Amerikai Magyar Szó, 1977. január-június (31. évfolyam, 1-26. szám)
1977-03-03 / 9. szám
Thursday, March, 3. 1977. AMERIKAI MAGYAR SZO KAFFKA MARGIT A kopottas, teli delutan-szurkületben egyenként jöttek már fakón es felszegen, gyűrött arcukon a megszokott keserüseglarvával, vagy buta és konok eléguletlenséggel az ingyennap rosszindulatú és formátlan vendegei, a nyomorúság anyai — es ölükben vagy kézen vezetve csenevész, hibás testű, lebénult kis boldogtalanjaikat. Az egyik pici rongyos alig lat, a nehéz, sulysebes arcából ki se látszanak ösz- szedagadt, vizeskék szemei, az elferdült labu, halvány kisfiú gyenge, kiváncsi mosolygással biceg a nagy, markos asszony sötétkék szoknyaráncaiba fogódzva — egy holtra vált, alig ókolnyi arcocská- ju kis szopos már csak erőtlenül tátogatja elkekült ajkait az anyja lohadt, fekete-barna emlője után. Ezeknek nem jutott hely a klinikán, tan mert úgyis hiába — s az “egylet” orvosa mit mondhasson? A végső menedek itt, a nagy tanar alamizsnája, ha hozzájuthatnak. Egyre többen vannak, ismerkednek, körülveszik a kis pólyást, es rácsudálnak, suttogva, tudakosan, legtöbben némán ülik végig a váróterem hosszú fapadját, és a hidegtől, a lepcsö- jarástol vagy az egesz nagy otromba vigasztalansag- tol, ami a világ — összegörnyednek, ásítanak vagy sóhajtanak. — Nagyon sok mára! — jelenti ki a szürke liberi- as szolgalegeny, aki rendet csinál köztük. — Aligha kerül ma mind sorra. Riadt es tehetetlen pillantások neszeinek rá. Ma sem? Es akkor csak egy hét múlva megint! Némelyik csöpp szenvedő maris nyugtalankodik, és ahogy csitito gyöngédséggel rájuk hajolnak, igazán átszepül percre némelyik darabos arc a megadó, lelkies szomorúság elmélyedésében. De hamar újra egymásra néznek, es számlálgatják, ki jött előbb? Mar tudják, hogy az elsőnek jelentkezők több jó szót kapnak, kimerítőbb utasítást; később mar faradtan, kurtán, szárazon végeznek velük. Negyre jár. És az orvos meg egyre késik. A nagy sarokablaknál prémbundas, szép kalapos, finom bőrű uriasszony ül, vele jó nagy kendőben a rendesen fésült dajka: vasalt fehér kötőjén kamás-. nis, szalagos hajú, kétesztendős, szép leánybabával. Külön húzódtak idegenkedve, türelmetlenül ők is, az asszony közelebb intette a cselédet, és kinéz az t utcara. — Azonnal itt kell lennie, kérem szépén — áll meg előttük udvariasan az inas. — Még jobb is, hogy az ingyennapon méltoztatott, mert igy mindjárt elsőnek kerül, aki privát. Az úrnő bólint. Mégsem szerette, hogy véletlenül épp ma jött. Az idegen, ellenséges, már a jelenlétével is csupa vad nyomorúság feszélyezte és lehangolta. A picinyét nézi, e túlírnom, de szinte tökéletes alkatú kis uvegvirágot, akit egész maga-odaadással gondozott, sűrítve táplált, eltökélten és okos szisztémákkal az élet számára készített születése óta — sót már azelőtt is. Most bara'nyhimlóje volt csak, de azért idehozta, megnézeti: nem maradt-e vissza valami rejtett baj? Ne vigyék-e el valahova e nedves hónapokra — mije gyöngébb —, milyen óvást vagy edzést igényel a szervezete? Az ő szép, okos kis egyje! Első percben megdöbbent, es elszomorodott az1 igaz, asszonyi részvéttel, ahogy szétnézett itt, de most észrevette, hogy fojtott és