Amerikai Magyar Szó, 1976. január-június (30. évfolyam, 1-26. szám)
1976-04-01 / 14. szám
Thursday, April, 1. 1976. AMERIKAI MAGYAR SZO BIHARI KLÁRA A hetedikes A hatodik hónapban derült ki, hogy mi van vele. Addig mindenki azt hitte az intézetben, meg a falu iskolájában, hogy fejlődik, hizik, erősödik. De egyszer, tisztálkodás közben ranyitott Eta néni. Meg- hokkenve nezte, amint a zuhany alatt szappanozta magat. — Te, Ibi — szólt ra —, fordulj csak erre! Félórával később mar ott feküdt a községi orvos rendelőjének feher viaszosvaszonnal bevont asztalán. A vizsgálat után pedig be kellett mennie a gyermekotthon pedagógusszobajaba. A szép, örökzöld növényekkel, képekkel diszitett helyiségben az izgatott es feldúlt nevelonók gyűrűjében ült. — Miért nem szoltál? Miért nem voltál bizalommal hozzánk? — kerdezte Angela néni, az igazgatónő. Az arca égett, a hangja reszketett. — Mit tettel, gyereked lesz! Meg nem töltötted be a tizenharmadik evedet es szülnöd kell, most mar nem segíthetünk rajtad! Gyereke lesz, szülni fog... Ibi csak homályosán fogta fel a szavak ertelmet. Éppen olyan homályosán, mint a testeben végbemenő változást es mozgást, ami ugyan uj volt es szokatlan, de valahogyan mégis természetes, s mert nem tudta az okát, nem törődött vele. Nem az ö dolga volt, a testere tartót i . » * zott csupán, eppen úgy, mint az emesztes, vagy a lelegzetvétel. Elfogadta, alig gondolt ra es nem töprengett fölötte. Igaz, a nevelők, különösen Eta néni — többször figyelmeztettek ókét, lányokat, hogy a fiukkal vigyázni kell. Meg “bizonyos élettani jelentőségekről” is beszelt — ő igy fejezte ki magat —, nagyon világosán, mikor a tanulószobában magyarázni szokott, hogy segítsen az iskolai felkészülésben. Az egész mégis zavaros es ködös maradt es nagyon távoli, mint ami másutt es masokkal szokott megtörténni, valamilyen ismeretlen tájon. A furcsa, nesztelen változást, azt, amit önmagában eszlelt, s aminél nem időzött sokat a figyelme, semmiképpen nem hozta összefüggésbe a fiukkal, meg az “élettani jelenségekkel.” A nevelonök aggodalmasan faggattak, kikkel ismerkedett és hogyan, es o engedelmesen válaszolt. Amikor csoportos sétara kaptak engedélyt, a legtöbbször külön utakra mentek, s ezt meg azok sem árulták el, akik összefogodzva, továbbra is együtt róttak a falu főutcáját. Öt egy idősebb ember hívta el, egy özvegy asztalos, aki bevitte a műhelybe, amit elárasztott a frissen gyalult fa nyers, kesernyés, mégis kellemes szaga. Sokszor feküdt itt a lakásból kimustrált, rossz rugozatu plussdivanyon. Egy nyurga, sarga arcú férfi is többször intett neki, hogy menjen utana. Ez olyan különös valaki volt, nem lehetett tudni, oreg-e, vagy fiatal. Az anyjaval lakott, aki szótlanul beengedte őket a szobába. De leggyakrabban mégis Misivel találkozott, akivel az egyik intézeti táncos délutánon ismerkedett meg. Az igazgatónő olykor meghívta az általános iskola nyolcadikos fiú tanulóit, s ilyenkor gramafonzene- re táncolták. —Nem szabad őket elzárni a másik nemtol, mert akkor a kíváncsiságuk felfokozodik — hallottak egyszer Angela nénitől, amikor nehanyan elbújtak a kerti bokrok mögött es a nevelök ott sétálgattak a közelükben. A “másik nem”! Ez a két sző úgy megnevettette őket, akar a csiklandozas. A fiukat neveztek ilyen különösen, akik között a nyolcadik osztályt ismétlő, bukott Misi volt a legidősebb. Hat ettől csakugyan megnőtt a