Amerikai Magyar Szó, 1976. január-június (30. évfolyam, 1-26. szám)
1976-01-22 / 4. szám
Thursday, Jan. 22. 1976. ■AMERIKAI MAGYAR SZÓ 9 KAMJÉN ISTVÁN: Leltár (Kegényrészlet _ 4.) _____________________________________________________________________ Esős, őszi nap volt, kódos volt az idő. A kovács akkor is berúgott este, s avval fenyegetödzött, ha még azt sem szolgáljuk meg, amit megeszünk, meg amennyibe a két temetés került, csuda világ lesz. Édesanyám éppen fogta a kezemet, éreztem, reszket sovány, csontos keze és ebből a kézreszketésböl valami ismeretlen érzés sugárzott belem. Ültünk az eresz alatt, a kovács bent horkolt a konyhában, mert akkor is megivott másfél liter bort. A fáradságtól aléltan a falnak dűltem, mikor magamhoz tértem, kerestem édesanyámat az istállóban, műhelyben, disznóólban, tyúkólban, a padláson. Kiabáltam: édesanyám, édesanyám, de nem jelentkezett senki. Sírtam. Itthagyott ennél a kegyetlen embernél, akinek még a szeméből is gyűlölet, harag és bosszú sugárzott. A nézése, a mozdulata feleimet ébresztett bennem. Akkor mégsem féltem, hanem bementem, felráztam és kiabáltam: — Hallja? Hallja?... hová lett édesanyám, nem tudja? Hebegve, mi, mi? tápászkodott fehés nézett rám bambán, aztan elkacagra magát: hat hova menne az anyád? Ugyan hová? De azért felkelt, járkált ő is a tanyában, műhelyben, istállóban. Margit! Margit, kiáltott öblös hangján. Anyám nem jelentkezett, nem válaszolt... Csak akkor vette észre, mikor vizet akart huzni a vályúba, hogy anyam ott van a kut- ban. Szekerek mentek a varosba, behívott néhány embert, ezek leereszkedtek kötéllel. Anyam derekára is kötöttek kötelet, azzal felhúzták... Milyen rendes asszony volt, milyen dolgos — mondogattak —, ö meg tórolgette a szemet. Könnyes volt-e, vagy nem, nem tudom, biztosan a gonoszságát akarta leplezni. Ráborultam anyámra, sirattam és azt mondogattam: most már senkim sincs a világon... Az emberek előtt azt hajtogatta: meghibbant szegénykém... Mikor befejeződött a csendőrségi vizsgálat, hat nap múlva eltemettük... A kovács meg volt ijedve: jó apa leszek, kisfiam, meglátod... De en nem hittem neki többé. Valami összetört, összeroppant bennem és aznap éjjel megszöktem. Nem volt semmim, csak ami rajtam volt. Futottam a temetőbe, édesanyámhoz, hogy végső búcsút vegyek tőle. Rabo- rultam anyám sírjára, zokogtam, eltelhetett egy jo óra,mikor elindultam. Még vissza-visszanéztem: isten vele, édesanyám, isten vele! A felelem űzött, féltem, hogy követ a kovács. A köves utat elkerülve toronyirányba mentem, mire pirkadni kezdett, egy városba e'rtem. Előbb a kertek alatt bújva es örökké hátra nézve, hátha követ, nincs-e nyomomban. Futottam, lihegve megálltam, hallgatóztam, de csend volt körülöttem. A szivem, lelkem tele volt szomorúsággal, fajdalommal. Innen is, onnan is tehénbőgés hallatszott, valahol rigók fütyültek, s lassan, nagyon lassan vöroslött az ég alja, mintha óriási ecsettel festették volna biborszinüre. Körültekintettem, aztán bemerészkedtem egyik utcába, lopakodva, mint a tolvaj, itt-ott le is kushadtam a kerítések mellett, nehogy meglásson valaki. S ha valahonnan hangot hallottam, megremegtem, majd futásnak