Amerikai Magyar Szó, 1976. január-június (30. évfolyam, 1-26. szám)
1976-02-19 / 8. szám
Thursday, Feb. 19. 1976. AMERIKAS MAGYAR SZO Kalman András Találkozásom Dr Szeri) Antallal Az égen esőfelhők usztak.'Osz volt. Később jön majd a kód. Nyálkas lesz minden. Mint az elet. A sirok kozott jartam. A Fiumei-uti temető kőfalai mellett haladtam. Villamos csörömpölt Kőbánya fele, mint egy rikkancs az utcán. De ezek sem hoztak vissza a valóságba. Barátaim sirjat kerestem. Azokét, akiket mar régen láttam. Az ember mindig keresi az élőkét. Legtöbbször ott találja meg ókét azok között, akik már regen alszanak. Bizonytalan léptekkel haladtam a rendezett sirok között. Itt is rend van. Ahol nincs rend, ott nincs fegyelem. A halottak többet mutatnak, mint az élők. Főleg azok,akik nagyok voltak az életükben is. Néma fák álldogáltak itt-ott. Örök! Megborzongtam. Sok mindenre emlékeztettek. Életre is, halálra is. Es ekkor hirtelen megálltam. A szél is alábbhagyott. Csend volt, hirtelen csend. Itt volt! Mintha mar évtizedek teltek volna el. Valaki szép hatalmas siremleket állitott részére. Ö volt az! A szel újabb erővel megindult. Csapkodta az arcomat, mint a kripták ajtaját. Hervadt virágokat hajtott át a lábaim előtt. Sivalkodott minden. l| » Itt feküdt! Ó, aki engem annyira az Életre biztatott. Arra az útra, ami a bekesseg. Fejlődés es távoli eredmeny, megelegedes a leiekben. A Vas-utcai Felsőkereskedelmi Iskolán erős izgalom futott át. A felsőbb osztályunk között élénk vita folyt es a megelégedés hangján vettük tudomásul, hogy Dr. Szerb Antal tanárunk bejelentette Krisch igazgatónak, hogy “irodalmi fényű” önképzőkört alakit a diakokkal. Az emeleti fizika-előadó teremben tartottak meg az első ülést. Sötét ruhaba volt öltözve mindenki. Maga Szerb Antal is. Többen eljöttek a Kertész utcai leany- kereskedelmiböl is. Este volt. Mikor kerülök majd haza? Anyám mindig nyugtalankodott! Dr. Szerb Antal beszélt. Szokása szerint kétsoros kabátja zsebeibe csúsztatott kézzel, időnként mutatva valamit a levegőbe. Es csak beszelt. “Kazinczy es Kölcsey óta az irodalomról beszelni éppen annyi, mint felidézni a kort, amikor a magyar nem mondhatta meg, amit akart! De nyelvében eit, es szebb jovot álmodott.” Aztán igy folytatta: “Nem akarhatunk mást, mint újabb, modernebb formákba önteni magyar irodalmunk álmait. Jönnek majd és lesznek, akik azoknak a nyomába lépnek, akik a nép lelkét, hitet, boldogságát akarja” Ekkor olvastam fel az első versemet. O biztatott ra. Alacsony törékeny alakja ma is előttem áll. Szemüveget sohasem láttám levenni. Nyugodt, sápadt arcával, de mosolygós szemevei figyelt. Időnként egyik lábat a másikra rakta. Nem látszott az arcan semmi indulat. Másnap a folyosón megszólított. Boldog voltam. Akkor valami elérhetetlen magasságban álló embernek tiszteltük a tanárokat: — Legközelebb majd elhozom ide Ascher Oszkárt. Majd lessetek el, hogyan kell szavalni! Előadni verset vagy leírást. Meg abban az evben — tálán 1930-at Írtak akkor — előadtunk Shakespeare nagyobb műveiből kis jeleneteket. Odry Árpád hallgatta a szomszéd