Amerikai Magyar Szó, 1977. január-június (31. évfolyam, 1-26. szám)

1977-05-19 / 20. szám

TTiursday, May, 19. 1977. Galambos Lajos: ^ LEGENYKERŐ Mint mindig, összeszedte a küldeményeket a három alegységnél, aztán fölvitte azokat a lakta- nyairodaba, Hogy a hivatalosakat szignálják es pe­cseteljek, majd a teli zsákkal indulhatott a postára. A postán átvette a repüld ezredhez címzett külde­ményeket, bent az irodán elszámolt mindenről, századok szerint szétosztotta a leveleket, s ebéd után mar csak különleges ügyekben kellett mozog­nia, olyanokban, amelyeket nem lehetett telexen megoldani. Eljáró katona volt kicsi Kis Márton. — Kicsi? — mondta Margitka számtalanszor az alacsony, kovérkés, kopasz Bed századosnak, az iroda parancsnokának —, Feri bácsi szerint ter­mett még nálánál szebb nádszál a földön? — Nem hinném Margitka. — Szombat délutánra meghívtam magunkhoz. — Elfogadta? — Elpirult, és gyöngyözni kezdett a homloka. — Gyerek d még, gyerek — vélte Beő Ferenc százados. Kis Marton már végzett motorszerelő volt egy nagy, pesti gyárban, amikor be kellett vonulnia katonáékhoz. A gyalogsági kiképzés után kitünte­téssel vegezte el a hathónapos repülőgepszereló tanfolyamot, úgy annyira, hogy mindjárt őrmesteri rendfokozatot kapott. Mégis azt mondtak ra: nagy gyerek ez, szombatonként kimenőt nem kér, nem iszik, csak havonta egyszer ácsingózik a szülei után; leginkább a mamája után. Tegyük az irodába, hatá­roztak a feljebbvalók, úgyis kell oda egy ilyen kis tiszta emberke. Egy olyan kis eljáró, akire rá lehet bízni mindent, mert a tekintetéből csak az ártatlan­ság süt. S adtak neki szabad ki-bejárási engedélyt. Akkor hagyhatta el a laktanyát, amikor akarta, akkor tért meg, amikor akart. A tiszteknek sem volt tán ekkora kedvezményük, kicsi Kis Marton mégsem élt vissza a lehetőségével sohasem. Ha ez a dolga, ez a dolga, ezt kell végezni, igy gondolta. Holott pénze is volt, sorkatonai zsoldja mellé meg­kapta a futártisztnek kijáró beosztási pénzt, havi ezeregyszáz forintot. A takarodó időpontja sem kötelezte, hisz külön szobája volt az iroda mellett, ha valami sürgős üzenet érkezik éjjel az irodába, átvehesse azt. Inkább csak olvasgatott esténként az irodában, vagy levelet pótyógtetett a gépen Margitkának, amelyet persze, soha sem adott át. Gondosan be­csomagolva a szekrenyeben őrizte ezeket. Hiszen tudta, a fiatal tisztek, akik már repültek egy-két órát a levegőben önállóan, szinte a talpukat nyal­jak Margitka után. Hogyan merészelhetné ö felvenni velük a versenyt? A lány a közeli faluból járt be a laktanyába, polgári alkalmazott volt. Apja nem élt már, jó há­rom eve két traktor köze szorult, medencecsontja törött, megmenteni nem lehetett. Margitka igen szép lány volt, s még csak tizen­kilencedik éves. Gyönyörű, szőke hajából egy tincs, miként a borjunyálás, tiszta homlokába lógott. Kék szemét csupán a kék színnel kifejezni nem lehetett, benne rejlett, hangulata szerint, a kék szín mind a hét arnyalata. Kicsi Kis Mártonban remegő szerelem égett a két kék szem után. A furjkent rebbenő két mellecske után. A ringó szép csípők után. A lábak után. A soha, semmiféle rúzst nem látott szája után. Az egész lány után. Úgy ahogy volt. Csak megszólalni nem mert. Hát hogyne gyöngyözött volna meg a homloka, amikor azt mondotta a lány: — Eljöhetne már hozzánk, Marci, mondjuk szom­baton. Öt órára várjuk, ha megfelel. Tudja, hol la­kunk. Felül a háromnegyed-ötös buszra, s három megálló az egész. Eljön? — Hogyne, Margitka*, hogyne, hogyne, hogyne — és tórölgette a homlokát kicsi Kis Márton soror- mester. Tiszta lánnyal eddig még neki nem volt soha dolga, kurvával volt egy részeg éjszakán, amelybe a gyári haverok kergették bele; de attól hánynia kel­lett. — Százados elvtars — mondta szombat délben a parancsnokának, amikor már Margitka elment — mi lesz ebből? Nem vernek meg a fiatal tisztek? — Ugyan, fiam, hat hol elünk? — Felek, százados elvtars, — Taknyos. Menj a lány után, ha hiv, de akkor : is menj utána, ha nem hiv. En, vénülő ember magya­rázzam ezt neked? Hisz szereted, oda vagy Margit­káért, ki nem látja ezt, mit gondolsz? — Szeretem, százados elvtárs, ez az igazság. — En neked ilyen helyzetben nem vagyok száza­dos, csupán Feri bácsi. S ha neked adhatnám az eszemet, nem busszal, négykézláb mennék utána. Mire vársz? Nemsokára leszerelsz. Szakmád van, otthonod van, vigyed a lányt* aki neked termett, amig nem késő. — Értettem, százados elvtárs! — O, kis hülyém. S elment Beő