Amerikai Magyar Szó, 1977. január-június (31. évfolyam, 1-26. szám)

1977-04-28 / 17. szám

iiiursday, April, 28. 1977.

AMERIKAI MAGYAR SZO

Szapudi András/

Otthon tisztaságszag és rideg rend fogadta. Apró, fénytelen szemű öregasszony az anyja.

— Hát megjöttél? — kérdezte mozdulatlan arccal, mintha legutóbb reggel látta volna a fiát. Pedig Törő legalább fél éve nem járt itthon.

A dikóra dobta az aktatáskát, maga is melléje zöttyent. Egy ideig hallgatott, hagyta, hogy a ház zugaiból elószivárgó emlékek körülvegyék. Aztán az anyja kezére pillantott, és elfordította a fejét. Iszonyú keze volt az anyjának. Megfeszítette bikanyakát, mert vadul fojtogatta valami.

— Hogy van mindig? — kérdezte aztán.

Az anyja valami vászonholmit foltozgatott, gö- bös ujjai keservesen küszködtek a tíivel.

— Megvagyok — mondta, és nyomatekkal tette hozzá: — Hál’ Istennek.

— Nem szenved hiányt valamiben?

Az öregasszony kezében megállt a munka.

— Rám ne legyen gondod — mondta elutasítóan. Tor'ö lesütötte a szemét.

— Nem azért mondom... — dünnyogte zavartan.

—Nekem kevés köll, tudhatod. Igen kevés.

Törő homlokát veritek lepte el.

— Mondja meg, ha hiányzik valami — ordított váratlanul. — Miért nem mondja meg?!

— Mondtam: velem ne törődj! Én ellátom magam. Aztán Józsi bátyád is átjön néha. Jo szívvel segít, ha olyan munka akad, amihez ember köll. De nemigen akad már itt olyan munka.

— Józsi bácsi....

— Az.

Törő ökle a levegőben.

— Miért nem ir, ha szúltsége van rám? — üvöltötte. — Talán nem tud irni?!

Az öregasszony merev arca fölengedett.

— Dehogy nem, fiam — szólt majdnem melegen.

— írok én mindig. Magam elé gondolom a papirt, kezembe a tollat, es megírok mindent. Aztán a levéllel elballagok a postára, gondolatban bélyeget ragasztok ra, es gondolatban föladom. Mert én már csak igy tudok levelezni veled, fiam. Az ujjaim...

A varmivalót ölébe ejtette és fölmutatta a kezét.

— És a tü? — háborgott Törö. — Ahhoz jók az ujjai?

— Az más — mondta az anyja. — Varrni muszáj. Akár tetszik az ujjaimnak, akár nem.

Törő sóhajtott, fölállt. Elindult kifelé, de közben észrevette apja bekeretezett fényképét a falon. Az ajtókeret mellett függött, alatta szenteltviztartö és rózsafüzér. Apja egy asztal mellett állt katonaruhában, kifent kackiás bajusszal, s valami csinnadrattás helykeseggel a tekinteteben.

Regebben sokszor faggatta az anyját: “Milyen ember volt az apam?”"jó ember volt, szokta mondani az anyja, mert kerülte a verekedést. Engem sem bántott soha, még akkor se, ha részeg volt.”

Eltűnt a Donnál. A bevonulás előtti napon nyakába vette a fiat, es úgy masírozott át a kocsmába. Ez az egyetlen emléke az apjáról. Pedig amikor háborúba vittek, Törő már kilenc-tizéves lehetett.

A hátsó udvarba ment, és nekiállt fát vágni. Fölfürészelt, fölapritott vagy két hétre való tüzelőt, majd kitakarította az ólat, megrendezte a fészert, kapat, ásót élesített. Aztán telemérte a vályút vízzel, es tetőtől talpig megmosakodott. Szalonnás rántottat vacsorázott házikenyérrel.

— jó a bolti is — mondta az anyjának. — Miért nyüvi magát még a dagasztással is?

— Mert van miből dagasztani — mondta az anyja.

Vacsora után kisétált a kertbe. Az alkony leheleté hűvös volt, a távoli mezőkön köd sarkadt. Törő jo érzéssel gondolt a közeledő éjszakára, mert igazán jól aludni csak itthon tudott.

Aztán a hanyiakra gondolt. Cserzett arcú barátaira. Sok emberrel beszélt a tervről, fiatalokkal, öregekkel egyaránt. De a Hány mélyén élő barátainak nem szólt róla. Törö terveit a hanyiak olyan borzadállyal hallgattak volna, mint a bigott katolikusok az istenkáromlást. Szerette okét. Nem akarta hogy meggyülöljek.

“Kígyót melengettek a szivükön” gondolta. “De talán majd megbékélnek, ha meglátják a kukoricásokat.” “Azok soha”, szólalt meg benne egy szomorú hang. “Mindegy, akkor is megcsináljuk” — válaszolt dacosan.

— Vendi te vagy?

A szomszéd kertből szólítottak.

— Én — mondta hirtelen tamadt örömmel. Még föl sem fogta, hogy Molnár Zsuzsi szólította, de már megzendült a vére.

— Gyere át, mondani akarok valamit — szolt a fiatalasszony izgatottan, és szapora léptekkel elindult a kerítés mentén.

Törö átment. A kertajtöban találkozott Zsuzsival, aki olyan hirtelen lépett eléje, hogy a combja hozzáért az övéhez.

— Szervusz, Vendi — akaszkodott mindjárt a karjába, mint régen, amikor udvarolt neki.

— Hogy vagy? — szólt Törő rekedten, és magához ölelte az asszonyt.

— Rosszul, nagyon rosszul, sohasem voltam ilyen rosszul...

