünket békén, hagyd itt Margitkát. — Csak ha o akarja úgy. Másként nem. Leitatták a nádszál fiút, bevitték a körletebe tisztességgel, lefektették, rázártak az ajtót, hogy még csak négykézláb se mehessen el Margitkáékhoz. Mit szenvedett másnap kicsi Marci, azt ember akár el se higgye. Micsoda félelem szállta meg hétfőn reggelre, kár szót ejteni róla. A pilláit sem merészelte fölemelni, plane mikor Margitka azt mondta: — Mi vártunk. Mi csak vártunk. Sírni szeretett volna, sírni, zokogni, letérdelni, eldőlni, vergődni: mit tett ö? Ha van isten, az sem bocsátja meg ezt a gyalázatot. Leszerelt. Margitka szőke hajából egy tincs, mikent a borju- nyalás, tiszta homlokába lógott. Szemében a kék szin mindhet árnyalata megcikázott, amikor bücsü- zott a fiú, és csak azt mondta: — Mi vártunk. Mi csak vártunk. Márciusban, husvet előtt a gyárban már prémiumot kapott a fiú. Brigádja a kiváló munkás jelvényre is felterjesztette. Édesanyja mégis azt mondta neki: — Olyan búval foltott vagy, fiam. Mintha hiányoznának katonáék. — Hiányoznák — dormögte a fiú. — Miért nem maradta! ott? — Maradok én bárhol, ha van kiért — sírta el magat kicsi Marci. — Menj el az ünnepeken üdülni — feltegette az anyja —, megteheted, van pénzed hozzá. — Dögleni, csak dógleni - csikorgatta fogait a fiú -, az kell az ilyen gyáva kukacnak. S feküdt. Meg sem mozdult az agyban. Első napon csöngettek a kertes kicsi ház kapuján. Két nő és egy százados kert bebocsátást. Kis Marci édesanyja tisztességgel bevezette okét, s hellyel kínálta a vendégeket. (folytatás a 10. oldalon) _ AMERIKAI MAGYAR SZÓ 9
