Amerikai Magyar Szó, 1976. január-június (30. évfolyam, 1-26. szám)
1976-04-15 / 16. szám
Thursday, April 15. 1976. TE — Te — mondja a fiú a lánynak, s egy artatlan csokot cuppant a bal arcára. Az ifjú magas, karcsú, izmos, fekete hajú, jóképű, feszes vászonnadrágban, rövid ujju trikóban, lábán sparga talpú tornacipő, ujján olcsó pecsétgyűrű. A lány szinten magas, szinten karcsú, szőke, kék szemű, lesült bórü szépség, rövidke nyári ruhában, lábán sárga szandál, gyűrűt nem visel, csak keskeny karkötőt. < Az autóbusz zsúfolt. A hátsó, szeles ülésen kaptam helyet. Szerencsémre középen, úgy, hogy kinyújthatom a lábam. Bal felöl egy bajuszos, kopasz bácsi, mellette, a sarokban, idősebb no ül, valószínűleg a felesége. Jobb felöl két üres hely. — Te — mondja a fiú a lánynak, s újabb csókot cuppant, de most a lány jobb arcára, aztán megnézi a menetjegyet. Nekik is a hátsó ülésre szol ajegyük.A lány a sarokba, a fiú pedig mellém szorul. A tengerről jövünk. Három órát kell gurulnunk a szlovén fővárosig. Onnan hálókocsival folytatom az utat haza. Egyedül utazom, fáradt vagyok és ideges. Az autóbuszban nagy a hőség. Gyorsan rágyújtok, hogy csillapítsam idegességemet. Úgy érzem magam a zsúfolt kocsiban, mint egy ellenséges tengeralattjáróban. — Te — mondja a fiú mellettem, s újabb csokot cuppantva a lány arcara, némán nyújtja a menetjegyet a kalauznak. A kalauz, szőke, vörös képű óriás, a szokottnál tovább kezeli a fiatalok jegyét, s hosszan nézi a lányt, de a lány tekintetre se méltatja. A hatalmas autóbusz hihetetlen gyorsasággal veszi a kanyarokat. A hegyi táj forog körülöttünk, mintha szédületes trükkfilmet néznénk. Nyomást érzek a fiú oldaláról. — Te — hallom a hangját. Boldog, önfeledt, tiszta csengésű hang. Oldalt pillantok. A fiú egészen a sarokba szorította a lányt, s a fület csókolgatja. A lány behunyt szemmel, mosolyra nyilo ajakkal tűri a becézést. Ruhája felcsúszott. Lesult, sima combjai ernyedten pihennek. Elkapom a tekintetem. Rágyújtok megint, s a tájat figyelem a másik oldalon. Újabb nyomást érzek a fiú részéről. En is nyomom a bajuszos bácsit, ő meg szorítja tovább a feleseget. Mozgunk, helyezkedünk arébb. — Te — hallom a fiú hangját. Forro, remegő, fojtott hang. Meredek utón maszunk felfele. A motor zúg, nyi- vakol, egyre erősebben, s viszi a magaslatra az autóbusz hatalmas testet. Eső szemerkél, átlátszó pontokkal hinti be az ablaküveget. — Te, te, te, — hallom a fiú hangját. Szaggatott, elcsuklo, skálázó hang. Neman túrom a nyomást, s túri a bajuszos is. Mar-mar az ules harmadara szorulunk. A kalauz bekapcsolja a rádiót. Halk zene szűrődik, s elvegyül a motor egyenletes zúgásával. — Teee — hallom a fiú hangját. Halk, leheletnyi hang, inkább sóhajtás. A lány egyik keze a fiú vállán pihen, majdhogynem a fülemet érinti. Időnként meg-megmozdul a kéz, szorítja, simogatja a fiú hátat. A bajszos ember és neje alszanak, vagy alvást színlelnek, de már úgy egymáshoz vannak lapítva, mintha összenőttek volna. — Te, te, te — hallom a fiu hangjat. Erős, szenve- delyes hang. Az idős házaspár felebred, vagy legalábbis mímeli az ébredést. Osszeneznek jelentösegteljesen. Aztán újra lehunyjak a szemüket. Közeledünk Ljubljanához. Az utasok mozgolódnak, készülődnek. Lám, gondolom magamban, mi mindent ki lehet fejezni egyetlen szócskával. Te. Nem is szó ez, csak két betű. Ez a fiú három órán at egyetlen más szót sem ejtett ki a száján, s mégis sikerült neki ebbe a két pici hangba, egy massálhangzóba és egy magánhangzóba, belesüriteni mindent, amit ember mondhat a másik embernek, társának, párjának. A többi sok ezer szó most szinte fölöslegesnek tetszik előttem. A többi szó legföljebb azért létezik, hogy adott helyzetben teljes es végleges ertelmet adjon ennek az egyetlen igaz szónak. Ä hálókocsiban