Amerikai Magyar Szó, 1975. július-december (29. évfolyam, 27-49. szám)
1975-11-06 / 43. szám
Thursday, Nov. 6. 1975. Demény Ottó* ÖREGASSZONYOK “Ment, mendegelt a királyfi, mig az erdő szélen egy kunyhóra nem lelt, s abban egy öregasszonyra. — Adjon az Isten szerencsés jo estet, öreganyam — köszöntötte Öt illedelmesen. — Isten hozott, édes fiam! De Szerencsed, hogy óreganyádnak szólítottál — mondta az öregasszony.” Talán ennél a nepmesei fordulatnál kezdődött, am az is lehet, hogy eleve ilyennek születtem, de amióta az eszemet tudom, mindig nagyon szerettem, s ma is szeretem az öregasszonyokat. • 'A Eilatori-gáti kis házban, amelyben megszülettem — mondják — Öregasszonyok hajoltak a pólyám fölé, hogy fáradt, ráncos kezükkel babusgassanak, s levegyék anyám válláról a terhek nagyobb felet. Ma is emlékszem közülük Liza nenire, Graf nagymamára és Böske keresztmamára. Jövetelük mindig ünnepnek számított. Kezükben zacskó cukrot szorongattak, bucsunapokon kopott kis erszényükből kikaparták az utolsó tizfillérest, s távozáskor szigorúnak tettetett arccal, de igazi, melyről jovo aggódással fordultak felem — aztán jo legyei ám, te rosszcsont! Milyen kár, hogy arcuk vonásai lassan elmosódnak bennem, s hogy semmi tárgyi emlekem nem maradt róluk; se kép, se egy csorba bögre, még egy árva pléhkanál sem — hiszen szegények, nagyon szegények voltak. Az orosházi Jaroli nénire mar jobban emlékszem. Piros arcú, gömb'ólyded anyóka volt; foglalkozását tekintve — viragoskofa. A háza szembenézett a Martinovics utcával — amelyben laktunk —, s igy eshetett meg, hogy egy napon iskolából jövet, Jaroli néni elcsípett és megszólított: — Hallod-e te fiú! Segíts már tolni ezt a kiskocsit, mert mar nagyon elfáradtam. Vidáman tettem rá a kezem a négykerekű, k’óny- ny'ú kis tákolmányra, hogy akár egy lendülettel hazáig röpítsem, de Jaroli néni lefekezte száguldó kedvemet. — Nem igy, te! Azért csak hadd támaszkodjam rá én is. — így kellett hát baktatnom mellette, mig hazáig nem értünk, s o közben kifaggatott. — Ugye, a te édesanyád az a szép arcú fiatal- asszony, akinek olyan ősz-haja van? Mondd meg neki, hogy jöjjön el hozzam valamelyik este, de nem tül későn. Anyám el is ment hozzá, s attól kezdve minden őszön Jaroli néninél dolgoztunk. Művirágokat csináltunk; krepp-papirból hatalmas, színes daliákat es krizantémokat, amikét forró paraffinba mártottunk, s csokorba, koszorúkba kötöttük okét. Halottak napja előtt egy hettel mar teli volt a ház, a kamra, a szin ezekkel a koszorükkal. Akkoriban hajnal előtt ébredtünk, hosszú rudat vettünk a vállunkra — erre raktuk párjavai a nehez koszorúkat, s mentünk a piacra. Ünnep után Jaroli néni elszámolt anyámmal, s rendszerint ebből a pénzből éltünk karácsonyig. Később megtudtam, hogy Jaroli néni öt fiút nevelt fel egyedül, s hogy közülük csak egy volt a férjéé, aki fiatalon meghalt; a többiek származásáról senki nem tudott semmit. Am az ót fiú nagyon szerette őt, s egymáshoz is rendesek voltük. Januar közepén, disznóöléskor, mind együtt voltak a kis házban, s hajnalig tartó vidám családi disznótort ültek. Nekem'ilyenkor verset kellett mondanom — amiért fenyes penzeket kaptam — s Jaroli néni büszkén dicsekedett velem: — Ez az én kis segitbm. fullajtárom! Tizennégy éves koromban inas lettem, Békéscsabán. A mesterek hazában laktam, hajnalban keltem, s még a késő esti órákban is talált számomra munkát a szigorú mester. Örökké hajszolt, mindig almos kamasz voltam akkor, s hogy mégis kibírtam, csak a nagymamának, az “öreg mesternének” köszönhetem. Utánam tipegett a kazánházba, szárítóba, raktarba; köténye zsebében tegnapi kalácsot rejtegetett, ideadta és vigasztalt: — Hallod, kisfiam, túrni kell! Ök azért üyenek hozzád, mert őket ugyanígy tartottak inaskorukban. De elszáll a három ev, és iparosember leszel te is. Seged úr! Soha nem lettem “segéd úr”, de az öreg nagymamát nem felejtem el, amig élek. Vakító tiszta, feher kötényét, valószinütlenúl apró kezet, amikor a reggeli kávét az ibrikbe merte, s a mozdulatot, ahogy elém tett egy-egy jobb falatot — itt van, fiam... ezt neked tettem el. Illemre is ó tanított, jo modorra. Az első hetekben bizony előfordult, hogy szólító szavára igy kérdeztem vissza — mi? Ilyenkor türelemmel magyarázni kezdett: — Ejnye, fiam! Nem vagy te piaci csavargó, se pusztai beres. Ha szólítanak, igy kell felelni — Tessék? O, ha minden tanító szó igy megmaradt volna bennem azóta is! De, sajnos, kevesen szóltak hozzam akkoriban ennyi szeretettel. Néhány évvel később, mar a háború után, Pestre kerültem. A barátommal vándoroltunk egyik albérletből a másikba, rmg a véletlen el nem sodort minket a