Amerikai Magyar Szó, 1976. január-június (30. évfolyam, 1-26. szám)
1976-01-15 / 3. szám
Thursday, Jan. 15. 1976. AMERIKAI MAGYAR SZÓ 3 KAMJÉN ISTVÁN: Leltár (Regényrészlet — 3.) Máskor meg édesanyám vert ra a vasra, aztán nehány hét múlva felváltva Ferencünk és akkor «Eszterünk taposta a fujtatót. Később már engem is befogtak. Azzal próbálta meggyőzni édesanyámat és a gazdákat, hogy belőlünk mesterembert farag, mégpedig olyat, hogy megbámulja a világ... Esténként nagy csatosuvégből bort kortyolt — amit eleinte nem tett —, és mikor elaludt, hangosan horkolt, majdnem beleremegett a fal. Nappal édesanyám mindig hajtogatta: gyengék meg ezek, András, nem lehet igy bánni velük... Az emberek is mondogatták, akik ráfot huzattak, eket élesítettek, vagy lovat vasaltattak: — Nem jól van ez, mester ur, nem birjak ezek a fiatal gyerekek még... — Dehogy nem bírják, majd megerősödnek — mondogatta azoknak is. — így nem lesznek munkakerülők, megszokják a munkát... Nem lehet potyára pusztítani a kenyeret... Eszterünk napról-napra sápadtabb lett. — Hat nem látja, mester, mar csak halni jár ebbe a jányba a lélek? — Ördögöt, nincs annak kutya baja sem, olyan egészséges, mint a makk... Egy napon csakugyan beteg lett, agynak esett. Édesanyám állt a helyébe és sokszor még azt sem engedte meg, hogy bemenjen, megnézze, nem kell-e neki viz, vagy nem akar-e enni? — Nagyon sürgős munka van, majd este... Ezt az eket meg kell csinálni, mert jön erte a gazda... Ősszel Eszterünk végleg lehunyta a szemét. Mondogatták a gazdák: — Látja, mester ur, mondtuk, hogy beteg ez a lány... Hogy lehet ilyen szívtelen valaki... Édesanyám pedig sirt, kormos arcán barázdát szántott a könny... Mikor eltemettük Eszterünket, mostohaapank két hétig mintha megváltozott volna. Újra jő és kedves volt hozzánk. Akkor nem is ivott. Örültünk Ferencünkkel, hogy mégis jo ember lesz belőle. Édesanyám is oda-odasugta: Ó, edes jó istenem, hallgass meg. Látod, ilyenkor milyen jó, ezt a jóságát tartsd meg nekünk. Hallgasd meg a fohászunkat, mert hova menjek evvel a két gyerekkel. Otthon mindenki megszólna, el se hinnék, hogy ilyen kegyetlen volt. Változtasd meg, mert te olyan jo vagy, olyan bölcs, meg tudod változtatni az emberek lényét... A gonoszt is jóvá tudod formálni... Mi magunk is motyogtuk lassan, mert hittünk, szentül hittünk a fohászban. De ahogy múltak a hetek, újra ott állt mellette a nagy csatos üveg, teli borral, minden falat után hosszan kortyolt az üvegből délben is, este is. Es újra jöttek a szomorú és félelmetes napok. Hol egyikünk, hol másikunk nyomta a fujtatót és vertünk az izzó vasra. Boronát kovácsoltunk, eket élesítettünk, ráfot huztunk. Egy alkalommal egy gazda vart á lóvasalásra. En reszeltem a lo körmét, hogy feküdjön rajta a patkó. Nem tudom miért, nyilván nem jól csináltam, mert úgy nyakonvágott, hogy arccal beleestem a hegyes boronába. Ekkor kaptam azt a forradást arcom két oldalán, ami egész életemre elcsúfított. — Nahát, ez már mégis csak sok, mester, bejelentjük a csendörsegen... — Alig értem hozza, — védekezett — csak eldül mint egy zsák, lusta is, könnyebb arrabb tenni, •mint arrább küldeni... — Na, de hat ezt mégsem lehet... Nezze, mi történt? Gyere ide fiam... Két fogam