végre megpihenek, kinyujtozom, felkattintom az éjjeli lámpát, s előveszem az esti lapot. Nem megy az olvasás. Folyton csak a két fiatal jár az eszemben, es a szócska, mely egymáshoz kötötte okét. — Te — mondom hangosan. Hangom erdes, kongó, semmitmondó. Hiaba, ez a szó csak akkor jelent valamit, ha van, akinek mondja az ember. Bogdanfi Sándor Lutheran István: Ha Bárki talalta ki Ha — mondom is e szót E parányi szócskát Vagy titkon elhallgatom Beletette az elet Sokszor magamat is Bizonyatlanságat. E szóval csalogatom Gondolat adó a szó A _ Ha - menedék szó Hitegetéssel tele Hasznos-e vagy káros? Éva elé is a kígyó Sokszor simogató Oda-biggyesztette. De hányszor halálos. Ha — nem ettünk volna Annyi bolond gombát. Nem dobtuk volna le A hírhedt atombombát A — Ha — nem puszta szó Nem kell hányni vetni Jobb volna sokszor E szócskát megfontolni Pozitív volt minden S robbant a nagy bomba S a — Ha — szócskát a tudomány A szemétre dobta Azt hittük, mi akkor Leszünk urai e világnak Lettünk ácsolója, egy Szörnyű golgotának A —Ha— szócska már nem vigasz Minden mindhiába A világ felett ott száguld A vegzet — Ha—hotája.-AMERIKAI MAGYAR SZÓ —9 Húsvéti hagyományok Nincs ünnep, amelyhez ennyi népszokás kapcsolódna, mint a husvethoz. A tavasz, a természet megújulása evezredek óta örömmel tölti el az emberiséget. Az egyiptomiaknál az Isis- és Ozirisz-kultusszal fonódott egybe ez az ünneples: hagyományuk szerint Ozirisz tanította meg a földművelésre az embereket, halála es feltámadása a földbe vetett mag útját példázza. A mitikus hagyomány után és mellett olykor történelmi esemeny ünneplese is a tavaszhoz kapcsolódott, mint például a zsidó nép Egyiptomból történt szabadulásának és kivonulásának emlékére tartott pászka-ünnep, a bárány feláldozásának ideje. A paszka emlékeztet a nagy úti készülődés kovász- talan kenyereire, a bárány verevel pedig az ajto- felfat jelöltek meg az egyiptomi hét csapas ellen vedekezve. A történelmi vallásokon es az európai kultúra kezdetein azonban terben, időben túlmutat a nep- hagyomany. A tojás, mint tavaszünnepi ajándék, föllelhetó nemcsak az iszlám világában, de még a távoli perzsáknál, sot a régi kínaiaknál is. A gyermekek számára a nyuszi hozza a húsvéti meglepetést. Ez a nyuszi emberemlékezet óta az ünnephez tartozik, csak senki sem tudja, miért? Beda Venerabilis a “tiszteletre méltó” jelzővel illetett középkori gondolkodó, germán jelképet látott benne. Feltételezéséhez nyelv-etimologizklás révén jutott el: mivel a husvét németül “Ostern” nevet kapott, összekapcsolta Ostara germán istennővel, ennek pedig szent állata volt a nyúl. Akadnak viszont ősrégi, pogány eredetű szokások, hagyományok is, amelyeknek eredete elvész az időkben. Ilyen a Nyugat-Európaban honos tűzszentelés: a falu szelén gyújtott máglyát körültáncolják, majd parazsat, hamvát hazaviszik a házi tűzhely oltalmára, s mezok termékenyítésére. Pogány eredetű a nagyhéten szokásos kereples is: ma mar tálán a kereplőket forgatók sem tudják, hogy a rossz szellemeket űztek vele. Nem terjedt el Magyarországon a virágvasárnap sokfele szokása. Ausztriában, s a Fekete Erdő táján virágos ágakat díszítenek szalagokkal (mint a május- fát), ezeket kiteszik a háztetőre, majd hervadásuk után orvosságot főznek a virágokból testi és lelki nyavalyák ellen. Virág, tojás, bárány, nyül, tűz, viz: a megújuló, télből, halálból életre virradó természetre utal valamennyi, es a hozzájuk fuzódo hagyomány kifejezi a természetben elő ember kozmikus életvagyát. A húsvéti ünnepkör eles kontrasztokkal tömörít halait es eletet: a nagyh'et fekete gyásza, a husvét aranykek ragyogása évezredek emberi érzéséit, a halálon győzni vágyó eletszeretetet fejezi ki az egymásra rakódott, összefonódott gazdag hagyománykincs költői nyelven. KELLEMES HUSVETOT !