oktalan, néma gyűlölettel néznek ra és megrettent. Igen, hogy ö előbb jut be, az a bajuk. Vagy minden, hogy itt van a szemük előtt, hogy nagy, kegyetlen keserűségeik ellenébe mutatja a maga élete türhetőbb voltát. Mintha már szóval megvádoltak volna, ellenségesen, hangosan védekezik gondolatban. Mit? O épp annyit szenvedett az anyaságért, mint ezek — és azóta szinte csak ennek élt, éjjel-nappal gondolt vele, tanult hozzá, komolyan vette. Nem elég, ha az övéiért felelős minden asszony? Az van rábízva! De azért kellemetlen itt lenni, és milyen szokatlan, nevetséges gondolatokra kényszerül. Csak már hazamehetne! A szolgafiu kimegy valamiért, egy percig csend van; aztán hirtelen, keserű nekibátorodással kipattan az első vaskosabb perfid megjegyzés. Közönséges és oktalan, a szomszédjának veti oda az egyik, az rádupláz es hálás közönségre talál a szemben ülők közt. Az uriasszony úgy tesz, mintha nem hallaná, de valami megdöbbentőt érez ebben a készségben, ahogy ezek a durva szellemeskedések felszakadnak itt, mint ami mar rég szivárog es gyűl, es robbanásra készen var közel a felszín alatt. Ezek nem most gondolták ki, nem most mondják először az ügyetlenül gúnyos támadásokat; közönséges nepek módján egymásnak beszélve ugyan, de azért tüntetőén és leplezetlenül őellene. Es neki sem mostani gondolatai az ellenérvek. Mi bajuk vele? Art nekik azzal, hogy jó cipője van és kalap a fején, es ha neki sem volna, segítve lenne rajtuk ezzel? Ismerik ezek az ő asszonyéletét, sok ideges gyötrődését, szóvá se tehető sok nehéz keresztjét? Az örök igazsagtalanságot érezte, hogy “egy”-eken boszulodnak meg a messze okú és • érthetetlen íómegigazságtalansagok. Miért éppen ő? De azért ülve maradt a helyén furcsa, megrettent, ideges passzivitással és hallgatta. — Úgy bizony! A tollaskalapnak kölykinek a nyavalyája is jobb szagu! — A maga gyereke, lelkem, megdögölhet tízszer is, mig annak a doktor tiz pengőért kifújja az orrát. — Nincs is kutyabaja, csak parádézni jött vele. Egy óráig fog mulatozni odabenn, minket meg ha- zaküldenek. Az Isten mért is nem...! — jót emleget. Az Istent...! Nyers kacagás hangzik, csúnyán, ide nem illőn, aztan elcsendesülnek, mert senki sem szegült ellenük. A szegény, haldokló pólyás zizegő, fújtató lelegzese hallatszik. A három idegen ott a sarokban most mar úgy ül külön, hogy a forro gyűlölködés szinte körülfolyja, mint a lava, és elszigeteli okét. A dajka mérges, apró cselédszemével rájuk mered, es kész volna feleselni, mint a hű ugató kutya, de az asszonya csendre inti, maga a kislánya fölé hajol, es ideges, sírásba csukló erőlködéssel gügyóg hozzá. A fehérke, apró tenyerével hízelegve tapogatja az anyja arcát, olyan gyöngéd, selymes, mint egy puha, pántlikas, fehér cicacska. A tízesztendős kis santa fiú elóregörnyedt vézna kis vállai- val, es öntudatlanul, mosolyogva bámulja. Az asz- szonyok némán ülnek most, és szinte fáj nekik a meg mindig belejuk fojtott, ottrekedt gyűlölköde’s, O, könnyű annak oda se hallgatni, nem törődik velük. Beszélhetnek ők akármit, ki bánja azt! Az Ő gyerekük már a születése előtt el van kárhoztatva 9 minden nyavalyákra. Az urak tudják, amit tudnak, egy gyerek, két gyerek, de őnekik csak