Amerikai Magyar Szó, 1977. január-június (31. évfolyam, 1-26. szám)
1977-03-31 / 13. szám
Thursday, March, 31.1977 AMERIKAI MAGYAR SZO Denes Geza: Miért nem lettem erdész? — Bizony, bizony — mondta Miska bácsi — az erdőben nemcsak tavasz, hanem ősz is van; nemcsak élet, hanem halál is van. Hat ezért nem lettem én erdész. Gyermekkoromban nagyon szerettem a szomszédos dobozi nagyerdőt és Miska bácsit, az erdészt. Szerettem Miska bácsit már azért is, mert annyi fura dolgot tudott. Tudott bubosbankat, kakukkot, vadgalambot, fürgén pörgő nyelvével rigót utánozni. És mennyi szépet tudott mesélni: az erdőről, az állatokról, a susogó szélről, a gombák közül kilépő törpékről, a sok erdész- és vadászélményról. Egyszer azonban odahaza pantallót húztak rám, meg háromgombos, frissen vasalt kiskabátot és elvitt a- pám messze idegenbe — tanulni. A nagy iskolában nem olyan szepeket tömtek a fejembe, mint odahaza Miska bácsi. Amikor szünidőben hazamentem, bizony nem volt időm Miska bácsit felkeresni. Otthon is csak tanulni, tanulni, ez járt folyton a fejemben. Négy év múlva, egy tavaszi napon oklevéllel es orrom alatt pelyhedző bajuszkával tértem haza. A sok idegen tudomány úgy kiszorította a fejemből Miska bácsit, mintha soha benne se lett volna. Hus- vétkor önfeledten, szabadon nagyokat lélegezve sétáltam le a KÓrös partjára. A természet lenyűgözött. Kirügyeztek a fák, előbujtak a gólyahir virágok, s a füvet még kalapáccsal sem lehetett volna visszaverni. A Kőrös vize piszkos, zavaros volt, mégis olyan szép - Lehajoltam, merítettem belőle egy tenyérnyit. Néztem a leülepedő szürke, iszapos kis moszatot, meg az ugrándozva úszkáló parányi vizibolhákat. Nem tudom miért, de elkezdett a szivem dobolni., A kis moszat zöldjében megláttam ezt a széles nagy világot; láttam a cseppben a kódbeveszö fenyveseket, éreztem az illatukat, hallottam a gyenge szélben a bogárkák sóhajtozását. Ujja születik a világ! Megrezzentem. Hátulról valaki rámszolt: — Tan iszik a Gejzuka? Ilyenkor még nem jó a Koros vize. Felugrottam, megfordultam, s en szembekerültem Miska bácsival. Elcsodálkoztam: a négy esztendő a szeme alatt három mely ráncot húzott lefele, az álla szélében, s már nem fénylett a szeme sem úgy mint régen. De ö is nagyot nézett, s mindjárt korrigálta is az iménti megszólítást: — Ne igyon itt a fiatalúr! — Nem iszom Miska bácsi! — Hat azért... Ugye szép a Koros? Ha van kedve, jöjjön egy kicsit Őzlésre. — Őzre lőni? Most? — Dehogy lőni. Csak megnézni őket. Ilyenkor isznak, reggeltájt. — Hát menjünk, nem bánom no! Egy ösvényen baktattunk lefelé az aljban, a malom mellett. Szótlanul tettük meg az utat. A nap sárga fénye végigcsorgott a fákon, lecsepegett a zsengezöld fűre és apró foltokban bearanyozta az avart. Furcsa, ismeretlen lüktetés feszitette a mellemet, hogy a bordáim is ropogtak belé. Hiába tömtek tele a fejem az iskolában kémiával, biológiával, mindenfajta tudománnyal, én itt a természet ölén szinte együgyü, buta módon szerettem volna rohanni és kiabálni tele tüdőből, minden erőmmel, hogy az e- gész világ meghallja, es szerettem volna magamhoz ölelni az egész zsíros párolgó nagy földet. Az erdő melletti kis tisztáson letelepedtünk. A- hogy nekivetettem hátamat egy évszázados tölgy rücskös törzsének, éppen leláthattam a csillogó vizű holtágra. Hirtelen megszólalt mellettem Miska bácsi. Olyan furcsán buggyant