Amerikai Magyar Szó, 1975. július-december (29. évfolyam, 27-49. szám)
1975-10-23 / 41. szám
óhaza Thursday, Oct. 23. 1975. Gém György: Vendég Amerikából Milyen ma a magyar falu? Hogyan élnék s dolgoznak ma a falusi emberek? Ilyen s ezekhez hasonló kérdésekre várt választ Deák Zoltán, aki 1923 óta az Egyesült Államokban él, több évtizedig szerkesztette az Amerikai Magyar Szó cimü lapot, s nemrég néhány hetet töltött Magyarországon. Debrecenben született, ott töltötte ifjúságát, s onnét vándorolt ki több, mint öt évtizeddel ezelőtt. Már nyugdíjas, túl van a hetvenen, de érdeklődése a hazai föld és népe iránt ma sem lanyhult. A magyar nyelvet is olyan tisztán, olyan szép hajdúsági ízzel beszéli, mint ötvenkét esztendővel ezelőtt. Először 1948-ban járt itthon, legutóbb 1970-ben. így hát nyomon követhette az ország fejlődését, az itthoni élet változásait. A termelőszövetkezetek az állami gazdaságok munkájáról, eredményeiről aránylag kevesebbet tudott, mint a városi életről. Szeretett volna ezek hétköznapjaiba is bepillantani. Ezért vendéglátói mindent megtettek, hogy kielégíthessék kíváncsiságát. Az Agárdi Állami Gazdaság és a kápolnasnyéki Vörösmarty Termelőszövetkezet közel van a fővároshoz, a látogatás igy nem járt nagy faradsággal, s könnyen béléiért egyetlen napi programba. Az Agárdi Állami Gazdaságban Balogh Elemer, a gazdaság igazgatóhelyettese ismertette vele a gazdaság eredményeit bizonyító számokat. Elmondta, hogy a tizenegyezer hektáros gazdasag évi termelési értéke megközelíti az egymilliárd forintot; nemcsak a népi demokratikus országokkal, mind több nyugati és tengeren túli tőkesorszaggal is tartanak kereskedelmi kapcsolatokat. Deák Zoltánnak azonban nem is annyira a termelési eredmények, mint inkább azok a számok ragadták meg a figyelmét, amelyek az emberekről történő gondoskodásról, a szociális ellátottságról adnak áttekintést. A gazdaság évente tizenót-tizenhet- millió forintot költ a dolgozók élet- es munkakörülményeinek javítására. Lakásépítésre, felújításra, tatarozásra csaknem másfél milliót. A terv szerint 1980-ra a gazdaság minden allando dolgozójának lesz saját családi háza. A gazdaság üzemi etkezdeiben a reggeli négy, az ebéd hat forint ótven fillér, a vacsora négy forintba kerül. Deák Zoltán elegedetten bólintott. Az Egyesült Államokban az ilyesfajta szociális gondoskodás ismeretlen. Ott az üzemi büfékben is annyiba kerül az étel, mint más éttermekben. Aztán Vörösmarty szülőfaluja, Kápolnásnyék következett. Deák Zoltán nem tudta megállni, hogy ne idézze a mostanában oly sokszor hallott Nem tudhatom... Radnóti-verset, amely nagyon szépén kifejezi a hazai föld szeretetet. “Ki gépen száll fölébe, annak térkép e táj, s nem tudja, hol lakott itt Vörösmarty Mihály.” A szövetkezet udvarán az elnök es a parttitkar szorított kezet a vendéggel. A szövetkezet mar túljutott a kezdeti nehézségeken, évről evre jobb eredményeket mutat fel. Tavaly az egy főre jutó átlagjövedelem elerte a harmincnégyezer forintot. A terméseredmények jók, jövedelmező az állattenyésztés is. Meg folyt a beszelgetes, amikor szépén felszer- számozott kétfogatu hintó gördült a szövetkezet udvarára. A szokatlan látvány régi emléket idézett fel Deák Zoltánban: 1918 őszén Kismaijára utazott hintón. Talán először, de itthon utoljára. Nem kellett hát nagy invitálás, hogy keresztülkocsikázzék a falun, fel a szőlőhegyre. — Ugyan, kedves honfitársam — szólította meg útközben a kocsist —, megmondaná, hogy hívjak? — Csanádi Imrének. — Maga is cselédember volt az itteni urasagnal? — Húsz évig. — Mit szólna, ha visszajönne a regi urasag es felmutatná az okmányát, hogy ez a föld az övé volt, s visszakövetelné? A bakon ülő embert meglepte a kérdés. Rég nem kérdeztek tőle ilyesmit. Nem is válaszolt ra mind- járt. — En meg azt az okmányt mutatnám fel — mondta egy kis töprengés után —, amit én kaptam a földosztáskor. Az is lepecsételt, hivatalos okmány. S ezentúl most mar csak az az érvényes. A csattanos valasz tetszett Deák Zoltánnak. 