hadd szülessen évről evre, egyik még szopik, már úgy vannak, és mosni kell járni, meg vasaló mellett szédelegni olyankor is. Hát a lakas meg az etel! Csak mire hathét karéj kenyeret leszelnek, oda van egy kilo kenyér egyszerre. Ha mindent elmondhatnának, a baromi életüket, ahogy önmaguk előtt is csak köd- lö zűrzavar gyerekségúk óta!... De hat a gyerekeik! Jött valami alattomos, gonosz kör — honnet nem — az ártatlan, csöpp testükből élő, a levegőből vagy a szülőik múltjából —, hogy undorodniuk kell, ha rájuk néznek. Ennyien itt vannak most együtt, es minddel közös a szörnyű sok nyomorúság; és az itt egy az urak közül. Meg idejön zavarni a kicsi reménységüket, az ö napjukat... Hosszan sivó, éles köhögés szakad bele a tikkadt csendességbe — fuldokolva és “huzva” kínosan — a padsor közepe tájáról. Egy szegény kicsi lánynak szinte belegörbül a vézna gerince, úgy megcsuklik, a homloka is atpirosul, a feher nyal habzik elő a sírásra görbült, vékony száján. Az úrnő egyszeribe felrettent rá, odafigyel, majd szétnéz gyorsan, mintegy támogatásért az ellenséges, haragvo arcok kozott. Az inas most jött vissza éppen. — Kerem — fordult hozza határozottan —, az a kislány ott szamárhurutos. Azt a járvanyszobaba kell vinni. Csak ez hiányzott eppen. A még visszatartott, oktalan, szenvedélyes dühöngés egy perc alatt fékét vészit erre. Felugralva, hangosan tiltakoznak, szitkozódnak egyszerre hárman-négyen. A kis köhógös anyja a legfélénkebb meg, mintha nem erezne nagyon az igazát, csendesen hajtogatja a nagy lármában, hogy akkor sohasem kerülne sorra, pedig négy másik éhesen várja otthon. De a többiek bőszül ten rikácsolnak körülötte, es a szolga előtt falanx tárnád hadonászó, súlyos karókból. — Csak azt próbálja meg! Mink is itt vagyunk! — Ragályos, istennyila! A fehérítő a kepin, az ragályos, meg a sok rosszbetegseg, az uricifrake, az. Az ő kölyke tán különb helyen termett... Már ocsmányságok is hallatszottak itt-ott fuldokló, dühös önkívületben. — Azért, hogy mi nem adtunk magának forintot — provokálják az inast —, magát is olyan anya szoptatta, mint mink vagyunk. A fiatal, katonaviselt Pest vidéki sváb tanácstalanul nézett körül. Valami közösség mintha mégis megmozdult volna benne, mely ezeket erezte inkább véreinek, egyhangú támadásuk robbantó fanatizmusa is hatott rá, megzavarta, kedve lett volna megmutatni a biztos szavú, kurtán parancsolgató nagyságának, hogy itt ő rendelkezik. — Csakhogy valóban kapott az imént egy forintot... — Nem tudom, kérem, én nem hallottam köhögni. Az ur mindjárt itt lesz. Az úrnő nem felel, némán, komoly felháborodással int a dajkanak. — Jöjjön, Juli, inkább a folyosón várunk. Göngyölje jól be! Indulatosan nyit ajtót, és akkor szinte ölébe esik valakinek, aki meglepett, hangos örömmel köszönt ra, aztán bámulva néz a felizgatott, kikelt arcába. — Mi történik itt, nagyságos asszonyom! Kezet nyújt. Iparkodik összeszedni magát a férfi előtt, ki társaságbeli, ki szövetségese es menedéke lett egy perc alatt. Es a meghökkent elcsendesedes- ben előbb még izgatottan kissé, de egyre jobban visszatért nyugalommal, végül már mosolygó kicsinyessel jelzi az esetet. A durva inzultust jófor(folytatás a 10. oldalon)