kíváncsiságuk. Kü-‘ lőttben is nagyon kapósak voltak a táncosok. Kevesen jöttek el a meghívásra, sok szülő nem engedte közéjük a fiát, mert őket, intézeti lányokat lenéztek. A legtöbb anya olyan hideg szemmel nezett rajuk, hogy attól meg lehetett fagyni. Misi is, amikor kettesben találkoztak, azt tette vele, amit az a két fejűi, de a fiúval mégis nagyobb öröm volt az egyutt- léf, mert játszották és nevettek is. A hempergő dulakodás a réten, a ritkas kis erdő fái alatt úgy fordult at kapaszkodó ólelesbe, s az öleles fujtató- karmolo, kacagtató macskaviaskodásba, hogy észre se-m vettek. —Miért tetted? Hogy feledkezhettél meg ennyire magadról? — vallattak feldúltan a nevelők. — Megvolt mindened, egy nagy családban éltei, óvtunk, feltettünk... Elmondtuk sokszor, milyen veszélyek környékeznek... Miért tette? Ibi határozatlanul felhúzta a vállat. A sűrű kodon, ami a kérdések mögött rezgett, o sem birt áthatolni. Csak egyet érzett teljes bizonyossággal: hogy nem lehetett ellenállni az intésnek, a mozdulatnak, ami kért es igert, es azt jelezte, hogy annak, aki hívja öt, óra és csakis őrá van szükségé. Az iskolában, a falusi osztálytársak mindegyikének volt apja, anyja, testvere. Mindenfelől ezernyi kis csatornán szivárgott feleje a sokfele erdekes értesülés, ismeretlen gondok, fájdalmak, örömök, várakozások, amelyek a házból, a családból, ebből az ismeretlen rejtélyes es forro kozpontbol eredtek. Nemertette meg egeszen mindazt, ami a vele együtt iskolázó gyerekek szamara természetes volt. De tudta, hogy őt ezektol zarta el az intézet, az árvaság — s erőlködött, akar a nagyothalló, hogy áttörje a vattasan sűrű közeget, amin csak egy-egy elmosódj szó es jel hatol at. Az iskolából jövet a falubeli gyerekek sorra leszaladtak, eltűntek az ismeretlen utcákban, a hazak keritesei mögött. Itt akar simo- gátassal, akar nyers kiabálással vagy veressel várták őket, mindez együtt az övék volt, nekik szolt egyedül. Jókedvük, félelmük, könnyük, nevetésük abból a szakadatlan, folyamatos mozgásból szármázott, artiit a csalad jelentett. Ibi gyakran megállt egy-egy illyen, osztálytársát elnyelő ajtó előtt és a benti hángokra, a jóves-menésre figyelt. Mert a lépések, eppen úgy, mint a kiáltozások, szitkok, utasítások, örvendező szavak — ugyanerről a szakadatlan mozgásról, központi célról es összetartó erőről adtak h'jrt. A keritesek mögött rejtőző eletet akarta látni, kortyolni kívánt abból az italból, akármilyen keveset is, ami szelesen áradt, hömpolygott körülötte, anélkül, hogy ot megérintette volna, amikor követte azokat, akik elhúzódva, titokzatosan intettek neki, úgy adtak jelt, hogy csak ö lassa, egyedül csak ö, megfogtak a kezet és bevittek az addig elzárt házak falai köze. A novekvo es feszito szomjúságot akarta csillapítani. Az asztalos olyankor megsimogatta a fejét, csokoládét nyomott a kezebe. A másik férfi szikár, hallgatag anyja meg kiengedte a konyhába. Segíthetett neki a főzésben, megtanította arra, hogyan kell húslevest főzni, s kapott is belőle. Az asszony mérge a tányérjába, s ez nagyon jólesett. Akármilyen ftiogorva is volt különben ez az asszony, Ibi húzta |z eves idejet, hogy sokáig üljön vele szemközt, családiasán, hiszen ö odabenn, a szobában megfize- • tett *már a közös etkezes •őróméért: -A* -férfi egy alkalommal sem jött ki a konyhába, mintha restell- te volna magát. Bent maradt az ágyban, koranfekvő