Nemzetiből, hogy mi is lesz ebből? Majd Lehotay Árpád is ott járt. Nagy közönség es nagy elismerés lett mindennek az eredménye. Ungvári László innen indult el a Nemzeti színpadra. Dr. Szerb Antal váltig biztatott, hogy írjak. Beszélt Angliáról, elismerte és finoman gúnyolta az Oxford-i eletet. A magyar különb, kiválóbb, mondta. “Szeresd a magyar irodalmat, történelmet. Úgy, ahogy a magyar paraszt, munkás szereti a hazát. Es sohase felejtsd el, hogy mi magyarok, mindenkinél egy polccal magasabban születtünk...” így jött el az érettségi. Barátom is volt, nemcsak tanárom. Mint Hargittay és Pintér, Merey tanár urak, meg a kiváló Krisch igazgató. Könnyezve hagytam el az iskolát, amikor az érettségi bizonyítványt megkaptam. Az eletet hamar megismertem. Nem volt protekcióm. Nem volt állásom. Hiaba volt érettségi bizonyítványom. így hát a katonaság volt a “menekvés.” Egyenruhában, csinosan, szinte büszkén haladtam a Keleti fele, valahol a Damjanich utca és a régi Rottenbiller utca környékén. Elgondolkoztam a sorsomon. Szegény anyámon, aki olyan nehezen taníttatott. Pénz kellett. Amikor szakmát akartam tanulni, nagybátyám nem adott időt. Nincs erre idő mar. Apám mar regen meghalt. Anyám betegeskedett. És most ismertem be magam előtt, hogy nem szeretem a katona-eletet. Nem tudtam megmagyarázni, de a modern kor is csábított. A repülés, a levegő! Valaki nevemen szólított. Határozott es erőteljes hang volt. Ott állt előttem Dr. Szerb Antal. Mintha kopot- tabb lett volna. 0! Az angol nyelv es az irodalom tanára! 0! Aki annyi impulzust adott az életre, hogy írjak, gondolkozzak! Most is könnyedén zsebredugott kezekkel. — Megismersz, ugye?! Dr. Szerb Antal! Az Erdélyi Helikon nyertese. Egy lángoló magyar elme. A magyar történelmi múlt és irodalom igazi szerelmese. Tisztelegtem. Keményen, mintha az osztályparancsnokom előtt állnék. — Tanar ur! Lassan sétálva haladtunk a Fiumei-ut irányába. O egy kicsit meg-megállva. Valami ideges, feló’ volt a mozdulataiban. Árnyékos volt a szeme e's gondterhelt. Mintha a Piccadilly Circusrol mesélne, olyan könnyeden említette utazásait. Es en? írok, igen, hallott valamit! Most is ősz volt. Szemtelen, éhes verebek sikong- tak a csupaszodó, kövek közé beágyazott fa"k tetején. Kisértek bennünket. — Katona lettél! Repülő! Hat igen, igy egy dimenzióval mégis közelebb vagy az égiekhez, azonban, ugye, nem nyugtat meg? Az elet igy elsodródik eszmek es aldivatok között. A fegyverek még sohasem hoztak nyugalmat az igaz ügynek. Kívánom, hogy eletben maradj... Hallgatva sétáltunk tovább. Elkérte a címemet. O nem adta meg az ővet. Nevetett. Mostanában jobb ez igy... Az elet elfolyoban volt. Az utolso ^epek között érkeztem vissza. Késő délután volt es nagy veszteségekkel küzködött a magyar hadsereg. A repülőink is. A messzi távolban tüzérségi tüzek vörösre festettek az égboltot. A horizonton fáradt, riadt madarak szálltak össze-vissza. Tormás-pusztán voltam. Újra töltöttek a gépeket. Mi lesz holnap? Most már elkeseredett, fásult emberré lettem. Eddig megúsztam mindent. Ma is elveszett egy jó barátom. Szavak! Jelszavak! Fegyverek