kitört, egyik felül, másik alul. Édesanyám sirt, azt mondta, összepakol, elmegyünk. Mostohaapánk könyörgött, hogy soha többe nem fordul elő, szeretem őket, de látod, sürget a munka... — Köszönöm ezt a szeretetet, egész életére tönkretetted... Akkor kézen fogott, bevitt az orvoshoz, mert nyilván megijedt, de azt mondta az utón: — Azt mondd kisfiam, játszottál, szaladtál, úgy buktál bele a boronába... Nem engedte, hogy beszéljek. — Tudja, tekintetes ur, olyan élénk ez a gyerek, játékos, mint minden gyerek... Ram pedig komoran nézett, nehogy mást merjek mondani. Az orvos ramnezett: ejnye, ejnye, kisfiam, miért nem vigyázol... hátha vérmergeze’st kapsz... Bekötötte a sebet, kihúzta a foggyökereket, közben csóválta a fejet: hogy ezek a gyerekek milyenek... A kovács, hogy megbékítsen, egy cukrászdába vitt es süteményt vett. Az utón hazafelé mosakodott: látod, jó ember vagyok, csak hát tudod, milyen sok dolga van az embernek, a gazdák hajtják, ez is kellene, meg az is. Ne félj, nem fordul többet elő, vigasztalt. Mikor haza értünk, dicsekedett édesanyámnak: jól tartottam a gyereket süteménnyel, igaz-e?, nézett ram fenyegetően. Megfélemlítve 'bólintottam es neztem Ferencünket, mintha o is beteg volna. Édesanyám mondta is masnap, beteg a Ferencünk. A kovács meghökken- ten nézett rá, de azt mondta, öt vagy hat ekét, meg boronát sürgősen meg kell csinálni és ott van tiz kerék, amire ráfot kell huzni, aztán holnap, vagy holnapután öt vagy hat lovat kell megvasalni. Édesanyám nagyot sóhajtott, másnap ő fogta a nagy kalapácsot és vert a vasra. Megint csend volt pár napig, később újra ivott, s mikor leültünk enni, mondta: — Nagyon fogy a hús, meg a zsirozo, tej is kevés megy a piacra, meg tojás is... Piaci napon édesanyám cipelte a tejet, tejfölt, tojást a piacra. Egy piaci napon, mikor édesanyám nem volt otthon, Ferencünk Összeroskadt az üllő mellett. Akkor nem volt egyetlen gazda sem a műhelyben, mert eppen egy nagy ekevasat edzett, rakiabált: — Na, mit tetteted magad, egyebet sem tudsz, mikor lusta vagy, összeesel... Mire hazajött édesanyám, ott feküdt az eresz alatt a vackon. Egy hónap múlva hiába vitték már be orvoshoz, Ferencünk is meghalt... Mintha csak éreztem volna valamit, mint gyerek, minden nap jobban és jobban elfogott a félelem, mert goromba volt édesanyámhoz is. Igaz, mindig olyankor, amikor nem volt ott idegen. Figyeltem édesanyám arcát, hogy esett össze, arcán gyűltek a ráncok, szemei beestek, s az orra mintha megnyúlt volna. Keze már reszketett, amikor felemelte a nagykalapácsot es valami furcsát, nagyon furcsát láttam a tekinteteben. Valami nagyon ijesztőt, mikor ránéztem. (Folytatása következik) Petőfi Sándor: EGY BARÁTOM AZ IFJÚSÁG... • Egy barátom az ifjúság, Maholnap mar ez is itt hagy. S masra, tudom, helyebe nem Akadok, Jaj istenem, be magamra Maradok. Attól tartok, ogy ezután Nem szeret már engem leány, Vagy ha szeret, én nem tudom Szeretni, < Kacsintanak, de hiaba, Szemei. Attól tartok, hogy ezután Nem gyűlölök már igazán, Tan magam sem leszek rossz, de Mi haszna? Ha hidegen vállat rántok A rosszra. Ha mar ifjúságom elmegy, Csak e kettő maradjon meg, Legyek kepes, aki hogyan Érdemli, Teljes szívből szeretni es Gyűlölni. (Pest, 1847, januar)