Bérkocsis utcaba, egy pincér özvegyéhez. Mészáros néni szép arcú, egyenes tartasu, kémény nézésú asszony volt. jól megnézett bennünket, majd igy szólt: — Biztosan tudjak, hiszen már nagy fiuk, hogy milyen környék ez. De en itt eltem le ötven evet az életemből, soha senkivel bajom nem volt, es mindig tisztességes albérlőim voltak. Kis rest húzott a függönyön, hogy kilássunk az utcára, ahol a szemközti ház előtt rikító ruhás nők sétáltak, vagy eppen a kapuhoz támaszkodva alkudoztak leendő vendégeikkel. Értettük, mire gondol, s a másfel ev alatt, amit a kis szobában töltöttünk, Mészáros néninek nem lehetett panaszaránk. A lányokkal ugyan.megbarátkoztunk, olykor cigarettát hoztunk nekik a trafikból, elvittük a cipőjüket a suszterhoz — amiért ök jokora borravalót adtak —, de másirányu csábításaiknak végig ellenálltunk. Mészáros néni tudta ezt, s hálából anyai gondoskodással bánt velünk. Kivasalta az ingeinket, vasarnap reggel megkínált kaveval, s a szobánkban' példás rendet tartott. S furcsa, de igy van — tálán soha nem éreztem olyan tisztának és korrektnek az életemet, mint épp abban a bizarr környezetben: a Vig utcai szalon szomszédságában. E néhány döntő alapélmény után ertheto, hogy későbbi éveim során már mindig bizalommal es meghitt érdeklődéssel kezeltem minden öreg nénit, akivel a sorsom összehozott. Lassan megtanultam olvasni a sorsukban, tudomásul vettem különös rigolyáikat, s igen sokszor csodálkoztam meglepő képessegeiken. Azokén, akik túl nyolcvanadik évükön is szellemileg tökéletesen frissek maradtak, szemükben fürge fény csillogott, kezükben jól állt még a fakanál, ujjuk között a varrótű, s mindennapi ügyes-bajos dolgaikban rendre megtaláltak a legjobb megoldást. Rajuk gondolva regi kepek villannak elém. Látom azt a falusi nagymamát, aki a már lilán fuldokló kisgyerek torkába belenyúl az ujjával, s kiemel onnan egy szem éretlen szilvát, s csak ennyit mond: — Miért kapott volna frászt? hisz oly egészséges, mint a makk! A másik fölnyitja az öreg ládát, megsárgult ingeket, blúzokat szed elő, s kisiskolás unokájának elkezdi magyarázni a régi hímzések tudományának titkát. A harmadik csak mesél, s szavai nyomán megeled^ a mult, a templom kornyéké teli lesz ünneplőbe öltözött lányokkal, legényekkel, s közöttük az akkor még fiatal nagypapa grasszal a legbüszkébben. Az ö inge van legsimábbra vasalva, s zsebében ott az elmaradhatatlan vasárnapi selyemcukor, amit majd a kocsma előtt ad át, még mielőtt a tánc elkezdődik. Tipegő lakodalmi táncukban is látom a régi tűz maradékát; ritkán fölcsendülő halk dalaikban szép emlekeik suhogását. Es nagyok, nagyszerűek a bajban! Ha beteget kell ápolni, amikor a haldokló szemét lefogjak, amikor mar visszafele jönnek a sírtól, s az ö szájukban fogalmazódik meg legbólcsebben a vigasztaló báto» ntas. Es szelíd, zajtalan halálokra is emlékszem, mert ok tudnak meghalni a legcsendesebben. — Kissé gyengén vagyok, fiam, de azért te csak légy nyugodt — mondta egyikük, s mig a lánya elment kapálni a határba, ő elővette ládájából hajdani esküvői ruháját, beköltözött, s visszafeküdt az ágyaba. Mikor hazajöttek, már megmosni, felöltöztetni sem kellett őt. Ilyen csendesen halt meg édesanyám is. Az egy évig tartó könyörtelen betegseg csontsovannyá szárította, s nővérem hiaba leste minden mozdulatát, végül is hangos sóhaj nélkül távozott, szinte lopva, egy olyan pillanatban, amikor nem volt mellette senki. Sok éve már ennek, s a kezdetben kínlódva viseli gyász lassan átalakult bennem. Ma már nyugodt jóérzéssel tudok visszagondolni anyámra, de gyakran észreveszem magamon, hogy mások arcát nézve az ő vonásait kutatom rajtuk. A hasonlóságot, ami?, ha nem is azonosság, de egy-egy pülanatra jótékonyan kárpótol valamiért, amit örökre elvesztettem. Legszembeötlőbb jegyei — a hofeher haj es szikár tartás, a szelíd, olykor ironikus rezignáció, s az elszánt törekvés, hogy minden lehetséges helyzetben igyekezzenek hasznot hajtani. S ha némelyikük sorsa nem úgy alakult is, ha a csapások alatt meggörnyedtek, ha házsartosakká, gyanakvókká vagy Önzőkké váltak — mégis szeretném megérteni őket, szeretnek türelmes lenni hozzájuk. Megszelídíteni valamiképpen a goromba időt, enyhíteni a naponként visszatérő hasogató fájdalmakon, oldani a magányt, ami ilyen keserűvé tette őket. Cserebe annyi hajdani jóért, amit ok adtak nekünk, teremteni szamukra olyan nyugalmas utolso éveket, amilyenekre vágynak. Szép békét, biztonságot, kitartó szeretetet — embervoltunk magatói értetődő tiszta gesztusait, amelyeket gyermekeink is latnak, értenek, s tanulságát egyszer majd a mi javunkra fordíthatják. AMERIKAI MAGYAR SZÓ •---------9