eredtem, mintha űzött volna valaki. Ekkor valahonnan eles fütty hasított a levegőbe. Arrafelé tartottam, amerrol a füttyszót hallottam. Nemsokára feltűnt a falutól nem messze egy épület, amiről azt hittem, hogy malom, de ahogy közeledtem nagy koccanások hallatszottak. Egyszer csak láttam, hogy a koccanások a vonatok egymáshoz ütödése volt. Akkor láttam először vasutat. Csodálkozva néztem a hosszú vagonsorokat. A mozdony volt az, ami elesen fütyült. Fürkészve bámultam erre-arra, de meg mindig sűrűn hátra-hátranéztem. Álltam a sínek előtt, a nap aranykorongjá mar tisztán látszott az égen. az ég alja lassan megtisztult, gyönyörű kék volt es a nap beragyogta ezt a végtelen kékségét. Már nem először láttam ezt otthon és kint a tanyan is, akkor mégis bilincsbe verte a lelkem, a szivem, sirhatnékom volt. A kora reggelnek ez a szépsége váltotta ki belőlem a könnyeket, mégis, a másik pillanatban öröm simogatta meg a szivemet és mintha megnyugodtam volna. Mintha nem történt volna semmi velem tegnap és azelőtt, jó volt, nagyon jó érzés volt. Könnyűnek éreztem a szivem, a lelkem. Lassan lépkedtem at a síneken, a vasutasok piros zászlóval integettek, fütyültek, a mozdony köhé- cselve lódult neki a pályán, aztán hirtelen lefékezett, utana magától gurult két vagon, s nagy csattanással ütközött össze egy kocsisorral. Hosszú vagonsor közepén magasra felrakott vagon állt hatalmas ponyvával letakarva, lekótÖzve. Néztem, néztem egy darabig, aztán hirtelen elhatároztam, felmászom a ponyva alá és vigyen a vonat az ismeretlenben bárhova, csak innen el messzire, nagyon messzire. Előbb szétnéztem, lát-e valaki, majd hirtelen felkapaszkodtam, a ponyva ala bújtam. Szögletes szalmabálák voltak sorjában egymás tetejere rakva. Nézegettem, ismerkedtem a hellyel, ez jo lesz, mondtam magamban. Mintha megnyugodtam volna, most már jöhet a kegyetlen ember, nem talál meg és én tálán nemsokára elhagyom ezt a helyet, ahova semmi nem köt, csak édesanyám es két halott testvérem emléke. Nagyon fáradt voltam, az éhség is gyötört, elaludtam. Azt sem tudtam, mikor indult el vonat, azt sem, meddig alhattam. Újra tolatott e's valahol, egy újabb állomáson kikötött a mozdony. Erre a nagy koccanásra felébredtem. Majdnem leestem a magasból es ha onnan lezuhanok, eppen a sínekre pottyanok és akkor, akkor bizony most nem Írnám ezeket a sorokat... De a sors, úgy látszik, úgy akarta, hogy még sok mindent lássak, sok mindent megpróbáljak. A szivem annyiszor bilincsbe verje és gúzsba kösse az élet, de azt akkor még nem tudtam. Néhány óra múlva vitt tovább a vonat, talán egy máoik mozdony. Próbáltam kikukucskalni a ponyva alól, hogy lássak valamit az ismeretlen világból, a vonat pedig robogott. Végtelen hosszú, fekete füstöt húzott maga után, mintha óriási gyászlobogó lett volna. Aznap borús volt az eg, sűrűn hagytuk el a sürgöny póznákat. A fák koronái csodálatosan susogtak, mikor elsurrant mellettük a vonat. Mentem, de nem tudtam hova. Vitt a vonat, engem pedig már gyötört az éhség, a szomjúság. (Vege) ■ “Két nagy tudomány van a világon, amivel mesz- sze földet be lehet utazni. Az egyik tudomány az: nem hallani; a másik az: nem felelni. (Jókai)