0 is közlékenyebb lett. Elmondta, hogy jártában-kelté- ben Magyarországon már sok tévés véleményt hallott Amerikáról. Sokan azt hiszik, hogy Amerikában mindenki dúsgazdag, pedig az emberek zömének kéményén meg kell küzdenie a megélhetéseit. Jelenleg tizenötmillió a munkanélküli, s nem tudja senki, mikor kerül az utcara. Fenn a szőlőhegyen is még jó ideig folyt a beszélgetés. A távolból elokeklett a sukorói és a nadapi dombvonulat. A Velencei-tó tükre visszaverte a vöröslő nap sugarait. Deák Zoltán hosszan elgyó- nyörkodött a tájban... “A távolból előkéklett a sukorói és a nadapi dombvonulat. A Velencei-to tükre visszaverte a vöröslő nap sugarait. Deák Zoltán hosszan elgy'ó- nyörködött a tájban...” Az én kedves ujságiró barátom három ponttal fejezte be cikket, igy adva tudtul az olvasónak, hogy e három ponton túl már Deák Zoltán gondolatai következnek, amelyekre ö csak következtethetett, de amelyekbe teljességgel nem tudott beletekinteni... így hat, az ö utólagos szives engedelmevel en fogom a gondolatmenetét leirni és három hónap távolságból megpróbálom némileg érzékeltetni... Amikor Deák Zoltán körülnézett, talán utoljára, e vidékén, olyan pillanatokat élt át, amelyek révületet, költőink közül egyedül Tóth Árpád e’rzekeltette legszebb szerelmi költeményének, az “Esti Sugar- koszoru”-nak a szív mélyéből felidézett eme szavaival: “igézve álltam, soká csöndesen, Es percek mentek, ezredevek jöttek...” Azokban a feledhetetlen pillanatokban arra gondolhatott, hogy 150 évvel azelőtt talán ugyanazon a helyen állt, vagy járt Vörösmarty Mihály és tálán ugyanazon az áldott rögön állva zúgtak fel először lelke mélységeiből a Szózat megrendítő szavai: Deák Zoltán UTOIRAT GÉM GYÖRGY CIKKÉHEZ “áldd me ezre csinos mzor » Gém György, a budapesti Népszabadság tudósitója társaságában az idén június 11.-én meglátogattam a kapolnásnyéki Vörösmarty termelőszövetkezetet. Az élményekben gazdag látogatás után kollégám kijelentette, hogy fog látogatásunkról Írni. Ha lesz hely szamára, a Népszabadságban elhelyezi a cikket, ha nem, akkor szülővárosa, Balmazújváros hetilapjában. Kijelentettem, hogy mindkét esetben nagy megtiszteltetésnek tekintem, megtiszteltetésnek, amely elsősorban a lapnak, a Magyar Szónak szól, melynek külmunkatársaként kerestem fel a termelőszövetkezetet, valamint az Agárdi állami gazdaságot. Gém Györgynek egyszerűségében is ékesenszólo tartalmas, hangulatos cikke nem szorul kiegészítésre. Engedtessék meg mégis, hogy rólam léven szó benne, mintegy utóiratként néhány megjegyzést fűzzek hozza. Mindenekelőtt hálámat akarom kifejezni a Vörösmarty Termelőszövetkezet vezetőségének, Lázár Dezső elnöknek, Bokrodi István elnökhelyettesnek, Bélavári Antal pincemesternek és Csanádi József fogatosnak vendégszeretetúkert, a mélyen áterzett baráti fogadtatásért, amelyben engem és kedves utitársamat részesítettek. A második megjegyzésem személyi jellegű. Amidőn a feledhetetlen élményekben gazdag látogatásunk után elbúcsúztunk vendéglátóinktól, a táj szépségétől, a nap kellemes benyomásaitól elbűvölten, valóban hosszasan tekintettem el a gyönyörű vidék fölött. Ezt a pillanatot jegyezte fel Gém György e hangulatos befejező sorokban: “Ez a föld, amelyen annyiszor Apáink vére folyt Ez, melyhez minden szent nevet Egy ezredev csatolt.” Azokban a pillanatokban tálán az ő lelkeben is jottek-mentek az ezredévek, az évszázadok es tolonghatott a szent nevek sokasága gondolataiban. Hiszen onnan, ahol álltunk látni lehetett a pákozdi dombokat is, ahol oly bőven folyt apáink vere 1848-ban. Es a közeli Székesfehérvár felé tekintve máris átugrottunk egy ezredevet és láthattuk-Szent István koronázását, nemzetünk indulását a sokszor gloriás, sokszor golgotas útra. Golgotas utak! A Balatonnál József Attila teszi meg kálváriája utólso lépeseit, nyugati irányba tekintve Abdánál Radnóti Miklóst láthatta sírjába hullani... Délről a hős vértol pirosuk mohácsi gyásztér felöl fúj a szél és kergeti a sötétlo felhőket... t Es percek mentek... de mentek az ezredevek is. Mentek és elmúltak. Helyükre a jelen és a jövő Ígéretes himnuszaiként hallani velte a dunaújvárosi erőmű gépeinek zúgását és láthatta Százhalombatta egeket festő lángcsóváit. Deák Zoltán hosszan elgyönyörk'ódött a tájban. Es szivében búcsúként, felzsonghattak Ady Endre hallelujás igéi: Zengett a fény, tüzelt a nap Szökkent a lomb, virult a föld, Tancolt a föld, tancolt az eg S csókolt mindent az ég alatt S csókolt mindent az ég alatt. Káprázó városi szemem Behunyom ennyi csők előtt Rebegőn es nyugtalanul Es halkan kérem az Urat: Áldd meg ezt a csókos mezót Áldd meg ezt a csókos mezőt. V'- KIOLVASTAD Á ÜkFC/lf ADÓ TOVÁBBI • v MAS S TAMUtftVT ULöUT 6_____
