Amerikai Magyar Szó, 1975. július-december (29. évfolyam, 27-49. szám)
1975-08-14 / 31. szám
Thursday, August 14. 1975. Görnyedten nyúlt a kissámliért es csoszogó léptekkel vitte az ambitusra, ahol meg arannyal pásztázott az alkonyati verófeny. Úgy helyezkedett el, hogy az arcát is érje a simogató meleg fény. Kellett ez neki, mint gyermeknek az anyás simogatás, mint nagylánynak a szerelem. Szellő lebbent át az udvaron. A kertek alól jött, hives volt es fanyar illatot hozott. Összehúzta magán a meleg kendót, miközben a szüretre gondolt, ahol most hangos vigalommal mulatoznak. Hallani vélte a kényeskedó lányok sikongásait s a bővérű legenyek öblös kurjantásait. t A palánk szilfái mar rozsdavörösbe öltöztek. Érett lombjukon bordó szin áradt el. Könnyen rezzent már minden level, minden árva lomb. Az elmúlt nyár emlékeit susogta. Hallgatta csendben és fogatlan szaja megmozdult. Motyogott magában a kendo jo melegeben. Szemet lehunyta, mintha nemcsak a külső, hanem a belső világot is figyelne. — Hazafele már, hazafele — motyogta hangtalanul. A szilfák sóhajtoztak, sóhajtoztak és sugdolóztak, idézgették a régi emlékeket az öregasszony lelkeben is. — Hivlak, Janos, hivlak! — nezett fel egy pillanatra, aztan megint lehunyta a szemet. A szomszédban kakas berzenkedett. Kevely rik- kantása átszállt az éló palánkon es bejárta a csendes udvart, ahol csak verebek legelgettek az alkonyba merült udvaron. Az Öregasszony a szilfák felé figyelt s leiekkel is hallgatta a lombok susogását. Jánosra gondolt, az emberere, aki mar húsz eve hallgatja a temető vén fainak a sóhajait. Bizony, az elmúlt húsz évben kevéske öröm látogatta meg ezt a portát. Két gyereke maradt Jánostól. Egy fiú, meg egy lány. Nehez volt a sorsuk, de azért megnőttek és szárnyat eresztettek, mint a tollasodó madarak. Elhagytak a szegényes fészkét, elmentek. Fiatal volt meg, amikor megözvegyült s akadt keroje több is, de a gyerekek miatt nem ment. Tudta ö, nagyon tudta, hogy mit jelent a mostoha. Evett eleg panaszos kenyeret, mert Janos is ebből a sorsbol emelte ki ötét. Inkább dolgozott két ember helyett, csak ne legyen panaszos senkinek az, amit a gyerekei megesznek. Felcseperedtek es szárnyra keltek, mert vitte őket a jobb elet utáni vágyakozás. O meg maradt maganak, egyedül a ven, roggyant házzal. Hallgatta a lombok rezzenését és felelt is ra hangtalan motyogással. így beszélgetett a szilfákkal, a közeledő alkonnyal, az udvaron ténfergő verebekkel és a csönddel, mely halk piszmogással felelgetett. Egyedül maradt az Öreg valyoghazzal, a visszajáró emlékekkel, melyek vigasztalni próbálták, ha szomorúság vette elő. Az pedig eleg gyakran látogatta meg. Sokat koplaltak, nélkülöztek, amig fel tudták építeni azt a kis hazat. Magról neveltek minden fat a kertben, hogy gyümölcshöz jussanak a gyerekek. Ö is menne a gyerekek után, vinne az anyai szive, de az egyre szépülő emlékek nem engedik, ide kötik ezer szállal. Andriska ott lent a kert alatt csúszott a kanálisba. Majdnem belefulladt. Vicuska meg itt gubbasztott a ven szilfák alatt hosszú hónapokon at. Razta a hideg, főzte a forrósag és sorvasztotta. Orvosra nem tellett. Bögre zsírért, szakajtó lisztért kenegettek a venasszonyok. Nem használt. El kellett hívni a martoni fuvesasszonyt, az meggyógyította, de pénzt kert, mert vonaton jött. Abban az evben nem vágtak malackai, elvitte a betegség. Húzódni akart a Nap után, de az már eltűnt a szilfák mögött es csak a rőt sugarait küldözgette a kert föle. Megborzongott. Fészkelódött a meleg kendőben, húzta magára, hogy át ne járja a hűvö- södo szellő. Ment volna be a házba, de nem engedték a feltámadó émlekek. Úgy körül rajzották, mint a szúnyogok a körisfa lombjait. Szép ember volt János, mutatós. Szegényes rongyaiban is legényesen nézett ki. Még a veres hajú tiszttartó lánya is rajta felejtette a szemet, amikor az aratasi ünnepen egy kicsit kiöltözött. Szép ember volt János es nem is volt rosszabb, mint a többi. Mert is feltette volna, amikor mar volt gyerek a háznál? Az érett kalászból is szóródik mag szerte, mégis marad a gazdának is bőven. Aztan arra gondolt, hogy holnap kiballag a határba böngét szedni. Az ilyen vénasszonynak is élni kell, ameddig elrendeltetett. Nem bújhat elevenen a föld alá. Kéken fustölgött az alkony es a csordajárás felöl hazatérő barmok puha neszei éledtek. Kutyák ugattak és kesernyés füst szaga ereszkedett az elcsendesedett udvarra a szomszéd kéményből. Feltápászko- dott es öregesen tapogatta az elzsibbadt tomporát, melyet elült a kissámlin. Vitte a sámlit s megindult az ajtó felé. Az eresz alatt verebek zsibogtak, marakodtak