volt, mert mindig hajnalban szállt vonatra, hogy pontosan odaülhessen a váci gyár egyik kis iroda- helyisegenek Íróasztalához. Igen, Misivel volt a legjobb. Az a bizonyos dolog a játékból következett, nem úgy, mint a másik kettőnél, az öregeknél — s megint játékka vált, egyiket a másiktól nem lehetett elválasztani. De arra a kérdésre, hogy miért tette, mégsem tudott válaszolni. O maga volt reá a valasz, lelkével-testevel, ahogyan ott ült a nevelők aggodalmas gyűrűjében. Önmagát azonban nem tudta szavakkal is kimondani, csak csukott, meg-megrándulo szájjal mosolygott, s lassan felhüzta és leejtette a vállát. Néhány nappal később elvittek egy otthonba, ahol kórházi agyakon “mindenórás”, meg a szülés után labadozó nők feküdtek. Ö az ápolónőknek segitóházi terhesek közé tartozott, s eleinte nagyon megnezte mindenki. Ibi csodálkozva eszlelte, milyen rohamosan nő a hasa, s mennyire feszül, mintha a fejló'dó magzat minden pillanatban kitörésre készülne. A szülés órájában két orvos állt az ágyánál. Szörnyű felelem rohanta meg, kétségbeesetten sirt, s az orvosok es ápolónők keze után kapkodott. De minden rendben folyt le. Az újszülöttet másnap odatették a karjába. Többszöri próbálkozás után kiderült, hogy nagyon kévés tej szivárog megduzzadt, kerek kis melléből. A vörös bőrű, ráncos csecsemő koveteloen nyivakolt,s kínozta halvány mellbimbóját, annyira, hogy Ibi együtt nyöszörgőit vele. Mégis kívánta, hogy a parányi kisfiút, aki érthetetlenül az ó testéből szakadt ki, az ágyaba vigyék. Amikor felkelt, a szoptatás idejen mindig odament a bő tej'u leányanyához, aki az ő Pistikéjét is taplalta. S ez olyan különös érzés volt, mintha mar nem is az övé, hanem a tizenöt evvel idősebb noe lenne a gyerek. Az o mellére egy ideig borogatást tettek, hogy megszüntessek feszitő, lázas tüzelését. Két hónappal később a gyereket is allami gondozásba vettek, ö meg egy uj, távoli intézetbe került. Szeptember elejen ismét a hetedik osztályba írattak be, amit terhessége es a szülés miatt felbe kellett hagynia. A kisvárosi iskolában uj lanyok-fiuk köze került. Itt meg nehezebben ment a tanulás es a baratkozás, mint a regiben. Es nemcsak azért, mert a szülök legtöbbje — mint az előbbi iskolában —, akar tűzben hevített vasat az állatokra, úgy ütötte rájuk, intéze- tiekre a megkulonboztetes, az irgalmatlan keménységgel meghozott itelet pecsétjét. Most 6 maga különült el a városi gyerekektől. Mar nem kisergette az osztálytársakat. Nem acsor- gott a mögöttük becsapódó ajtók es a léc- meg racs- keritések előtt, hogy meglesse, kutassa a rejtélyt. A család folytonosan mozgó, százfele ismeretlen érdeket, indulatot sejtető, külön életet. Pedig a szomjúsága nem múlt el. Inkább nőtt, fokozódott, de egy még ködbe burkolodzo dologra vonatkozott, amiről nem tudta, micsoda. Egyik napon, amikor akadozva felelt földrajzból a többször is segítőn feladott kerdesre, s pálcával a kezében bizonytalanul mutogatott arra a tarka, zavaró vonalakkal és foltokkal telerajzolt, abrosz- méretű papírra, ami a Föld felületet ábrázolta — hirtelen a mellehez kapott. Egy tünékeny es megfoghatatlan pillanatra meleg és szinte elviselhetetlen, édes érintést erzett rajta. Mintha egy mely kútba bukott volna le, s onnan hozta volna fel ezt az eltűnő, és mégis teljes lényét megrázó pillanatot. Óra után egy csoport lány köze sodródott. Egyi------~-v ____.(folytatás all. oldalon) rt-3