és eszközök nélkül ment a magyar egy gigászi óriásnak. Neki a tűznek, halálnak. Ossze-visszarohant mindenki az esteledő repterén. Csak annyit jelentettem a parancsnoknak: sok minden reménytelen! Ez nem tetszett. Fáradtan mentem a kis parasztházba, ahol ott volt édesanyám velem. Riadt szemében láttam, hogy mindennap csak a remény élteti, hogy mégis visszajövök... Késő este volt, amikor a távoli mennydörgés mar jobban közeledett. Anyám kis táskájából valami levelfélet húzott elő. Kis papiros volt. Kusza, de tökéletes mondatokkal. Amennyiben egy mod van, segitenek-e rajta? Viszik, hová, nem tudja? Nyugat felé! Sok kiváló ember kozott. És azzal a mondattal zárta a sorait a leveliró, hogy mi johetr ezután mar? Álmodozásnak vége! Halál e's csendesség jöhet csak! De ki lehet a levél írója?, Anyám mar nem emlékezett semmire. Mikor jött, tavaly, vagy előbb? Reggelre ébredve valami gondolat zavart. Osvath ezredeshez siettem, aki a biztonsági alakulat parancsnoka volt. Közismert jo ember. Engedélyt kértem, hogy Balf-ra mehessek a tábori kocsival. Miért? Elmondtam a gondolataimat. Megértett. Csizmában, repulomellenyben rohantam az országúton, azzal az ócska regi Forddal. Századparancsnoknak csak telefonáltam. Siettem. Valami nyugtalanított. Csak egy gondolat! A kórzetparancsnok kutatva nezett rám. A mesével, amivel őt megkértem, nem sokat tudtam volna elemi. Osvath ezredes azonban adott egy nyilt- parancsot. Ez használt. Tábori csendó'rt adtak mellem. A nemet-magyar őrség csodálkozással nézett ránk. A parancsban az volt, hogy bujkáló amerikai repülő-foglyokat keresünk.Lehet,ezeket behoztak ideEkkor mar megint lement az átkozott nap. Nehéz lesz lámpák nélkül visszatérni. Ezekkel a hétköznapi gondolatokkal voltam eltelve, amikor egy tiszt barnatablaju, összefűzött könyvet adott at. Sokáig néztem a pontosan összeállított névsort, sok olyan névvel, akiket ismertem, vagy hallottam a magyar közéletben. Magyar földön születtek, magyar levegőt szívtak magukba. Munkás, cseled, tanító, tanár és a többi. Orvosok, kalauzok stb. stb. Ki, miért hozatta ezeket ide? De nem találtam, akit kerestem. Ezalatt az őrmester esetleg álnévvel bujkáló amerikaiak után kutatott. Az úrnők ekkor egy füzetet nyújtott át. A halottak nevével. Szököttek, büntetés alatt állok névsora. Végigszaladtam az ujjammal a sok halotton. Lényegében a legtöbb nem is itt, hanem máshol halt már meg. Nyilván szállítás közben. Szerb Antal dr.,olvastam hirtelen. Meghalt. Halál oka: gyomorserüles. Eltemetve! Az Írnok hirtelen ramnézett és úgy mormolta, halkan, hogy alig értettem meg". — Állítólag ehenhalt! Ezt nem tudtam akkor elhinni. Fogolytarsaival nem beszélhettem. Feltűnő lett volna. Ma már elhiszem. Lassan gomboltam be a kesztyűimet. Nagyon lassan. Ha nekem most lenne valami hatalmam! Közben a szolgalatte'vo tiszttől elbúcsúztam. Csak odavetöleg mondta, hogy a foglyok még házakban is el vannak helyezve. Nem szóltam semmit. A német őrségen átmentem. Tisztelegtek. Nem is fogadtam. Sojc minden összeomlott bennem. Az éjszakában senki sem látta az arcomat. _ 9