Törö ugyanazt az izgalmat erezte, mint tizenhét eves korában egy búcsűhétfön. Akkor csókolta meg először Zsuzsit, az első lányt életében.

— Valami baj van? — kérdezte.

— Baj?! Szégyen, gyalazat... Ilyen meg Cserbesen nem történt...

— Nocsak!

— Gyere be, elmondom. El kell mondanom neked, Vendi — húzta maga után a kerti ösvényen.

— Hol az urad? — kérdezte Törő, miután betette maga mögött a konyhaajtót.

Molnár Zsuzsi ciganyos, csupamozgás arca egy pillanatra eltorzult.

— A börtönben — mondta.

— Késeit?

— Bár csak késeit volna!

Ült a stokedlin, feje a tenyerében, telt mellei az asztalra omoltak.

Kemény kis mellei voltak, emlékezett Törö. Mint egy-egy illatos alma.

Nem szolt.

Zsuzsi, mint aló valamiről megfeledkezett, fölugrott, es egy üveg bort hozott az asztalra. Melléje két fényes poharat tett. Az egyiket teletöltötte vörös borral, a másikat félig.

— Isten hozott, Törő Vendi — mondta halkan és fölemelte a félig telt poharat.

— Egészségedre! — Törő egy hajtásra kiitta a bort, es azt mondta: — Ez jólesett. Igen-igen jólesett.

Zsuzsi ismét teletöltötte a poharat. Törő cigarettára gyújtott.

— Nem hallottad a faluban, hogy mit csinált az uram?

— Nem — mondta Törö.

Az asszony megrázta sűrű, fekete haját.

— El akarok mondani mindent — szólt keserves arccal,

— Hat akkor beszélj! — mondta Törő, és nézte az asszonyt.

— Tudod, hogy négy éve halt meg az anyám, és ra két esztendőre a nővérem, rákban.

Törö bólintott.

— A nővérem kislánya akkor tizenegy éves volt, és én magamhoz vettem. Nekem is jó volt, mert nincs gyerekem, neki is, mert az apja nemigen törődött volna vele. Amilyen ember az is... Hát idevettem, es olyan ő nekem, mintha én szültem volna. Most kezdte el a nyolcadikat. Már nagylány. Szép, melles.

Fölállt, fényképek után kutatott az asztalfiókban.

— Ilyen — mutatott egy képet. Törő a tenyerébe vette.

— Mint te voltál tiz évvel ezelőtt — szólt egy kis meghatódottsággal.

Zsuzsi szeme megpárásodott.

— Jókedvű, szeretetre méltó gyerek volt mindig — mondta. — Szófogadó, kedveskedő. Aztán egyszer csak megváltozott. Úgy a nyár közepe táján tűnt fel nekem, hogy folyton ideges, ingerült, nem törődik a holmijával, csapkod, felesel. “Mi történt veled? — faggattam. — Valami bajod van? Bántott valaki?” Ha igy kérdezgettem, Összeszedte magat, és nevetve bizonygatta, hogy ő ugyan semmit sem változott, és kutyabaja. De nem bírta sokáig a színlelést. Egy este megint furcsán viselkedett, minduntalan könnyekre fakadt, és arra kért, ne menjek másnap dolgozni. Mert én az állami gazdaság kertészetébe járok, a férjem, a Feri pedig az erdészethez. Elképedtem. “Micsoda beszéd ez, te lány!? Miért ne menjek dolgozni, mi?!” Giziké hallgatott. “Legalább megmagyaráznád ezt a zavaros beszédet!” — kiáltottam rá mérgesen. Erre ö leborult az ágyra, és zokogott. Gondolhatod, mennyire megijedtem. Csititgattam, simogattam, vizet itattam vele. Amikor aztán megcsendesedett, leültem melleje az agyra. “Innen addig nem mozdulunk, amig el nem mondod, mi bánt!” Megrázta a fejet. “Inkább elemésztem magam!” Akkor mar sejtettem, hogy nagy baj van. Elgyengültem a félelemtől, de erőt vettem magamon. így szóltam: “Giziké, én az anyad vagyok. Szegény nővérem az égben most azért imádkozik, hogy jöjjön meg az eszed, es mondi el szépen mindent. Mert segíteni csak akkor tudok.”

A húgom ezután megvallotta, hogy nincs nyugta a férjemtől... Es minden alkalommal megfenyegette, hogy megöli, ha nekem elárulja. Gondold el. Mintha villám vágott volna fejbe. Azt hiszem, egy ideig nem is voltam magamnak Aztán föltapászkodtam, és azt mondtam Gizikének, készüljön, mert a reggeli busszal bemegyünk a városba. Ott aztán megkerestem az unokafivéremet, aki rendőrtiszt, és kértem, hogy tartoztassa le az uramat. “Most mutasd meg, hogy az unokatestvérem vagy” — mondtam neki. Masnap civilben öltözött rendőrök mentek az uramért a munkahelyére. Mindent beismert. A húgomat el kellett vinnem szembesítésre. Iszonyú volt.

Törő sajnalta az asszonyt.

Zsuzsi egy madzaggal összekötözött csomagot emelt ki a sarokból.

— Elküldte a szennyesét — mondta. — Volt pofája... Ki se bontom, elküldöm a nővérének.

Törő kivette a kezéből a csomagot, és visszahaji- totta a sarokba. Ölébe vonta az asszonyt, és megcsókolta. Aztán simogatni kezdte.

Zsuzsi párás szemekkel nézett fa.

— Most ne — mondta. — Olyan nem jól vagyok... De a feje a férfi mellére hajlott. Aztán fölállt, sóhaj_______.(folytatás a 10. oldalon)

, 9