most elő melléből a hang, mintha nagyon messziről, vág)’ valahonnan a föld alól jönne. S a nézése is megélénkült, amint a holtág felé mutatott: — Csend legyen! Most jönnek! Elől a szarvas lépdelt meltóságos léptekkel. Körülnézett, mire mellé telepedtek a karcsulabu özek. Volt köztük egy, olyan karcsú volt a lába, mint az ujjam. Lehajoltak a vizhez es ittak. A szarvas kétágú koronába, mint két csupa-ágas fácska, az égnek meredt, amint szájával a viz tükrét nyalogatta. Majd hátrahajtotta a fejét; az a nagy aggancskoronája ráfeküdt a h'atara. Gyönyörű volt. Elő kép, elő festmény. Vegigremegett rajtam valami csodálatos érzés. Én nem megyek el innen, semmiféle íróasztal, vagy munkapad mellé. Én erdész leszek. Mert erdésznek lenni gyönyörűség. Oldalról ránéztem Miska bácsi arcára, mint sirálynak, laposan elórehaj- lott orra volt, arca, mint kinyilt egészséges rózsa, szeme ragyogott, csakúgy falta a holtágról áradó képet. Ebben a pillanatban két lövés zúgott át a vizen. Egy erőteljes és egy gyengébb. Az utóbbit az erdő visszahozta. S láttam, jól láttam, amint a karcsulá- bu őz térdére ereszkedik, oldalra dói és kínjában rug-kapál. A többiek hatalmas szökelléssel nekiiramodtak a partnak. Miska bácsi puskáját kézbekapva felugrott. Alig szaladt vagy három lépést, megtorpant. Leengedte puskáját, visszafordult és csüggedten lehajtotta a fejét- ( ( — Mi történt Miska bácsi? — Ez ellen nem lehet tenni ifiur. Mert nekik szabad. Ók most az urak. A gróf, meg a... fullajtárjai... De az Isten áldja meg a fiatalurat, hát... no még i- lyet... csaktán nem sir? No, hát férfiak vagyunk, vagy mifene?! Ejnye-ejnye. És átfogta remegő kis vállamat, úgy vigasztalt. Akkor mintha egy nagy, sötét szellem ráült volna a telkemre. Miska bácsinak már nem csillogott a szeme; arca megfáradt, viaszsarga lett, keze remegett puskája szíján. Hova lett az egészséges, kinyilt rózsás arca, ragyogó szeme? BÖLCSEK MOSOLYA RÉVÉSZ TIBOR ROVATA ‘"I I 9 I Jókai Mórnak volt égy fogadott leánya is, a későbbi Fesztyn'e. Amikor a szép Jókai Rózsa megérett a főkötőre, a kérők egymásnak adták a kilincset. Igen ám, de ha a lány nem is, Jókai maga nagyon válogatós volt és ugyancsak szemügyre vette a kérőket. Egyike ezeknek az inaknak az egesz Jokai-fa- milia előtt kifogástalannak látszott, es csak az volt hátra, hogy a nagy iro is kifaggassa egy s más dolog felöl. Jókai magához rendelte az ifjút és legelsösor- ban azt kérdezte tóle: — Hat aztan Öcsémuram, tud-e kártyázni? — Dehogy tudok — felelte az ifjú és mert igazat mondott, azt hitte, jól is felelt. Mekkora volt azonban csalódása, amikor Jókai arca elkomorodott és két kezet felemelve,igy tiltakozott: — Kedves öcsém, a leányomat nem adom magának! Az ifjú elcsodálkozott: — De miért? Hiszen en nem érték a kártyához! — Éppen az a baj — felelte Jókai és hozzátette— Nem ért a kártyához, es ha mégis kártyázik, elveszti a hozományt. Ilyen vöre nincs szükségem. Az ifjú sürgősen ment kártyázni tanulni, de jó- kaieknal mar elkesett..... Az Otthon-kor poétái vitatkoztak, hogy halhatatlan-e a költő. Az egyik azt mondta, hogy halhatatlan, a másik, hogy nem. Somlyó Zoltán — igen rezignál - tan — végre is igy döntötte el a vitat: — A költő halhatatlan, de nem — éhenhalhatatlan! Több olvasónk kérésere ismét közlünk egy dalt Kondor Ernőtől KÉZIRAT Mn. 270. ZÖLDABLAKOS KICSI HÁZ... Eng. sz. 2/69 Zenemű Nyomda,