az elhagyott fécskefészken. — Hess, te! — Emelte fel a sámlit. — Hess, te tolvaj nép. A máséba akartok begyeskedni! A verebek nem rezzentek el, zsivajogtak tovább, mintha ott sem lett volna az ámbitus agyagpadló- jan. Megszoktak már es tudtak, hogy nem hajítja hozzájuk a kissamlit, mert sajnálja. Elnézett a kisudvar fele, ahol az ólak lapultak a leszálló alkonyat árnyaiban. A baromfi már elült, csak meg a malac nyügósködött a karámjában. Nehezen gyarapodik, és kis hizocska lesz belőle karácsonyra. Nem tellett nagyobbra. No, majd be- buvik az ólba, ha hívesen jö az est. Nézelődött még, motyogott ezt is, azt is, ami éppen eszébe jutott. Aztan kinyitotta a levélajtot, hogy a házba lépjen. Sereg szúnyog akaszkodott a nyomába és ott kavargóit a feje fölött jujgató sírással. Hessentette volna őket, de kitértek a keze elöl es eltűntek a ház homályában. Matatott a kis konyhában, ramolgatott öreges megszokásból, mig bele nem unt, aztan szilkét vett elő es a szájához emelte, jó hives tej volt benne, vastagon folösÖdŐ. jólesett a belső részének, mert ha kívül fázott is, belül mégis tűz forrósitotta meg sokszor. Sepergetett egy keveset, aztán a seprüt cirokkal felfele fordítva az ajtó mellé tette. Jo’ ez igy. Kéznél van reggel, de tán arra is jó, hogy elűzze a Rosszat a háztól, az éjszakai rontó lelkeket. Az anyja is igy szokta volt, a nagyanyja is. Tőlük tanulta meg,. Bement a szobába és megágyazott. A kissámlit az ágy elé tette, hogy könnyebben felléphessen a kövérre tömött szalmazsakfa. Bolond gólyalábon áll az az ágy. A hórihorgas Suta Balázs csinálta. O maga is ilyen golyalábu volt. Magahoz szabott mindent, azért sikerkedett ilyenre. Az is mar a másvilágon faragja a deszkát. Bo vászoningbe bujt, öreg holmiba, mely már málladozott. Jól megkapaszkodott az ágyban és úgy lépett fel a sámlira. Onnét a kóver szalmazsákra. így is nehezen ment és utána sokáig pihegett, kapkodta a levegőt. jó puha volt a fekhelye. Finomra tépett fosztas- sal tömte ki, mégis tört, kínozta az öreg csontjait. Fészkelódött egy ideig, de aztán mégiscsak elhelyezkedett. így üldögélt sokáig s figyelte a sűrűsödő est lebbeno árnyait, melyek ott sz’ülettek az öreg bútorok közt. Csiras Sara jutott az eszebe, a santa barátnője, akivel együtt járt iskolába. Sara is magara maradt arva lelek, olyan, mint o. Gyerekei itt vannak a faluban, de hat kinek kell a vénasszony, ha mar tehetetlen? Sára meg mindig szemfüles. Megleli a jó böngésző helyet. Az elmúlt evben is annyit összegyűjtött, hogy két kocát is felhizlalhatott volna, nem csak azt az egyet. Meg sorjáztatta a gondolatokat, de mar imara kulcsolódott a keze a hives dunna fölött. Hangtalan imaba görnyedt, vég nélküli fohászkodásba. Néha-neha felsipolt a tüdeje és a Megváltó nevét hangosan mondta ki. Kunt már vastagodott az este és halk neszek lopakodtak végig az udvaron. Az őszi szel is nekibátorodott és megrázta az ablakiakat, megreccsentette. Az öreg holmik is megmozdultak, pattogni kezdtek, sóhajtozni, mintha perbeszálltak volna a születő éjszakával. Ima közben el-elbóbiskolt, de felriadva folytatta, ahol abbahagyta. Az egyik ima váltotta a másikat, amig bele nem fáradt. Nyolcvan év van mögötte. Hosszú idő. Sok bűnt szedett fel az ember ennyi idő alatt, és nehéz azt leimádkozni. Pedig le kell, mert a földbe nem viheti. A föld szent, az élet bölcsője. Minden keletkezés drága méhe. Tisztán kell oda kerülni, tisztán és pehelykönnyen. Valami ehes kutya vonyitott a kanális árkában. Úgy lehet, meglátta a hold sápadt képét és attól borzadt meg. Sóhajtoztak a szilfák. Behallatszott a lombok fura búcsudala. Néhány fázós csillag is megállt az ablak fölött és betekintett a setétbe merült szobába. A macska fent egerészett a padláson. Hallani lehetett a dobbanásait, amikor az egér után ugrott. Valahol lent az alvégen kuvik,feleselt az éjszakával. Az ismert neszeket alig hallotta a ve’n- asszony, úgy csüngött az imán. A bibliai szavak köze néha-néha mást is kevert, mert az elfáradt lelek magaval is pereskedik. Megbocsátja azt az Isten es nem rója fel, hiszen töri magat fél éjszakán át, békiti az égieket. Janos valahol itt hallgat az arnyak között és várja őt. Menne is mar szívesen, de meg szeretne látni a gyerekeket. Talán csak hazajönnek egyszer es oda segítik, hogy könnyen meghalhasson, ha már nehezen élt. Milyen jo az, ha az ember elszunnyad. Könnyű lesz, súlytalan, szinte lebeg az aggyal együtt. Lebeg az ember, es az ima ott marad lent a vén bútorok közt, az árnyék lassú kavargásában. — AMERIKAI MAGYAR SZÓ_____------------9 TÁBOR ISTVÁN: MAGÁNYOSAN Újítsa meg előfizetését!