Ferenc. Nagyon kihúzta magát kicsi Kis Marci, borotvál­kozott, fürdott, az ünnepi kimenő ruháját vette fel, a mindig elegánsan tartott kamgarn őrmesteri öl­tönyt, még a tányérsapka tetejét is kikefelte, s épp kölnit hintett az arcára, amikor az irodában meg­szólalt a telefon. — Kis Marton őrmester? — Igenis. — Jöjjön azonnal a tiszti klubba. — Igenis, értettem — mondta —, bár nekem le­járt a szolgálati időm, és csak hétfőn reggel kell szolgalatba lépnem. Most dolgom lenne. — Miféle egyéni dolga lehet magának? Vagy megtagadja a parancsot? — dehogy, dehogy, dehogy. — Ot perc múlva itt legyen. — Igenis. Valami vidám nevetést hallott meg, aztán letették odatul a kagylót. Uramisten, gondolta, mit tegyek? A busz indulásig van még huszonöt percem; es lehetséges, hogy csak egy magánlevelet, vagy távira­tot kell majd leadnom a postán. A fiatal tiszteknél előfordulnak ilyen sürgős dolgok. Csupán néhány lépesre volt a tiszti klub a lakta­nya bejáratától. Kicsi Kis Marci sietvén sietett, s jelentkezett a klub parancsnokánál, aki szintén fia­tal ember volt, de már nős. Tisztelgett: — Hadnagy elvtárs, parancsára megjelentem. Abban a pillanatban három repülő hadnagy állt melléje. — Úgy tudjuk — mondták —, mar csak két hete van hátra a szolgálatból. Elhatároztuk, hogy meg­hívjuk egy bücsupoharra. Megkedveltük magát, mióta itt van. — Nagyon köszönöm, de nem lehetne máskor? — Máskor? Mi tán rendelkezünk az idővel? A kiképzési terv rendelkezik az idővel, őrmester elv­tars. Most hétfőig mi is szabadok vagyunk, ennyit tudunk. Mi lesz egy hét múlva, két hét múlva, ki tudja? Vagy talán latta a kiképzési tervet az ezred­parancsnoknál? — Ugyan! — Nahat akkor, mit kér? — Esetleg egy kis sorocsket. A busz indulásáig. — Sorocsket, és egy kis rumocskát, igaz? — Csak egy egeszen kicsit, ha úgy kívánjak, ugye­bár mégiscsak dolga van az embernek, az Ígéretet tel­jesíteni kell. — Miféle igeret? Tálán lánynak tett ígéret? — Igen. — Az nem számit, őrmester. A lányoknak tett igeret a férfiak részéről nem számit, őrmester! A harmadik kór után fölködlött kicsi Kis Már­tonban, hogy talán eppen ez a három fiú nyalja annyira a talpát Margitka után. Már bátrabb lett, mivel az italozás közben tegezódni kezdtek, s ilyen­formán megkérdezhette: — Mindhárman nyaljátok magatokat Margitka után? — Mindhármán. — Nem jó — mondta ő bölcsen. — Ilyen esetben egy feltétlen több, mint a három. — Helyes. Ez nem katonáék dolga mar — mond­tak —, ez legények dolga. Mi csak-csak megbékél­tünk volna egymás kozott, de miért leptél be te is? — Hát nem ö választ? Nem a lány? — kérdezte kicsi Marci. — Lehet irányítani azt a választást. Te pedig hál- istennek elmegy innen, Marci, nem leszel a közelé­ben. To dolgod lesz neked a kinti világban, kiváló szerelő vagy, annyi feleségnek való lány közt válo­gathatsz, amennyiből csak akarsz. Hagyj bennünket békén, hagyd itt Margitkát. — Csak ha o akarja úgy. Másként nem. Leitatták a nádszál fiút, bevitték a körletebe tisz­tességgel, lefektették, rázártak az ajtót, hogy még csak négykézláb se mehessen el Margitkáékhoz. Mit szenvedett másnap kicsi Marci, azt ember akár el se higgye. Micsoda félelem szállta meg hét­főn reggelre, kár szót ejteni róla. A pilláit sem me­részelte fölemelni, plane mikor Margitka azt mond­ta: — Mi vártunk. Mi csak vártunk. Sírni szeretett volna, sírni, zokogni, letérdelni, eldőlni, vergődni: mit tett ö? Ha van isten, az sem bocsátja meg ezt a gyalázatot. Leszerelt. Margitka szőke hajából egy tincs, mikent a borju- nyalás, tiszta homlokába lógott. Szemében a kék szin mindhet árnyalata megcikázott, amikor bücsü- zott a fiú, és csak azt mondta: — Mi vártunk. Mi csak vártunk. Márciusban, husvet előtt a gyárban már prémiu­mot kapott a fiú. Brigádja a kiváló munkás jelvény­re is felterjesztette. Édesanyja mégis azt mondta neki: — Olyan búval foltott vagy, fiam. Mintha hiá­nyoznának katonáék. — Hiányoznák — dormögte a fiú. — Miért nem maradta! ott? — Maradok én bárhol, ha van kiért — sírta el magat kicsi Marci. — Menj el az ünnepeken üdülni — feltegette az anyja —, megteheted, van pénzed hozzá. — Dögleni, csak dógleni - csikorgatta fogait a fiú -, az kell az ilyen gyáva kukacnak. S feküdt. Meg sem mozdult az agyban. Első napon csöngettek a kertes kicsi ház kapu­ján. Két nő és egy százados kert bebocsátást. Kis Marci édesanyja tisztességgel bevezette okét, s hellyel kínálta a vendégeket. (folytatás a 10. oldalon) _ AMERIKAI MAGYAR SZÓ 9

Next

/
Thumbnails
Contents